hirdetés

Carmen Laforet: A semmi

Patak Könyvek - Spanyo elbeszélők 3.

2006. április 18.
Carmen Laforet (1921-2004) barcelonai születésű spanyol regényíró. 1945-ben első regényével (A semmi) elnyerte az akkor első ízben kiadott, s azóta igen rangosnak számító Nadal-díjat, s a polgárháború utáni spanyol irodalom nagy felfedezettje lett.
hirdetés

Később La isla y los demonios (1952, ’A sziget démonai’) és a La mujer nueva (1955, ’Az új asszony’) címmel jelent meg regénye, ez utóbbiért 1956-ban megkapta a spanyol nemzeti díjat.  A Könyvfesztiválra a Patak Könyvek gondozásában jelenik meg A semmi című regénye Pávai Patak Márta fordításában.
 
Carmen Laforet: A semmi
 
XIII.
Másnap viszont Ena került engem az egyetemen. Annyira megszoktam már, hogy mindig vele vagyok az órák közti szünetben, hogy most teljesen tanácstalanul álltam, nem tudtam, mitévő legyek. Az utolsó pillanatban odalépett hozzám.
-- Andrea, ma délután ne gyere föl. El kell mennem valahová… Az lesz a legjobb, ha addig nem is jössz, amíg nem szólok. Majd én szólok. El kell intéznem egy ügyet… A szótárakért jöhetsz… (merthogy nekem nem volt szöveggyűjteményem, és persze görög szótáram se, a gimnáziumi latin szótáram pedig túl kicsi volt és rossz is: a fordításokat mindig Enával készítettük el)… Ne haragudj – folytatta egy pillanat múltán, megalázó mosollyal --, a szótárakat sem adhatom kölcsön… Milyen bosszantó! De közeleg a vizsgaidőszak, esténként muszáj megírnom a fordításokat… Kénytelen leszel a könyvtárban tanulni… Hidd el, Andrea, nagyon sajnálom.
-- Ugyan már, ne is törődj vele!
Hasonló nyomasztó érzés telepedett rám, mint előző este. Csakhogy most már nem sejtés volt, hanem bizonyosság, hogy itt valami nagy baj történt. Mindenesetre kevésbé láttam aggasztónak, mint amikor elsőre felborzolta az idegeimet, ahogy Ena Románra nézett.
-- Jó… akkor rohanok is, Andrea. Nem tudlak megvárni, mert megígértem Bonetnek… Jaj! Már ott is van, látom, nekem integet. Szervusz, drágaságom.
Szokásával ellentétben arcon csókolt, igaz, csak úgy kutyafuttában, aztán mielőtt otthagyott, még egyszer a lelkemre kötötte:
-- Ne gyere hozzánk, amíg nem hívlak… Tudod, úgysem találnál otthon. Nem akarom, hogy hiába fáradj.
-- Ugyan!
Néztem, ahogy távolodik az egyik kevésbé ajnározott hódolójával, aki aznap sugárzott a boldogságtól.
Attól fogva Ena nélkül kellett élnem az életem. Elérkezett a vasárnap, és minthogy még nem méltóztatott szólni, s az egyetemen is csak messziről üdvözölt, mosolygott rám, a Jaiméval tervezett kirándulásunkról sem tett említést. Megint magányos lett az életem. Belenyugvással fogadtam, hiszen úgy éreztem, úgysem tehetek ellene semmit. Akkoriban kezdtem rádöbbenni, hogy a nagy viszontagságokat sokkal könnyebb elviselni, mint a hétköznapi apró-cseprő bosszúságokat.
Otthon Gloria olyan zaklatott idegállapotban fogadta a tavaszt – kisugárzása mind erősebben érződött --, amilyent még sohasem tapasztaltam nála. Gyakran találtam sírós kedvében A nagymama azt mondta, attól fél, hogy megint állapotos.
-- Régebben nem mondtam volna meg neked… hiszen te még kislány vagy. De most már, így háború után…
Szegény kis öregasszony nem tudta, kivel ossza meg nyugtalanító érzéseit.
Pedig semmi ilyesmi nem fenyegetett. Bizsergető az április, a május levegője, jobban ingerli, jobban perzseli az embert, mint a nyári kánikula, mindössze ennyi történt. Az Aribau utca fái – azok a városi fák, melyek Ena szerint korhadt növénytemető szagot árasztanak – roskadásig voltak zsenge, szinte áttetsző levélkékkel. Gloria összevont szemöldökkel állt az ablakban, úgy nézte ezt a szívvidító látványt, és egyre csak sóhajtozott. Egyik nap láttam, hogy kimossa az új ruháját, még a gallérját is ki akarta cserélni. Aztán elkeseredetten földhöz vágta.
-- Én ezt nem tudom megcsinálni! – mondta. -- Nem értek én ehhez!
Senki nem mondta neki, hogy csinálja meg. Bezárkózott a szobájába.
Román szemlátomást kitűnő hangulatban volt. Egyszer-egyszer még Juanhoz is leereszkedett. Juan ilyenkor megindítóan viselkedett, bármin elnevette magát. A fivére hátát lapogatta. Aztán éktelenül szidta a feleségét, mintegy az előbbiek következményeként.
Egyik nap hallottam, hogy Román zongorázik. Olyat játszott, amit én is ismertem. A tavaszi dalt, amelyet Xochipilli isten tiszteletére komponált. Amely szerinte mindig balszerencsét hoz rá. Gloria az előtér egyik sötét szegletében kuporgott, és erősen hegyezte a fülét. Én bementem, és figyeltem, ahogy Román keze jár a billentyűkön. Végül kissé bosszankodva abbahagyta a játékot.
-- Akarsz valamit, tündérem?
Román is másképpen viselkedett velem.
-- Román, miről beszélgettetek a múltkor Enával?
Úgy láttam, elcsodálkozik.
-- Szerintem semmi különösről, miért, mit mondott?
-- Semmit. Attól a naptól fogva nem vagyunk barátnők.
-- Nézd, tündérem… Nekem semmi közöm a ti buta kisiskolás dolgaitokhoz… Idáig azért még nem süllyedtem le.
Ezzel elvonult.

