Az ember, az ő élemedett korában egy éjszaka azon kapja magát, hogy mindent elkövet. Szervezkedik, pénzt dob össze, találkozik, stratégiai megbeszélésen vesz részt, földrajzilag fölosztja egymás közt a belvárost, biciklire pattan harmadmagával és - mivel gondos háziasszony - az otthoni mosogatóból magával hozott gumikesztyűt is a kezére húzza. A sablont már megkapta, összegömbölyítve éppen elfér a bicikli csomagtartójában, a szpré a fiatalabb nemzedék dolga. Hadd játszódjék a gyerek. Háromszor hárman indulnak neki a pesti éjszakának. Az átlagéletkorukat erősen fölkerekíti a két nagymamakorú asszony, akik közül az egyik valóban az. A szervezkedés lázában mintegy mellékesen lett azzá, külországban élő unokáját a Hajnalcsillagról nevezték el. A szervezkedő másik nagymamakorú nem is értette egyből. Magától azt gondolta, a forradalom Néva parti ágyúi dördültek el, és csak sokára jött rá, hogy a hírhedett hajó neve ezúttal családi öröm része. Hiába, akit elkap a szervezkedés láza, felemelkedik a realitásoktól. Holott éppen azok tolták bele a szervezkedésbe. Hogy hülyének nézik, megalázzák, megvetik és tehetetlenségének biztos tudatára ébresztik. Hiábavalóságába dörgölik az orrát. Megtehetjük és meg is tesszük! – ordít a pofájába mindenhonnan, és az ember, az ő élemedett korában csak néz, mert nem akarja tudomásul venni, hogy csak nézhet. Ezért szervezkedik, aminek a végén mindent el is követ. Az éjjeli órán tehát elindul, sablonnal a kezében, hű szpréhordozó kollégáival és térfigyelő kamerákat figyel, éjszakai járókelőket osztályoz: ez izés, ez nem izés. Mert azt, hogy veszélyes lehet valaki, még most sem akarja elhinni. A térfigyelő kamerákról is csak annyit tud, amennyit a moziban látott. Valahol, valaki nézi őket, de ismervén a hazai viszonyokat, nyilván annyira mégsem nézik. Mert közben a tévé mégiscsak érdekesebb, meg nyomkodni inkább a mobilt, otthonról csomagolt sonkás zsömit enni, csemegeuborkával.

Megy az ember az ő élemedett korával, tolja a biciklit a másik kettő is vele, háromszögben zárnak: aszfaltra ledobni a sablont, körbenézni, izés alakokat osztályozni, közben a fiataloknak szprézni a feliratot, aztán gumikesztyűben lenyúlni, megtekerni a sablont, belehajítani, a bicikli csomagtartójába ejteni, kesztyűt levenni, ennyi. Tolni tovább a bicikliket az éjszakai belvároson. Néha megállapítani, hogy a többi csapat is munkálkodik, becsületesen. Azok, akik közt a másik nagymama korú van, aki két nap óta tényleg az. Színházak felé veszik az útjukat, mert azok jelentik nekik a várost. Budáról nem is jut az eszükbe semmi. A Madách Színház előtt kanyarodnak a Magyar Színház felé, útjukat sárga feliratok jelzik az aszfalton. A Wesselényi utcába fordulván hajléktalanok tucatját számolják meg. Nem tudták, hogy ennyire éjszaka van. A sarkon megállnak, háromszögbe fordítják a bicikliket, ledobják a sablont, fújnak, és nem veszik észre az izés embereket, mert nem látszottak, nem voltak sehol, csak lettek és kiabáltak. Az ember, az ő élemedett korával biciklire pattan, holott ügyetlen, lecsúszik a lába a pedálról, de szedi az irháját mégis. A másik szpréhordozó is. Csak az egyiket kapja el, a nagyhangú, megbízható, vagyon és városvédő. A közteres. Vissza kell hát fordulni, mert nem lehet másképp. A Közteres nem ereszti a negyvenkilós lány biciklikormányát. Megfogta. Övé. A másik negyven kilós lány és a nagymamakorú visszateker. Mondanák, hogy csak az aszfaltra, csak egy feliratot, csak itt, de a Közteres már mindent ért. Közvagyont véd, rendet tart, igazoltat, és mert a csoportosan elkövetett garázdáknál nincsen igazolvány, rendőrt hív. Na vele aztán ne. Tetten ért. A garázdák beszélnek. Ebből élnek, ezt tudják, ebben bíznak. Mondanak mindent. Aztán a nagymamakorú azt mondja: Fiam, az lehetnél. A Közteres végkép behúzza a szemét a homloka felé, a semmibe. Az ő fehérhajú, tisztakötényű anyja ne legyen ez a biciklit tekerő, aszfaltot rongáló, folyamatosan elkövetett garázda. Jöjjön a rendőrség. Jön. A három garázdáért egy mikrobusz, és egy személyautó. Összesen nyolcan, de öten bent maradnak a furgonban és erősítenek. Keresik a bűnesetet, nem találják, a Közteres büszkén mutatja az aszfalton sárgálló bűnjelet. A rendőrök nem értik. Sem a bűnjelet, sem a bűnelkövetőket. Értelmezhetetlenek. Az aszfalton sárgálló jelnek nincs megfejtése. Nem vesszen, dögöljön, monnyonle, meg hajrá. Nem eladó vagy kiadó. Semmi értelmes. A bűnelkövetők kézikönyve nem írja le a három előállított személyt. A két negyvenkilósat, meg a nagymamakorút, akik bocsánatot kérnek, és hígítót akarnak venni a nonstopban. Takarítanának. Meg felszívódnának. A rendőrök is végüket vetnék, mennének arra, ahol tényleg verik egymást a népek, ölik, csalják, rabolják, de nem lehet, mert már elkezdődött az Ügy és most a jelet kell értelmezniük. A Közteres következetes és rendíthetetlenül ragaszkodik a bűnért járó büntetéshez. A rendőrök bediktálnak, felírnak, a Közteres fényképez, aláír, felír, megjegyez, zárójelezik. A garázdák sejtik, hogy lassan menni lehet. Elcsomagolják a szprét, a gumikesztyűt, a sablont - mindazt, ami egy filmben most tárgyi bizonyíték lehetne -, és terpentinszagot árasztva, hálásan elkerekeznek a Wesselényi utcán a Madách tér irányába. A rendőrök és a Közteres még mindig állják körbe a sárgálló bűnjelet. Szomorú színházi maszk, mellette a felirat: Ne hagyd eltaposni! Nem értik. Mivel töltik a nők mostanság az idejüket? A rendőrök kocsiba ugranak, a Közteres szalutál, búcsúzik, hümmög. Csak egy kicsit kellett volna még, és akkor éppen jó lett volna neki. Büdös kurvák!