hirdetés

Bruck Edith: Az emlékezés tart életben minket

2018. november 8.

Bruck Edith, az auschwitzi haláltábort megjárt, Olaszországban élő írót „az életben maradt Anna Frank"-ként is emlegetik. A Teramói Tudományegyetem nemrég Guido II degli Aprutini érdemrenddel tüntette ki. A díjátadón elhangzott köszönőbeszédét olvashatják Király Kinga Júlia bevezető soraival.

hirdetés

Bruck Edithet, aki 13 évesen tért vissza az auschwitzi haláltáborból, „az életben maradt Anna Frank"-ként is emlegetik. A gyerekfejjel megélt poklot hosszas hányattatás követte, míg végül az ötvenes években hazára lelt Olaszországban. Itt kezdett el írni Primo Levi bátorítására – olaszul. Első regényére, a Ki téged így szeretre, 1960-ban megkapta a Teramói Tudományegyetem lovagkeresztjét. Huszonkét kötetéből, beleértve a forgatókönyveit is, magyarul mindössze öt jelent meg. Illetve készült róla egy torokszorító dokumentumfilm, amelyet B. Révész László rendezett. Ez volt A látogatás. 1981-et írunk, Bruck Edith ekkor járt utoljára Magyarországon.

Közel hat évtized múltán a Teramói Tudományegyetem ismét kitüntette. Ezúttal a Guido II degli Aprutini érdemrendjével. Egy nappal a díjátadó előtt nála jártam, előkészíteni egy életútinterjút. Azon töprengtem, mikor becsöngettem hozzá, hogy vajon így elsőre elmondhatom-e neki, mennyire bátornak tartom. Azért a bizonyos látogatásért – is.

Néhány perc múlva elmondtam neki. Aztán szó szót követett, és ő felolvasta nekem a díjátadóra írt köszönőbeszédét. Én meg elkértem.

Király Kinga Júlia

Bruck Edith: Az emlékezés tart életben minket, az élet pedig fenntartja az emlékezést

Tizenhárom éves voltam, amikor deportáltak. Életem legelső utazása volt ez, ami a kis magyar faluból a városi gettóba, majd Auschwitzba vezetett. Az imádságos könyvet, az Ótestamentumot és a tankönyveket leszámítva mi nem tartottunk otthon, a nyomorban könyveket. Ha nem lettem volna zsidó, gyermekkorom semmiben nem különbözött volna a többiekétől, akik ugyanolyan szegénységben tengődtek. Az én világomat azonban kezdettől fogva beárnyékolták a zsidóellenes nézetek, amelyek bizonyos fogig gyökeret vertek mindenkiben. A Horthy-rendszer, majd a Szálasi-féle csak szentesítette mindazt, ami egy ideje már amúgy is létezett: a támadásokat, a gúnyolódást, a megvetést, a zsidókkal – felnőttel és gyerekkel – szembeni erőszakot, amelyre felnőtt és gyerek egyaránt rákapott.

A magyar zsidók 1944-es deportálása valójában az utolsó évek élhetetlen közhangulatának magától értetődő csúcspontja volt, a zsidótörvények természetes következménye, amelyek megbénították a létezést.

Engem és a családomat magyar csendőrök zavartak ki a házból egy áprilisi hajnalon. Egy életre belém égett ez a mozzanat. Belém égett a felénk áradó gyűlölet és erőszak miatt, mely még a szomszédokat is megmételyezte – néhány könnycseppet és sebtében vetett keresztet leszámítva, ami az ismeretlenbe tartó utunkat szegélyezte –, és amelyet egy egész ország közönye kísért.

A legelső némettel a gettóban találkoztam. Idegen volt, épp ezért kevésbé félelmetes, mint azok az emberek, akikhez sokáig ragaszkodtam, akikkel együtt éltem, ettem, játszottam, akikkel együtt koptattam az iskolapadot.

Május 24-én érkeztem Auschwitzba, a hírhedt pokolba, ami a civilizált és modern Európa legnagyobb gyalázata volt.

Auschwitzot elmesélni, Auschwitzot ábrázolni lehet-e egyáltalán. Azon kevés túlélők, akik hozzám hasonlóan író-tanúságtevőkké váltak, mind megkísérelték. S ki tudja, vajon nem azért lettek-e írók, mert megtapasztalták a gonoszság ily szélsőséges megnyilvánulását, a végtelen elvetemültséget, amire ember csak képes lehet.