Különösen a délutánjaim nyúltak igen hosszúra. Rendszerint a jegyzeteim javítgatásával töltöttem az időt, aztán sétáltam egy jó nagyot, utána pedig hét óra előtt már mindig Enáéknál voltam. Ena ebéd után mindennap Jaiméval találkozott, de addigra ő is hazaért, hogy együtt fordítsunk. Néha otthon maradt egész délután, olyankor szokott náluk összejönni az egész diákcsapat. A fiúk, akiket akkoriban sorra fertőzött az irodalom, felolvasták nekünk a verseiket. Végül Ena édesanyja énekelt valamit. Ilyenkor szoktam ott maradni náluk vacsorára. De mindez már a múlté volt (időnként elfogott a rémület, ahogy életem darabjai felbukkantak, aztán örökre szertefoszlottak, mihelyt kezdtem volna örökérvényűnek érezni őket). Az Enáéknál tartott baráti összejövetelek is azért maradoztak el, mert a közelgő évvége fenyegető árnyként telepedett ránk. És többé nem került szóba köztünk, hogy esetleg fölmehetnék hozzájuk megint.
Egyik délután összefutottam Ponsszal az egyetemi könyvtárban. Nagyon megörült, mikor meglátott.
-- Sokat jársz ide? Eddig még nem találkoztunk.
-- Igen, ide járok tanulni… Nincsenek könyveim…
-- Tényleg? Én kölcsönadhatom az enyémeket. Holnap elhozom őket.
-- És te akkor miből tanulsz?
-- Majd visszakérem, ami kell.
Másnap Pons megjelent vadonatúj könyvekkel a hóna alatt, talán még ki sem nyitotta őket.
-- Mindet megtarthatod… Idén két példányban vették meg otthon a szöveggyűjteményeket.
Én nagyon elszégyelltem magam, legszívesebben sírva fakadtam volna. De mit mondhattam volna Ponsnak? Annyira lelkes volt.
-- Már nem barátkoztok Enával? – kérdezte.
-- De, csak most ritkábban látom, a vizsgák miatt…
Pons nagyon kisfiús volt. Vékonydongájú, aprótermetű de a szeme roppant kedves -- hosszú szempilláinak köszönhetően. Egyik nap rettenetes izgalomban találtam az egyetemen.
-- Idehallgass, Andrea, figyelj… Eddig még nem mondtam, mert lányokat nem engedtek fölvinni. De annyit beszéltem rólad, mondtam, hogy te más vagy… szóval az egyik barátom, Guíxols, azt mondta, hogy rendben, érted?
Én még életemben nem hallottam Guíxolsról.
-- Nem. Hogyan érteném?
-- Jaj! Igaz is. Hiszen még sohasem beszéltem neked a barátaimról… Ezek itt az egyetemen igazából nem is a barátaim. Leginkább Guíxols meg Iturdiaga…, na mindegy, majd megismered őket. Mind művészek, írók, festők…, tisztára bohém világ. Nagyon színes. Náluk nem létezik társadalmi konvenció… Pujol, Guíxols egyik barátja…, meg az enyém is persze… nyaksálat visel, és hosszú a haja. Remek fickó… Guíxols műtermében szoktunk összejönni, ő festő… nagyon fiatal srác…, na, szóval művésznek fiatal, egyébként már húszéves, de óriási tehetség. Mostanáig még egyetlen lány sem járt ott. Attól félnek, hogy a lányok megijednek a sok portól, meg hogy majd összebeszélnek minden hülyeséget, mint általában a lányok. De nagy érdeklődéssel hallgatták, amikor elmeséltem nekik, hogy te egyáltalán nem fested magad, meg hogy nagyon barna a bőröd, világos a szemed. Na, mindegy, a végén azt mondták, hogy vigyelek föl ma délután. A műterem az óvárosban van…
Eszem ágában sem volt visszautasítani a kecsegtető ajánlatot. Természetesen Ponsszal tartottam.
Gyalog mentünk, jó nagyot sétáltunk az ódon utcákon. Pons igen boldognak látszott. Mindig rendkívül rokonszenvesnek találtam azt a fiút.
-- Ismered a Santa María del Mar-templomot? – kérdezte.
-- Nem.
