hirdetés

Schein Gábor: Búcsú Tarján Tamástól

2017. szeptember 26.

Ő mindvégig képes volt megőrizni teljes elkötelezettségét a tanítás, a barátok és a hallgatók iránt, ugyanakkor független maradt az akadémiai és az egyetemi világ hierarchiájától. Sokat állt színpadon, pódiumon, katedrán, de belső világát csak kevesek előtt tárta föl. Rengeteg befejezetlen beszélgetés maradt utána, halála ezért különösen fáj. – Tarján Tamástól Schein Gábor búcsúzik.

hirdetés

Tarján Tamás, kedves kollégánk és barátunk tegnap 68 éves korában elhunyt. Ezt a mondatot, amikor leíródik, még nem kíséri, még nem kísérheti búcsú. El kell telnie valamennyi időnek, hogy múlt időben, befejezettséggel gondoljunk rá, ha erre egyáltalán képesek leszünk. „A búcsút", írja Tandori Dezső, Tamás kedvenc költője, „még mi nem ismerjük, legalábbis a hosszútávút".

Tarján Tamás 24 évesen kezdett tanítani a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken, és halálig a Tanszék oktatója maradt. Az irodalmat és a színházat életanyagaként szenvedélyesen szerette. Ez a szenvedély sugárzott belőle minden pillanatban, amikor a katedrán állt, vagy a szemináriumi teremben a hallgatókkal beszélgetett. Emellett kollégái között is kiemelkedő olvasottsága, emlékezőképessége és a jelen idő teljes megragadásának, megélésének igénye tették őt feledhetetlen tanárrá. Habár nagyon sokat írt, igazi műfaja a szóbeliség volt. Közvetlenül szerette volna átadni, felmutatni az irodalmi élményt, aminek a formája számára végső soron nem a tudás volt. Az irodalmi élmény számára az élet törékenységének, nevetséges hétköznapiságának, foszló, málló és mégis múlhatatlan misztériumának, kimeríthetetlen nagyszerűségének érzékelése volt a nyelvben. Nem véletlen, hogy amikor egyik utolsó nyilvános előadásában a szavak csonkolásáról, a depoetizálásnak erről a durván a nyelvi anyagba metsző eljárásáról beszélt, mint valamiféle orvosi beavatkozásról, azt szemléltette a rá jellemző előzékenységgel, hogy a nagy költészetben a lefelé stilizálást mindig a felemelkedés rejtőzködő vágya élteti. Az irodalomban a felfelé vezető út lefelé indul. A komolyhoz, a tragikushoz csak humorral felvértezve lehet eljutni. Ennek a belső tudása csupán az utolsó években, az utolsó hetekben halványult el benne, amikor kedélyét egyre inkább olyan sötétségek szállták meg, amelyeket már nem ellenpontozhatott semmiféle derű.

Tarján Tamás olyan időkben került a Tanszékre, amelyek nem kedveztek az olyan elfogulatlan, minden hősi póz nélkül is a saját mércéjük szerint élő személyiségeknek, mint amilyen ő volt. Ő mindvégig képes volt megőrizni teljes elkötelezettségét a tanítás, a barátok és a hallgatók iránt, ugyanakkor független maradt az akadémiai és az egyetemi világ hierarchiájától. Sokat állt színpadon, pódiumon, katedrán, de belső világát csak kevesek előtt tárta föl. Rengeteg befejezetlen beszélgetés maradt utána, halála ezért különösen fáj.

Búcsúzni így most még nem tudunk Tőle. Tandori Dezső Körjáró ballada című versének utolsó soraival gondolunk rá, melyeket sokat idézett jellegzetes gesztusaival kísérve. Ezekbe a sorokba most már ő is beköltözött velünk maradva, eltűnőben. Nehéz e sorokat nem az ő hangján, az ő hangsúlyaival hallanunk:

Ajánlom balladám a körnek,
mely a napot viszi az égen,
mely ha néha kissé legörbed,
csak meg is tágul észrevétlen:
Nagy Közönsége, mi vagyunk,
mondhat-e ennél bárki többet?
Míg tudunk, lemaradozunk:
hol a tűnők tovapörögnek...

 

Schein Gábor írását, mely eredetileg az ELTE BTK honlapján jelent meg, a szerző és az ELTE engedélyével közöljük.

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.