Nem volna szabad, hogy utazni engedjenek minket Európa megújult, gyönyörű városaiba. Jobb, ha nem tudunk róla, hol és hogyan élünk. Hiszen nem hivatkozhatunk többé arra, hogy megszállnak, elnyomnak, hogy az ideiglenesen hazánkban tartózkodó felszabadítók átvették öröklakásaik kulcsát. Nem mondhatjuk többé, hogy minket kisemmiznek. Mi magunk, szemmel láthatóan, mi magunk akarunk úgy élni, mint a "Menny és Pokol" leírásában szereplő lakók, akik Swedenborg szerint megszerették a poklot.

Madrid, ahol 13 évvel ezelőtt jártam. Megújult, leginkább a Kossuth Lajos utca és Rákóczi út lehetőségeit idéző, idén százéves barokk palotákkal szegélyezett főutcája, a Gran Vía. Teljes tömböket újítottak, újítanak fel egyszerre, csipkés és márványlapokkal borított homlokzatot, nyílászárókat, ablakrácsot, zsalut és kapubejáratot, minden kapucsengőt egyszerre cserélnek. Nem ismer rá az utazó Madrid tizenöt-húsz évvel ezelőtti csomópontjaira. Nem, vagy csak elvétve lát grafittit, de a homlokzat egységét megbontó keretet, házilag kivitelezett ablakot, lógó bádoglapot egyet sem. Igaz, hogy a Fő-utcán bábeli a tülkölés, a zaj, hatalmas tömeg torlódik össze a szüntelen fogyasztásra felszólító nagy cégek örökké nyitva tartott portáljaiban, de bármelyik irányban, néhány méternyire csak az élhető, boldog Párizs, Berlin és Prága legszebb utcáinak gazdagsága tárul elénk, emberi léptékeivel, zöld utcáival, tiszta, hibátlan burkolatával, leülésre csábító utcabútorokkal, fényes kis üzletekkel, eszpresszókkal. Való igaz, hogy a Gran Vía erkélyei, az utca fölé magasodó pompás teraszai nem családi vacsorák elfogyasztására szolgálnak, csak bámészkodásra, a ládákba, cserepekbe ültetett virág szemvidító, ünnepi látványának fokozására. De alig néhány méternyire ott hívogatnak a mingkét irányba hosszan és mélyen benyúló, meghitt utcák, zöld terek, szökőkutak. Zajtalan látomásként suhannak a tiszta, kivilágított buszok. Nincs gond a bliccelőkkel, a vezető rápillant a bérletét, igazolványát felmutató, az első ajtón felszálló utasra, bólint vagy jegyet ad; senki nem aláz meg senkit. Egy-egy nagy és jogos tiltakozást kiváltó, az utca zöld terein megrendezett buli után minden reggel összeszedik az eldobált papírtálcákat, palackokat. Nem redves kosz, kutyapiszok őrzi az ember nyomát, és mivel a nyílászárók általában zárnak, alhat, aki aludni akar. Alig egy utcányira a Gran Víától én például még füldugót sem használok. A szállodában, mint hamarosan kiderül, a nylonkesztyűben takarító szobaasszony román, a tévészerelő nagybányai, félig román, félig magyar származású, középkorú férfi. De hiszen szomszédok vagyunk, mondom nekik, erre a takarítónő megölel, majd megkérdezi, hogyan lehet, hogy a vendégmunkások között nincs magyar, csak románok, lengyelek vannak mindenütt. A nyelvi nehézségek miatt, mondom udvariasan. Nem, válaszolja, maguk mindig jobban éltek, mint mi. Nem akarok részletekbe veszni, újabb öleléssel eltávozom a szállótól két percnyire található Cervantes Intézet palotájába, melynek homlokzatán Bánffy Miklós, Márai Sándor, Szabó Magda és az én spanyolra fordított versrészletem szerepel, mellettük az EU-s projekt által finanszírozott, irodalmi ihletésre tervezett ruhák színes vászna. A divattervezők és szerzők neve hibátlanul írva. A spanyolok által kiválasztott irodalmi szövegeket, a négy belga, négy magyar, tizenkét spanyol és latinamerikai szerzőt a spanyolok választották ki. Csakúgy, mint Verhaaren, García Márquez, Álvaro Mutis szövegeit. A Petőfi Irodalmi Múzeum nagy ügyszeretettel megrendezett budapesti kiállítását követően ez a gyönyörűen installált madridi  irodalmi és divat-seregszemle a záró bemutatkozás. A sajtó másnap itt-ott talán említi a három ország nevét legalább, de én nem találom a nyomát, a legnagyobb példányszámú, nagy tekintélyű El País csak spanyolokról beszél.

Másnap felkavaró délután a Pradó-ban. Az alagsorból végre a földszintre került Goya. Megrendítő, máig a legmodernebbekkel vetekedő Fekete képei, más néven a Szeszélyek, amelyeket öregségében, őrületében, süketségében festett. Köztük a Gonoszt jelképező Bakkecskét imádó állati arcok (Aquellare), a bunkóval egymást agyonütő, sokak szerint a két Spanyolországot szimbolizáló, emberi mivoltából kivetkőző figura párharca, a "Duelo a garroche". Végre méltó helyére került a homokba vesző Félig elmerült kutya, ahogyan az előtte tornyosuló, halálfélelmében az előtte fölmerülő emberi (isteni?) alakra néz, rettegve és imádattal. A Kolosszus, a levegőben szálló, a város elpusztítására szövetkezett, egymást szorosan karoló két démon indulatának zseniális ábrázolása, a Polgárháború megsejtése, mint mondják, akárcsak az előbb említett Párharc, amikor másfél millió spanyolt gyilkolnak majd meg a spanyolok.

Mégis, mondom magamban késődélután, indítsanak csak ingyenes repülőjáratokat Budapest és a Prado Múzeum között. Kötelezzék az utazókat arra, hogy megnézzék Goyát (a németalföldieket, Boscht, El Greco-t, Velázquezt, da Messina síró angyalát, vagy, amit akarnak: a virág és gyümölcs csendéleteket, a tájképeket, az önfeledten játszó, a tavaszi San Isidró-n piknikező kirándulókat). De csak az kapjon a visszaútra is érvényes jegyet, aki igazolást hoz arról, hogy látta a Goyákat, és megrendült láttukon.

Koradélután  érkezem haza másnap. Este héttől napokra lezárják Ferihegyet. Bőröndöm fülében a Pradóba szóló belépőjegy, mintegy igazolásul.