-- Akkor benézhetünk, ha gondolod. A katalán gótika legszebb példájaként szokták emlegetni. Szerintem egy csoda. A háború alatt felgyújtották…
Ahogy sajátos tornyaival megjelent előttem a Santa María del Mar-templom, különleges varázst éreztem körülötte, meg az ódon házakkal tarkított kis terecskén is.
Pons kölcsönadta a kalapját, és jót derült rajta, hogy félrecsapva teszem föl. Aztán bementünk. A főhajó hatalmas volt és hűvös, néhány ájtatos asszony imádkozott éppen. Fölpillantottam a betört ablakokra, a lángoktól bekormozódott kövekre. A dúlás nyomaitól még költőibb, még átszellemültebb levegő lengte be a teret. Egy darabig álltunk ott, aztán az egyik oldalajtón kimentünk, melynek tövében szegfűt meg zanótot árultak asszonyok. Pons vett nekem egy csokor illatos szegfűt, pirosat és fehéret. Örömtől sugárzó pillantással fogadta lelkesedésemet. Aztán elvezetett a Moncada utcába, ahol Guíxols műterme volt.
A széles kapun mentünk be, melyet kiugró kőpajzs díszített. Az udvaron a szekér előtt szép nyugodtan legelészett egy ló, körülötte tyúkok kapirgáltak, s ettől roppant békésnek tetszett minden. Onnan indult a főúri kastélyba illő romos kőlépcső, amelyen fölmentünk. A legfelső emeleten Pons megrángatta az ajtón lógó zsineget. Egész távolról egy kis harang csilingelését hallottam. Egy fiú jött ajtót nyitni, akinek Pons a válláig sem ért. Azt hittem, ő Guíxols. Nagy lelkesen összeölelkezett Ponsszal. Pons így szólt:
-- Andrea, ő Iturdiaga… Ez a fiú most jött haza a veruelai monostorból, ahol egy álló héten keresztül a költő Bécquer emlékeit tanulmányozta…
Iturdiaga lenézett rám, és alaposan végigmért. Hosszú ujjai közt pipát tartott, én pedig megállapítottam, hogy tekintélyparancsoló megjelenése ellenére semmivel sem idősebb nálunk.
Elindultunk utána, követtük az üresen tátongó szobák útvesztőjén át, míg a Guíxols műterméül szolgáló szobába nem értünk. Tágas, napfényes helyiség volt, kárpitozott zsámolyokkal, karosszékekkel; és a nagy kanapéval meg az asztalkával, melyen egy pohárban – virágcsokor gyanánt szinte – maréknyi ecset díszelgett.
Mindenütt Guíxols alkotásait lehetett látni: a festőállványokon, a falakon, a bútoroknak támasztva, a földön…
Pár fiú üldögélt odabent, s ahogy megpillantottak bennünket, rögtön felálltak. Guíxols sportos megjelenésű fiú volt. Erőteljes, nagyon víg kedélyű, végtelenül nyugodt, láthatóan szöges ellentéte Ponsnak. Könnyűszerrel felismertem a hírest Pujolt is, nyaksálával, meg a többi kellékkel – szörnyen félénk fiúnak tűnt. Később a képeit is megismertem, melyeken lépésről-lépésre lemásolta Picasso hibáit – persze, a zsenialitás bajosan utánozható. Pujolt ezért nem lehetett okolni, de azért sem, hogy a maga tizenhét esztendejével annyira ragaszkodik a mesterhez. – Iturdiaga látszott a legfigyelemreméltóbbnak. Széles taglejtések kíséretében beszélt, szinte mindig kiabálva. Később megtudtam, hogy írt egy négykötetes regényt, de nem talál rá kiadót.
-- Gyönyörűséges, barátaim! Gyönyörűséges! – lelkendezett a veruelai monostorról. – Én is megéreztem ott a vallási áhítat, a misztikus túlfűtöttség levőjét, az örökös magányba zárkózás örömét!… Egyedül ti hiányoztatok onnan, meg a szerelem… Én olyan szabad lehetnék, mint a madár, Andrea, hogyha a szerelem nem kötne folyton béklyóba engem – jegyezte meg felém fordulva.
Aztán elkomolyodott.

