Buenos Aires messze van. Sosem hittem, hogy odajutok, egyrészt mert nagyon drága az utazás, másrészt tizenkét órán keresztül fönt kell maradni hozzá a levegőben, bezárva egy konzervdobozba. Az sem  vigasztal, hogy életem leghosszabb naplementéjét láthatom felszálláskor, a város fényei sem, mikor hajnalban megérkezünk. Meg a napokig tartó szédülés sem – nem csoda, fejjel lefelé vagyunk a földgolyón. De aki elkezdett az argentin tangóval foglalkozni, annak egyszer el kell zarándokolnia ide, mint egy valamirevaló muszlimnak Mekkába.
A tízmillió Buenos Aires-i lakos közül nem táncol ugyan mindenki, de aki akar, a hét minden napján harminc-negyven hely közül választhat és tangózhat reggel hatig-hétig akár. Rengeteg a tangóturista, könnyű őket felismerni:  vállukon a cipő, kezükben valamelyik tangó-útikönyv. Akinek nincs párja, és fél, hogy petrezselymet fog árulni, bérelhet magának táncpartnert. Egy „taxidancer” is félreismerhetetlen: hátrazselézett haj, fekete ing, fekete nadrág, zord külső és bizonyára érző szív. Az első napokban nem értettem, miért járnak a nők lesütött szemmel. Aztán hamar rájöttem: ha egy nő felveszi a szemkontaktust, a férfi kihívásnak veszi, mosolyog, kacsingat, cuppog. Ha valaki visszamosolyog, szerintem startfejessel vetik rá magukat.
Azért nemcsak a hírhedt machismo van a világon. Egy magát „open minded”-ként hirdető milonga (tangóest) a tangó queer követőit vonzza. Ez az egyneműek tangója, akik mindkét szerepet tudják, tánc közben néha megállnak, és fogást, azaz szerepet váltanak. Életem legszebb tangója volt, amit két férfi között láttam. És életem legjobb tangója, amit az egyikükkel táncoltam. A meleg párok nem cserélnek szerepet, az egyikük következetesen a női szerepet táncolja, de itt nem botránkoznak meg rajtuk, egy hagyományos tangóestről azért még kinéznék őket.
A tangó persze üzlet is. A Florida nevű főutcán épp úgy, mint szűkebb szülőhazájában, a La Boca nevű városrészben is turistalátványosságként táncolják a közönségnek, s aki nem vigyáz, arra egy-egy fotó erejéig rátekeredik valami csinos hölgy, aztán kéri a fizetséget.
La Boca eredetileg munkásnegyed volt, állítólag azért olyan színesek a házai, mert a munkások hol ilyen, hol olyan festéket tudtak lopni a hajógyárból. Néhány sétálóutcán túl tábla figyelmezteti a turistákat, hogy La Boca többi utcájában nem biztonságos sétálni. Persze még mindig nem annyira veszélyes, mint a légkondicionált vonatból látható nyomornegyed, ahová a rendőrök se mernek bemenni, még az autópálya-építkezés is leállt, mert keresztülvezetett volna rajta.
A kínai negyed szintén csak néhány utca, sok apró bolt, az utcák elején a behajtani tilos tábla alatt megjegyzés: a kínai újév idején. Hiszen akkor kinn mulat mindenki az utcán. A fiesták így is egymást érik, az argentinok matén és napfényen élnek, részeget nem látni köztük. Idegennyelv-tudás nélkül is remekül kommunikálnak, és roppant segítőkészek. Minden boltban van házhozszállítás, minden sarkon kávézó, ahol félhold alakú süteményt (a medialunát) és kávét kapni.
A szelektív hulladékgyűjtést a cartonerók oldják meg, ami újrahasznosítható (pl. a kartonpapír), azt összegyűjtik és beszolgáltatják. Egész családok élnek ebből, jó részüknek a nagy bankcsőd előtt még volt  munkájuk. A szemét között rohangászó nyolccentis cucarachákat elnézve erre a munkára is inkább itthon vállalkoznék.
A buszvezetők egyenesen csodálatra méltóak. Átvágnak a hétsávos autóúton, félkézzel vezetnek, közben visszaadják az aprót az utasoknak. A buszjáratokkal különben meggyűlt a bajunk: rengeteg van belőlük, és teljesen követhetetlen útvonalon közlekednek.
Ha az ember végképp eltéved, taxival meglepően olcsón és gyorsan eljuthat bárhova. Már csak a házakat nézni is megéri. Néha mintha a Nagykörúton járna az ember, a város legdrágább részén New Yorkot idéző felhőkarcolók, másutt a házak egymásutánja annyira eklektikus, mintha a főépítész ismeretlen fogalom volna azon a vidéken. A fákon nem verebek, hanem papagájok rikoltoznak, az utcákon gyomként nő az aloe vera.

Kiss Judit Ágnes