A témához kapcsolódó sok ezer kötet ellenére, beleértve a történelmi és tudományos publikációkat is, a holokauszt dimenziója és szörnyűsége, úgy tűnik, ellenáll az elmondhatóságnak, és megnehezíti a szembesülést azok számára, akik rábólintottak a huszadik század legszégyenletesebb népirtására, majd végrehajtották. Ez pedig annak a töréspontnak a megértését is ellehetetleníti, amit a nyugati civilizáció kollektív tudatában és történelemképzetében okozott.

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet írni. Úgy írni, legalábbis, ahogyan előtte lehetett. Bennem pedig felmerül a kérdés: hogy lehet nem-írni Auschwitz után? Ugyanakkor: egy rettentő szegény és elnyűtt fogalomkészlet birtokában hogy lehet szavakba önteni az elmondhatatlant?

Hiszen Auschwitz halálgyár volt: a maga hivatalnokaival, könyvelőivel és kereskedőivel, akik adták-vették az élő és holt emberi anyagot.

Hogyan is lehetne beszámolni – akar-e egyáltalán hallani valaki róla?! – az emberbőrből készült lámpaernyőről, az emberi zsírból gyártott szappanokról, az emberi hajjal kitömött matracokról és bélésekről? A tudományos kísérletekről. Ki tudna elmesélni és elviselni ennyi undorító aljasságot? Ki bírná végighallgatni a túlélők közvetlen vallomásait? És a könyveiket ki olvasná el?

A torinói Einaudi például elutasította Primo Levi egyik legfontosabb művét, az Ember ez?-t, mert a közönség kizárólag olyan könyvekre vágyott, amelyek elfeledtették a történteket.

A megszállt és térdre kényszerült háború utáni Európában bennünket nem hallgattak meg. Nem néztek jó szemmel minket, nem is hittek nekünk. Nem kellettünk mi senkinek. Fogalmunk sem volt, hol és hogyan folytathatnánk. Én, miután évekig bolyongtam otthont keresve, megérkeztem a mainál ugyan jóval szegényebb, mégis emberségesebb Olaszországba, amely rám mosolygott és visszaadta a fiatal nőnek járó méltóságomat. Az első két szó, amit megtanultam a „csaó" meg a „kenyér" volt.

Három évnyi ittlét után, egy kofferen ücsörögve, amiben elfért minden vagyonom, valami belső szükség hívószavára elkezdtem megírni ezt a perzselő életanyagot – olaszul. Így született meg az első, egyben önéletrajzi könyvem, amely '59-ben meg is jelent. Maga az írás mikéntje, a forma, a stílus, a nyelvezet – vajmi kevéssé foglalkoztatott. Egyetlenegy dolog érdekelt csak, az sürgetett odabentről: az elcsendesíthetetlen élmény, amit valamiféle öntudatlan és haszontalan reménytől fűtve lázas sietséggel igyekeztem papírra vetni, hogy egyszer s mindenkorra megváljak az életemre nehezedő terhektől is, hisz megtaláltam végre azt a nyelvet, amelyben mindezt elmondhatom. A nyelvet, amelyet munka közben vagy az utcáról felcsípve végül az irodalom révén szelídítettem meg. Moravia, Morante, Vittorini, Verga, Pratolini, Soldati, Calvino, sorolhatnám. Szerzők, akikkel aztán személyes ismeretséget kötöttem, Nelo Risi költő jóvoltából vagy akár nélküle, és akivel végül összeházasodtunk, kettőnk könyveiből pedig megalapítottuk a mi népes családunkat.

Így lett az olasz nyelv a választott nyelvem, s mint ilyen: védőernyő, támfal, álruha. Valami, ami a legmélyebb énemtől merőben idegen, én pedig csak akkor tudok a szégyenig lecsupaszodni, amikor a verseim fordítása láttán szembesülök az anyanyelvemmel.

A választott nyelvemben nincsen tágasság és mélység, hiányzik belőle a szülőhazám múltja, a kultúra, a történelem, a közösség, ahol felcseperedtem, és ettől könnyednek, szabadnak érzem magamat.

Az olasz nyelvben sem anyámnak, szegénynek, a sóhaját nem hallom, sem apámnak, szegénynek, a zsémbeléseit, és hiányoznak belőle a szomszédok tájszavai. Elárvult nyelv ez: se szüleje, se illata, se zamata nincsen, ami a legfájóbb emlékeket felidézheti.

Az olasz nyelv leginkább egy örökbe fogadott felnőttre hasonlít, aki – hiába szeretem – olyan világot hurcol magában, amelynek legmélyére sose fogok belátni, ahogy én sem tudom teljességgel megmutatni az én világomat. Mindkettőnknek van valamije, ami csak mihozzánk tartozik, valami velünk született, ösztönös, még ha egyre távolibb is, az emléke pedig egyre fakul.