-- Holnapután, mese nincs, megverekszem Martorell-lel. Guíxols, te leszel a párbajsegédem.
-- Nana, majd csak elintézzük valahogy, mielőtt odáig fajulna a dolog! – csitította Guíxols, s közben cigarettával kínált engem. – Biztosra veheted, én majd elintézem… Esztelenség azért párbajoznod, mert Martorell otrombán szólt egy virágáruslányhoz a Ramblán.
-- A Rambla virágáruslánya ugyanolyan úri hölgy, mint bármelyik dáma!
-- Nem kétlem, de te életedben először láttad azt a lányt, Martorell pedig a barátunk. Kissé talán széllelbélelt, de azért remek fiú. Mellesleg ő ezt az egészet viccnek veszi. Béküljetek ki.
-- Még mit nem! – kiáltotta Iturdiaga. – Martorell attól fogva nem a barátom, hogy…
-- Jól van. Akkor most menjünk uzsonnázni, ha Andrea lesz oly szíves, és készít nekünk néhány szendvicset, az ajtó mögött talál hozzá kenyeret meg sonkát…
Pons egyfolytában azt leste, vajon milyen hatással lehetnek rám a barátai, kereste a pillantásomat, hogy rám mosolyoghasson. Megfőztem a kávét; különféle méretű és alakú, de míves, antik porcelán csészékből ittuk, Guíxols a vitrinben tárolta őket. Pons mesélte, hogy a régiségkereskedésben tett szert rájuk Guíxols.
Guíxols képeit nézegettem: legtöbbjük tengert ábrázolt. Nagyon érdekesnek találtam a Pons fejéről készült tanulmányt. Guíxols szemlátomást szerencsés fickó lehetett, hiszen jól el tudta adni a képeit, pedig még kiállítása sem volt. Önkéntelenül is összehasonlítottam a stílusát Juanéval. Guíxols kétségtelenül sokkal jobban festett. Amikor ezer pesetás összegekről beszéltek, kegyetlen villámcsapásként vágott belém Juan hangja… „Te elhiszed, hogy az az akt, amit Gloriáról festettem, csak ötven pesetát ér?”
Kellemesen éreztem magam abban a „bohém” környezetben. Egyedül Pujol nézett ki elhanyagoltnak, a füle is piszkos volt. Nagy étvággyal, néma csöndben evett. Pedig megtudtam, hogy gazdag. Meg hogy Guíxols maga is egy gazdag gyáros fia. És Iturdiaga meg Pons is neves katalán gyáriparosok családjából származik. Pons ráadásul egy szem gyermek, jól el is kényeztetették, így mondták a többiek, miközben ő fülig elpirult.
-- Engem nem ért meg az édesapám – kiáltotta Iturdiaga. – Hogy is értene meg, mikor csak a milliók bezsebeléséhez ért! Semmi szín alatt nem óhajtja fedezni a regényem kiadásának költségeit. Szerinte nincs benne semmi üzlet!… És ami a legrosszabb, a múltkori kis grimbusz óta rövid pórázon tart, és egy vasat sem hajlandó adni.
-- Talán túl jóra sikeredett! – jegyezte meg mosolyogva Guíxols.
-- Nem! Én nem hazudtam neki!… Egyik nap behívott a szobájába: „Gaspar, édes fiam…, jól hallottam? Azt mondod, semmi nem maradt abból a kétezer pesetából, amit karácsonyra kaptál tőlem” (és ez két héttel karácsony után történt). Én azt feleltem: „Igen, papa, egy fillér se”… Erre kigúvadt szemekkel rám üvöltött, mint a fenevad:
„Akkor most rögtön elárulod, hogy mire költötted.” Én meg elmondtam neki, amit egy olyan apának el lehet mondani, mint az enyém, de nem érte be ennyivel.
