Van egy olyan játékom, amit egyedül játszok, tehát megváltoztathatom a szabályokat kényemre-kedvemre – így már nem is igazi játék –, szóval valamit teszek. Ennek az a képzet a lényege, hogy én vagyok az úristen. Bármit megtehetek. Igaz, evilági ez az isten. A teremtéssel nem, csak szimpla földi dolgokkal foglalkozom. De időben ugrálhatok. 
           Teszem azt, a nácikat eleve be sem engedem Lengyelországba. De azt sem engedem, hogy Sztálinék szépen megerősödjönek. Sőt, büntetem őket rendesen, persze a nép javára. Nem hiszem azt, hogy megbolondultam volna., úgy vélem, mások is játszák ezt, csak nem hozzák nyilvánosságra. Bár olykor elszólják magukat, innen gondolom, hogy a mindenhatóság érzetével nem pusztán én bíbelődöm.
           Régebben, a Milošević-rendszerben azt játszottam, hogyan is büntetném meg őt és nem kevésbé bűnrészes családját. Persze ez a játék még ma is adekvát, mert nem tűnik büntetésnek a sorsuk. Slobo is él, mint hal a vízben, hazája lakosságának túlnyomó többségétől biztosan kellemesebben. Slobónak különben hererákot képzeltem el. Ugyan nem tudom, az milyen kínokkal jár, de a hererák, mivel így vagy úgy a pöcshöz kapcsolódik, mintha még megszégyenítő is lenne. Rohadjon le a fasza. Így az én-isten.
          Kultúrkörünket régóta nyomasztja, miképpen is büntessük adekvátan a bűnözőt. Idővel rájöttünk, hogy az akasztás akár még jótétemény is lehet, megszabadul a földi kínoktól, üdvözül stb. A csonkítás már jobb, de az valahogy nem píszi. Kínozni se lenne rossz, a populáció java biztosan igazságosnak érezné, ha például Kulcsárra félóránként rászakadna a plafon, de ez technikailag necces, és sok plafon kéne, az meg elég drága.
          Maradt a pénzbírság – ami azoknak, akik ki tudják fizetni, éppen semmi –, és maradt a börtön. Addig világos, hogy akinek mindene a család vagy a nője, az presvedni fog eleve. Aki meg a magányt szereti, az pedig beleőrül a zárkatársak horkolásába.
          De mi van a komplikáltabb esetekkel? Manapság hatalmas igénye a népnek Közép-Kelet-Európában, hogy az újgazdagokat jól megbüntessék. Börtönbe velük. Különösen a kommunistákat kell lesittelni, ezeket az újkapitalistákat, akik lelkük mélyén persze komcsik.
Ám ki gondolná, hogy a komcsik előtti büntetéspolitika hatalmasat hibázott. És erre nemcsak a 20. század ment rá, de a mai napig ennek isszuk a levét. Mint ismeretes, ahol csak lehetett, a kommunistákat (de szocdemeket stb. is) szépen bebörtönözték. A politikai foglyokat azonban másként kezelték, mint a köztörvényeseket, Lenin például kinyomozta, hogy a cári rendszerben a fogoly annyi könyvet olvashat, amennyit csak kedve tartja (és annyi teája volt, mint írta, hogy kantint nyithatott volna). Sok helyütt a börtönök ún. vörös egyetemekké váltak – az itt szerzett „diploma” később sokkal értékesebb volt, mint mondjuk a Sorbonne-é. Sőt, aki nem került sittre, az gyanússá vált, hogy nem is igazi komcsi, hanem ügynök. Akit meg magánzárkába raktak, az már pb/kb-taggá válhatott, különben aligha. Annak meg direkt örültek, ha szigorodott a bánásmód, mert ez a kizsákmányló kapitalista rendszer rohadtságát bizonyította. Ők még a börtönnel is jól jártak, vonhatjuk le a konzekvenciát. Hisz odakint idejük sem lett volna tanulni, és mivel nem dolgoztak semmit, kizsákmányolhatók sem voltak (vezetőik a balekoktól bezsebelt párttagságiból és szponzorokból éltek).
          Magyarán mondva, nem megfelelő büntetés kaptak. Az az lett volna, ha a kommunistára vállalkozás vezetését bízzák, és a profitmaximalizálásra kényszerítik a munkások iszonyatos kizsákmányolása révén (nem kétséges, hogy álcaképpen a komcsik ma ezt csinálják, de hát tudjuk, hogy az illegalitás terén mindig profik voltak).
          A komcsik számára – és a magyar populáció fele az, mert a másik fele annak tartja – tehát meglenne a megfelelő büntetés. De mit tegyünk ezen másik féllel, a jobboldallal? Ez ezért nehéz kérdés, mert sose tudjuk pontosan, mi is a krédójuk. Elvben a magántulajdon hívei, a gyakorlatban államosítanának. Most akkor vagyonnal vagy annak elvételével büntessük őket? Mostanság antiglobalisták, tehát akkor kényszerítsük őket kólaivásra és márkás kínai teniszcipő viselésére? Ez megfelelő lenne, ha nem kólát innának és nem ilyen ruházatot viselnének eleve. (Egyébként hogy mit tegyünk a világvárosokat szétverő antiglobalistákkal, arra van egy ötletem: ne engedjük be őket a globális rendszer egyik alapját adó közlekedési rendszerbe. Úgyis utálják, hát akkor ne üljenek repülőre és ne utazhassanak, s ne használhassák a mobiltelefont és az internetet sem.)
          Vagy rakjuk be a jobbodalit egy cellába három baloldali közé? Csak megerősödne küldetéstudata, mert hogy ezek többen vannak, nem jelenti, igazuk is van. És ez persze fordítva is érvényes. Sőt, lehetőséget kapna a térítésre. Mint a katonaságban egy koszovói albán Jehova tanúja, akit rögtön bevágtak a fogdába: az őrparancsnok tért meg először. Az őrségen végül én is a Bibliát olvastam (egy műszak egy evangélium), igaz, a mennyországban füvet legelő oroszlán képe elriasztott a mozgalomtól.
          Témánkat terjedelmi okokból itt rövidre kell zárnunk, ezért mindenki gondolkodjon el, mivel is büntetné embertársait. Én megfontolásra javaslom a szabadságot mint olyant: mind a jobb-, mind a baloldali emberek azt érzik a legigazságtalanabbnak (s így ez is büntetés), hogy mások másképpen gondolkodhatnak. Az, hogy nem mindenki vélekedik úgy, mint ők, hihetetlenül marcangolja lelküket-testüket – jobban, mint a hererák.

Szerbhorváth György