Tapasztalatból mondom hát, hogy sem a nyelv, sem pedig az állampolgárság nem tud ugyanolyan írót faragni belőlünk, mint egy rómaiból vagy milánóiból. Egy picike részünk mindig idegen lesz, mi magunk pedig legfeljebb lelencei annak az országnak, ahová akár találomra, akár szabad elhatározásból érkeztünk.

Ezért is számítok rendellenesnek az olasz irodalom női térfelén: magyar vagyok, zsidó vagyok, a náci koncentrációs táborok túlélője – Auschwitzé, ami a holokauszt szimbólumává vált.

Az én könyveim egytől egyig fájdalomban fogantak. A prózáim is, meg a verseim. Ha nem is közvetlenül a magam tapasztalatából dolgoztam, ott lüktetett előttem a világ, amiben tegnap éltünk, és amiben élünk ma is. Az idők, a helyek, a férfiak és asszonyok nem választhatók el – kölcsönösen függnek egymástól. Ahogyan a szerzőiség sem korlátozódhat férfi-nő kérdésre. Egy jó könyv a szerző nemétől függetlenül is jó könyv marad. Legfeljebb a témaválasztás hoz valami újat, amiben nagyobb hangsúlyt kap a női zsigeriség, frisseség, őszinteség. Az önkifejezés sürgető érzése, hogy elmondhassák végre, amit – néhány kivételtől eltekintve – beléjük fojtottak és marginalizáltak évszázadokon át.

Ami engem illet, író-tanúságtevőként ahhoz a kicsi, immár távozóban lévő csoporthoz tartozom, akik egy életen át magukról beszéltek. Magunkról beszélünk önmaguknak és annak a sok millió ártatlannak, akiket elpusztítottak. És beszélünk a mának, ami kísértetiesen hasonlít a tegnapra, és beszélünk a jövőnek, hogy ne hasonlíthasson a jelenhez.

Az én írásaim, és bizonyos tekintetben a tévés, filmes munkáim, erkölcsi és polgári felháborodásom gyermekei, amelyek a mindenkori igazságtalanság, elnyomás, megkülönböztetés, megvetés és kizsákmányolás láttán születtek – az áldozatok vallásától, bőrszínétől függetlenül.

Ehhez pedig nincs szükségem különleges munkamódszerre. Megzabolázhatatlan és ösztönös vagyok. Amikor írok, mindenütt írok, ez a mindenütt azonban kizárólag az otthonra vonatkozik: írok az ágyban, a mosdóban, írok lábon vagy térdepelve, és mindig kézzel – hatalmas füzetbe.

Az írással való kapcsolatom mondhatni: testi jellegű. Egyfajta kölcsönös birtokviszony. Még akkor is, amikor egy újságcikken dolgozom. Ha nem tehetem azt, amire indíttatást érzek, leblokkolok. A szövegeimet a régi Olivettimen javítom, ilyenkor válok le róluk először. Végérvényesen pedig akkor, mikor megjelennek nyomtatásban. Ekkorra már nem érzem magaménak őket, fel sem lapozom. Nem érdekelnek. Úgyszólván: megtagadom. Egy kicsit szemérmességből is, persze, de leginkább azért, mert a kényszernek engedve elmondtam már, amit el kellett mondanom.

Az írás számomra kárhozat. Szép, szabad, de fáradságos gyötrelem. És mint a kevésbé eladható szerzőknél általában, anyagi függetlenséget sem biztosít. Hogy ezt mégis elérjem, ezeregy feladatot vállalok, amelyeket – szerencsémre – egytől egyig személyes küldetésnek érzek, és amelyek révén az örökkön éber és tettre kész lényem reagálhat a világ dolgaira.

Primo Levi, az én testvéri jóbarátom és lágertársam, akit a szüntelen tagadási tett depresszióssá, azt mondta nekem egy napon, hogy feladta a reményt, nem tud már írni – és másnapra megölte magát.

Hogy nincs remény, felesleges írni, kiabálni, tanúságot tenni, felrázni az alvó lelkiismeretet, bennem is gyakran felmerül. Aztán így szólok magamhoz: Menj csak tovább, tedd a dolgod, higgy, szeress és írj – nehogy megtörj nekem! Mert amíg egyetlenegy olvasód akad, egyetlenegy ember, aki megérti, hogy a méltóság mindenkinek jár, hogy nincsenek alsóbbrendű emberek, legfeljebb alsóbbrendű ideológiák, amelyek barbársághoz vezetnek, addig írni muszáj. Mert az emlékezés tart életben minket, az élet pedig fenntartja az emlékezést.

Bruck Edith

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.