Olvasom frissiben, november 20-án Ballay Szilvia válaszlevelét a Magyar Narancs vita rovatában, és noha más járt az eszemben, elgondolkodtat a szerző pontos tényleírása. Nem mernék semmit mondani arról, amit feszeget, mivel hivatása szerint lelkész, aki, ahogy a szó is mondja, a lelkekkel dolgozik, magam meg inkább a szavakkal. Bizonyos értelemben persze én is, de erről majd máskor. Épp ezért nem becsülném alá ennek a foglalkozásnak a roppant nehézségét, bár tudom, hogy ma hazánkban a politikai és üzleti elittel szövetséges köznép a lelkekkel foglalkozókat ingyenélőknek, csalóknak, szélhámosoknak tartja. Finoman fogalmazva is a nemtermelőszférák ők, legyenek színészek, tanárok, szociális segítők, pszichológusok vagy éppen papok, lelkészek, rabbik vagy a ma még egzotikumnak számító imámok. Bár hazánkban az öngyilkosság és a rákos megbetegedések száma kiugróan magas, a felmérések szerint Európa egyik legborúlátóbb lakossága vagyunk (például én, mint lakosság), a közös cselekvés helyett az egyéni boldogulás kiskapuját próbáljuk nyitogatni, azt se bánva mindeközben, ha magunk alatt vágjuk a korhadt fát. A klasszikus közösségépítő minimum is megbomlott és visszájára fordult nálunk, magyaroknál: a magánbűnök és a közhaszon egyensúlya helyett a magánhaszon és a közbűnök lettek a tömbmagyar nemzettestet fenntartó nemzeti hagyományokká. Mindennek ellenére az ország népességének döntő része makacsul lenézi és megveti azokat a foglalkozásokat, amelyek a lelkeken végzett munkát tekintik élethivatásuknak. Kétségbeejtő anyagelvűségbe süllyedt az ország, hiába vonult ki ideiglenesen az ideológiai uralomért szavatoló második ukrán déli hadseregcsoport, a marxizmus távollétükben győzött: távoztuktól tudományos materializmusuk, az a bizonyos dialektikus és történelmi, itt maradt, de erről az új generáció már mit sem tud. Nem tudják, de teszik. És ez akkor is így van, ha nem tudják, hogy nem tudják, hogy teszik. Ha tesznek rá, akkor is. Mert az ész csele, az bizony az ész csele: hogy nem tudják, hogy nem tudják….

Aki azonban megpróbált már valaha életében valakinek, aki elkeseredett volt, reményt adni, megvigasztalni egy kétségbeesettet, erőt adni annak, aki épp csak a veszteségeit látja, lehajolni az elesetthez, beszélgetni egy hajléktalannal, csupasz szavakkal takargatni a vacogó haldoklót, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt, és csüggedés nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni, ezt itt most egy idézet volt. Aki próbált már ilyet, az tudja, hogy csak szavak állnak rendelkezésére, a beszéd üres szavai, amivel a lélekkel foglalkozók dolgoznak, ez az ő munkaeszközük. No meg persze a testi jelenlét sugárzó sejtelmessége, a lélektől lélekig ható titokzatos erő. De végül is csak a szavak maradnak, a hang, a beszéd, és a jövő nyitottsága, ahol minden lehetséges. Mert ha a jelen nem is, de a jövő nyitva áll, eldöntetlen és kiismerhetetlen. És az emberlétre vonatkozó meghívás is a jövő felől érkezik.

A gyakorló lelkész ma hazánkban azt tapasztalhatja meg, hogy nemcsak a negatív társadalmi megítélés rombolja a lélekkel foglalkozók nyelvének erejét, hanem az is, ha a patinás keresztyén és keresztény retorikát is kisajátítja a politika. Miközben a múlttal való szembenézést újra és újra elhárító ország öncsaló hazugságokba menekül. “Mi nem vagyunk felelősek a múltért…”, ismétlik a történelemből nem tanulók. Ez az ország nem akar tudni a lélekről, mert nem akar tudni a lelkiismeretről. Nem akar tudni a múltról, mert nem hisz a jövőjében. Nem akar bocsánatot kérni, mert önhitten erősnek hiszi magát. Nem tud megbékélni, mert a bűneit és illúzióit még mindig jobban szereti. Azt olvastam Ballay Szilvia írásában: “Vajon teológiai érvekkel alátámasztható-e a »megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt«, tekintve, hogy a Himnuszt a liturgián belül éneklik?” A kérdés retorikai, ahogy a Himnusz idézett része is retorikai mesterkedés szülötte, és nem teológiai igazság megfogalmazója. Ha jól sejtem, teológiai értelemben a múlt és a jövő bűneit eltörölni egyedül az képes, aki Ura az időnek − vagyis egyedül Krisztus. A nép és a megváltó Krisztus azonosítása pedig, ahogyan a tőlünk keletebbre eső példák mutatják, nem a lélek elutasítása által, hanem a szenvedő azonosulás árán válhat – teológiai értelemben – hiteles gondolati kísérletté. A Himnusz idézett mondatának recitálása e lelkület nélkül mágia és bálványimádás, a nyelv lélektelen kiüresítése. Annak a gőgnek a jele, amely hazánkat elzárja az önismerettől. És ezáltal a jövőtől is.