Utána meg azt találtam mondani neki:
„A többit pedig odaadtam szegény López Solernek, kölcsönbe…” Láttátok volna akkor apámat, elbődült, mint az oroszlán:
„Még hogy kölcsönadtad, egy ilyen szélhámosnak, akitől sohasem fogod visszakapni! Legszívesebben jól elnáspángolnálak… Ha huszonnégy órán belül nem hozod ide azt a pénzt, akkor börtönbe csukatom López Solert, téged meg kenyérre és vízre foglak… Majd én megmutatom neked, mikor pocsékolod te a pénzt!” „Nem tehetem, édesapám, López Soler Bilbaóban van.”
Apám csüggedten leengedte a kezét, aztán újult erővel folytatta.
„Még ma délután elmész Bilbaóba a bátyáddal, te semmirekellő! Majd én megmutatom neked, mikor pocsékolod te az én pénzemet…” És az éjszakát már a hálókocsiban töltöttük a bátyámmal. Tudjátok, milyen a bátyám, komoly fickó, kevés hozzá fogható akad, de legalább annyira fafejű is. Bilbaóban végiglátogatta apám összes rokonát, én is kénytelen voltam vele tartani. López Soler időközben már elutazott Madridba. A bátyám interurbán fölhívta Barcelonát: „Akkor menjetek utána Madridba – utasította apám. – Tudod, hogy benned megbízom, Ignacio… Eltökéltem, ha kell, akár erővel is móresre tanítom Gaspart”… Úgyhogy megint hálókocsi, irány Madrid. A Castilla Kávéházban találtam rá López Solerre, tárt karokkal, örömkönnyeket hullajtva fogadott. Amikor megtudta, miért jöttem, gyilkosnak nevezett, és azt mondta, hogy előbb vágja el a torkomat, mint hogy visszaadja a pénzemet. Aztán látta, hogy ott áll mögöttem Ignacio bátyám, a bokszoló öklével, és a barátai szépen összeadták a pénzt. Ignacio mérhetetlenül elégedetten eltette a pénztárcájába, én meg esküdt ellensége lettem López Solernek…
Hazamentünk. Apám kivágott egy ünnepélyes szónoklatot, majd azt mondta, büntetésből magánál tartja a visszaszerzett összeget, meg hogy a héten egyetlen fillért sem kapok tőle, ezzel kiegyenlítem az útiköltségünket. Ignacio erre rezzenéstelen arccal előhúzta a huszonöt pesetás bankót, amit visszakaptam López Solertől, és átnyújtotta apámnak. Szegény ember összeomlott, mint a kártyavár.
„Ez meg micsoda?” – üvöltötte.
„Hát a pénz, amit kölcsönadtam López Solernek, édesapám” – válaszoltam neki. Itt kezdődött az én kálváriám, barátaim… Pedig már azon törtem a fejem, hogy összespórolom a pénzt, és én magam fogom kiadni a könyvemet…
Nagyon jól szórakoztam, igazán boldog voltam.
-- Jaj! – kiáltott fel Iturdiaga a falnak támasztott, befelé néző képre pillantva. – Miért fordít nekünk hátat az Igazság?
-- Az előbb itt járt Romances, a kritikus, és minthogy közelít az ötvenhez, nem éreztem volna túl tapintatosnak…
Pujol gyorsan fölpattant, és megfordította a képet. Fekete alapon, öles fehér betűkkel ez állt rajta:
„Mi magunkat apáinknál sokkal derekabbnak valljuk. – Homérosz.” Az aláírás igen impozáns volt. Nevethetnékem támadt. Nagyon jól éreztem magam náluk. Cirógatta a lelkemet a környezetükből sugárzó önfeledtség, felhőtlen boldogság.
 
Pávai Patak Márta fordítása

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.