Visszatérni a tett (buli) helyszínére. Arra a pontra, ahol elveszett, sőt, elszakadt a fonál, széjjel lett tépve az idő. Mit kívánhatnék mást, minthogy a nagy év végi kollapszusok után békésen hódolhassak a művészien formált borúnak? A felemelő semmire vágyom, tompa zúgásra, padlószaggató mélyrepülésre, kába felfelé zuhanásra.

Jót tesz majd a Fekete epe, gondolom, így hirdetik a programot, Vidámságmentes Világnap írókkal és a Kistehén Melankolikusokkal. A hippokratészi tipológia szerint itt most azoknak van helyük, akiknek szervezetében - a vér, a nyál és a sárga epe ellenében - túlsúlyba került a fekete epe. Melankolikusok, búra fel! Beülök a második sorba, a hangszóróból hajnali kutyaugatás hallik, a színpad közepén egy fehér drapériával letakart masszázságyon lengén öltözött, nagy testű férfi fekszik hason, arcát a lepedőbe fúrva. Előtte fehér gipszgalamb, körben kerti örökzölddel, mécsesekkel és pár gyertyával. Ravatal pofára fordított (esett) (élő)halottal. Elöl még egy kávéházi asztal két székkel, hátrébb zenekari szerkó, mikrofonállványok, kis talapzatok, dj-pult.

A Kistehén zenéje szép (a helyszínen készült amatőr felvételen majdnem hallatszik), melankolikus, ahogy azt valamikor Dürer képéről és Földényi könyvéből megtanultam. Háy János olvas aztán, besétál az asztal elé állított mikrofonhoz, Az Atya, régi nagy vers. Elvész ebben az enteriőrben. Odaképzelhetném másként is, hogy zúg valahonnan hátulról, csak hang, zengene fölöttünk mint intés, kiáltás. Elveszettnek kéne érezni magam, elhagyottnak, világon kívül.

De csak azt látom hirtelen, hogy itt valami nagyon akar lenni, szólnak a dalok, a Kistehén haptákban feszít a székein, aztán belép a három Belga, fényes szatén(?)öltönyben, fehér keretes sötét napszemüvegben, sísapkával és színes edzőcipővel. De nem történik semmi. Leülnek a három bárszékre, színes hangfogós mikrofonokat dugnak a szájukba, és nyomják. Nem lehetek ennyire süket, hogy ne értsem, gondolom, de feladom, megelégszem minden hatodik szóval, abból is látszik, hogy viccesek.

Melankolikus vagyok, nem élvezem. Isten látja lelkem (nem látja), sosem szerettem őket. Persze ha kolerikus vagy épp szangvinikus lennék, más lenne a helyzet, ha flegma, ezt nem garantálhatom.

Darvasi Szív Ernőket olvas. Mindkét író remek választás, ha van szomorúbohóc-arc, akkor ők azt kiválóan tudják, miközben képesek fergetegesen tréfásak, érzelmesen és intellektuálisan búsak lenni. De olvasás közben csikorog a bejárati ajtó, a beengedők mikrofon nélkül is hallhatóan diskurálnak a szabad helyek számáról és egyéb kedélybeli problémáikról, hogy író, közönség rendre a fellibbenő függöny felé kapja a fejét. Szó sincs már rég kontemplációról, se mélyen, sem derékmagasságban senki nem repül.

A nagy testű férfi aztán – mintha ébredezne - felemeli nehéz fejét, lekászálódik a csukható ágyról (innen most műtőasztalnak tetszik), és átadja helyét egy fiatal férfinak, akit aztán ellazító testmasszázsban részesít. Kicsit később, pár zeneszám, néhány vers és novella után a közönség soraiból mímelten spontán kiválasztott hölgy terül az asztalra, aki annak előtte a paravánok mögött méretben épp megfelelő fürdőruhát talált, hogy masszőrünk kigyúrja a színpad fókuszában minden kis- és nagyizmát.

Ekkor gondolom azt, hogy aha, ez az est a másnaposokat borogatja, dőlnénk csak jobbra-balra, hallgatnánk chilloutot, mint lepukkant panelben a házibulin, zsírevés előtt. Ha így lenne, még jó is volna az egész, de a színpad meg a műsorrend feszes, mint vállalati ünnepen a nyakkendő. Először a Belga próbálja oldani, ordít róluk, hogy előre megbeszélték, hogyan lesznek kibaszott lazák. Köré gyűlnek a már kibontott melltartóban dögönyözött nőnek, mindenki besegít más és más testtájakon, kissé unottan fogdossák, majd sétálgatnak a térben, lődörögnek úgymond, belekortyolnak egy direkt odakészített, nagyonkellék sörösüvegbe, cigire gyújtanak, a Belga láncdohányosként csattogtatja öngyújtóját, és fújja a füstöt a plafon felé.

Háy jól ismert nátriumbenzonátos verse vagy Az idő felemelt ujjáról című esszéje és Darvasi kínai novellája után (A lojangi kutyavadászokból) a Belga, akik már korábban eldobták magukat a háttérbe készített kanapén, földön fetrengést rendez, ami először a kúszás-mászás tornagyakorlat, később az epilepsziás brék kategóriájában talál magának identitást. A Kistehén – ezt követendő – elmegy a tőle telhető legmesszebbmenőkig, ami Kollár Klemecz gatyára vetkőzését jelenti pár percre, ugyanis a már félretolt masszázságyhoz megérkezik a következő női önkéntes, aki szintén rögvest talál magára illő bikinit.

Írnék én jót, nagyon jót, főleg ha szemeim a "törvényre" vetem (azt mondhatom, hogy kurvaszar évet kívántak?), vagy más aktuális kulturális fejleményre, hogy megvédjem a művészet szabadságát (megvédem), de a két írón és a Kistehén zenéjén túl sok jót nem állíthatok. Azt ígérték, rossz lesz, nem volt rossz, hanem...

És akkor, hogy konstruktív is legyek, elmesélem, hogy arról fantáziáltam, milyen lett volna, ha írók meg sem jelennek, maximum a hangjuk, vagy ha mégis, hevertek volna a színen egy-egy koszlott, zománca vesztett kádban, úr hangjaként erősített zengedelmekkel. Mit lett volna, ha új műveket írnak, legalább egyet séróból. Vagy ha nem abban részelteti a Belga a közönséget, hogy az első sorban ülők orrára spricceli a masszázsolajat? Mi lett volna, ha az oly sok tálentum színházrendező közül megkérnek egyet, hogy tényleg rossz legyen? De ne úgy, hogy közben azt érezzem, nem történt velem más, mint düh és unalom, miközben ülök egy előadáson, ami mindent akar egyszerre, de nem szólal meg benne, és bennem sem a kisharang. Vagy minden egész eltörött? Mondani sem kedvem, sem jogom. Minden megvan, mégse nincs. Mint ahogy Háy mondja előadás közben, már feltámadtunk, csak nem vettük észre.

Minden rendben volt (külön), csak nem vettem észre. A tett helyszínéről lopva távozom, mélyeimen nem jártam, melankóliám helyét átvette a zavar. Hiába nézek hosszan távolról gondolataim tárgyára, megyek, fut velem egy rossz szekér…

A fotókat Valuska Gábor készítette.

Nagy Gabriella