hirdetés

Búcsú Bán Magdától

2018. június 17.

Határozott nő volt, kicsit hűvös, olykor szikrázóan indulatos, ugyanakkor bátorító, és az első pillanattól kezdve magas igényeket támasztó, azokat elváró. / Rejtőzködő, titokzatos ember, aki keveseket engedett belátni a falak mögé... – Bán Magdától Jánossy Lajos és Nagy Gabriella búcsúzik.

hirdetés

Köszönet Bán Magdának

A legtöbbször mindig így van, de ezúttal még ígyebbül: Bán Magdától íróink mindegyike külön-külön búcsúzhatna. Nem hinném, hogy akadt szerző, akivel ne csinált volna interjút, beszélgetős estet. Mindenkinek van egy saját bejáratú Bán Magdája.

A Magyar Rádióban ismertem meg. A kilencvenes évek közepén. Amikor a korábbi években politikai küzdelmek harcterévé leminősült intézmény lábadozni kezdett. Fel is állt íziben. Visszatértek az elbocsátottak. Kőrösi Zoltán vezetésével az irodalmi osztály friss lendületszámon kezdett munkába. Bán Magda az egyik nyomatékpontja volt a szerkesztőségnek. Interjúkat készített, Irodalmi újságot rakott össze, napi tíz-tizenkét órában dolgozott, gyakran éjszakai műsorokban, hajnalig. A szobájában – néhai aranyidők! – füst gomolygott, könyvek tornyosultak.

Határozott nő volt, kicsit hűvös, olykor szikrázóan indulatos, egyben bátorító, az első pillanattól kezdve magas igényeket támasztó, azokat elváró. Úgy volt sznob, ahogyan egy kulturális újságírónak kötelező lennie, elkerülhetetlenül. Tisztában volt a kortárs irodalom hierarchiájával, másképpen értékrendjével, tapintotta a szerzők közötti különbségeket, kik a felső polcos, kik az oda törekvő, és kik a középet biztosan fogó írók. Tudott rajongani; lelkesedésének tüze inkább világított, mint lobogott. Látni lehetett mellette.

Bán Magda nagy olvasó volt; ahogyan egy kulturális újságírónak kötelező lennie. (Most látom (Mellette), nem csak őt, hanem mondatokat is temetek.) Az irodalom elkötelezett, odaadó munkása volt: egy néhai földrész egyik polgárával leszünk kevesebbek.

Isten áldjon, drága Magda, béke legyen Veled!

Jánossy Lajos

 

Beszélgetés Magdával

Megvártad a könyvhetet, és csendben kihátráltál a képből. Nem lennék meglepve, ha az utolsó napjaidban is figyelted volna a Vörösmarty téren zajló eseményeket. Húsz évig álltál a színpad mögött, fogadtad a vendégeket, irányítottad a rádiós közvetítést. Aztán hátrébb léptettek, majd hátrébb és hátrébb álltál magad, nesz nélkül, észre se vegye senki, amint puha léptekkel eltávozol.

Amikor pár hónapja meghívtál a KSH-könyvtárba, megjegyezted, hogy régóta ismerjük egymást, de most beszélgetünk először. Az est után valaki megkérdezte, mi ez a feszültség köztünk, ami – kétségkívül – érzékelhetően jelen volt a könyvtárteremben. Nem mondtam el soha neked, Magda, hát most így, utólag elmesélem, merthogy biztosra veszem, hogy hallod, hogy nem ért véget az elkezdett beszélgetés. Az első tatai táborozások egyikén, amikor megismertelek, egy gyönyörű, szőke, rádiós nőt láttam a társaságban, aki az általam akkor csak messziről tisztelt írókkal láthatóan bensőséges viszonyban állt. Mindenkit ismert, mindent olvasott, rendkívül felkészült volt, nálam tizenévvel idősebb nő, aki magabiztosan mozgott a számára otthonos terepen, szorongás és tétovázás nélkül bárkit megszólított, odanyújtotta a mikrofont, okosakat kérdezett, és ment is már adásba a beszélgetés. A Magyar Rádió kulturális műsorában. Nagy szó volt. Mérhetetlen erejű nyilvánosság. Én meg kezdő, botladozó (akkor még) költő és kritikus, aki megismeri épp a határait, barátkozik a közeggel, és megül a sarokban, ha írók helyezkednek el az asztalnál. Te szigorú mértéktartással, derűsen végezted a dolgod, én elvegyültem, merítkeztem, elbotlottam a saját lábamban, és átestem mindenféle lovak túloldalára. Ez az akkor érzett tisztelet nem múlt el, évek jöttek-mentek, megváltoztak a viszonylatok, de sosem tekintettem rád másként, mint halk szavú, komoly szerkesztőre, aki nem botladozik, ahogy én, hanem határozottan áll a lábán, és tudja, mit akar.

Pedig ha belegondoltam volna, ha kicsit is elengedtem volna magam, a szép és törékeny üvegbura alatt megláthattam volna, ki vagy valójában. Merthogy most már tudom, mi hiányzott. Emlékszem, mesélted egyszer, mennyire bánt, hogy a munkák készülésének idejére létrejött bensőséges viszony az írókkal a befejezés pillanatában tovaszáll, megsemmisül, mintha nem is lett volna, nem teremtődött volna különleges (élet)szövetség köztetek. Nem tudta senki, hogy neked az irodalom az élet. Egyenlőségjel van a kettő között, nem válik el, nincs külön hivatalos (irodalmi, munka-) és emberi lény, hanem egyetlen kíváncsi, életben és szövegben is tapasztalatot kereső, érző, szerető, érzékeny lény létezik. Hiába beszélgettünk jó párszor, a valóságban csak szavakat, mondatokat bocsátottunk az éterbe, igaz, a másik felé, kellemes, illedelmes, konszolidált egymásutánban.

Senki se tudta, alig páran, mivel küzdesz, hogy tíz éve harcolsz a rákkal. Utolsó emailjeidben írtad, beleuntál a betegségekbe. „Majd meglátjuk! Kíváncsi vagyok, mint mindig" – így. És hogy a szavaim neked sokat jelentenek. Pedig csak annyit mondtam, erős nő vagy. Rejtőzködő, titokzatos ember, aki keveseket engedett belátni a falak mögé. Szolgálat volt az életed, mások fénye eltakart, pedig megkérdezném még: mondd, Magda, hogyan éltél, mire vágytál, kit szerettél, van-e ott is rádió, ismerik-e a betűt, az irodalmat, és könnyebb-e most ott, súlytalan és fájdalom nélkül az angyali világban!?

Nagy Gabriella

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.