hirdetés

Catherine Millet: Az igazán jó irodalom önéletrajzi

2018. október 27.

A Mesés gyerekkor tulajdonképpen egyfajta válasz vagy magyarázat arra, hogy miért uralkodott el ilyen mértékű szabadság a szexuális életemben – mondja Catherine Millet író, művészettörténész, aki legújabb könyvében újra teljesen megnyílik az olvasó előtt és gyerekkora mélyére hatolva ábrázolja azt a kort, amelyben felnőtt. – Kiss A. Kriszta interjúja.

hirdetés

Az ismert művészettörténész, Catherine Millet 1948-ban született Párizs külvárosában, Boi-Colombes-ban. Szenvedésekkel és képzelgésekkel teli gyerekkorára mindeddig csak utalt eddigi két regényében, a Catherine M. szexuális életében – amely hazájában és szerte a világon nagy visszhangot váltott ki témája, szókimondó stílusa miatt – és a Féltékenységben. A Mesés gyerekkorban (amely magyarul a 2018-as Margó Fesztiválra jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában) részletekbe menően megfogalmazza, miket élt át kislányként és hogyan, milyen módszer segítségével volt képes ezeket az élményeket feldolgozni.  Millet, aki az írás mellett egy modern képzőművészettel foglalkozó folyóirat, az Art Press főszerkesztője is, talán minden eddiginél feltárulkozóbb legújabb kötetében, hiszen nem csupán a magánéletébe enged bepillantást, hanem a képzeletébe is.


Catherine Millet a Margó fesztiválon (fotó: Margó Facebook)


Mi az oka annak, hogy először a felnőttkorát, a szexuális életét írta meg, és csak utána a gyermekkort? Szükséges az előző könyvek ismerete, annak tükrében kell olvasni a mostanit vagy nem kell feltétlenül a megjelenések sorrendjében megismerni a több szempontból elbeszélt életet?

Az olvasónak természetesen megvan a joga ahhoz, hogy olyan sorrendben olvassa a könyveimet, ahogyan az neki tetszik – annak ellenére, hogy én tényleg nem az események sorrendjében meséltem el az életemet. Ehhez érdemes tudni, hogy azután írtam meg az első könyvemet, amely a szexuális életemről szól, miután megéltem azt a féltékenységi válságot, amely pedig a második regényemben tematizálódik. Ez idő alatt ugyanis olyan volt, mintha bizonyos értelemben megfosztottak volna a szexualitásomtól, azonban az élmények részletes leírása közben, és utána úgy éreztem, sikerült visszaszereznem, újra szert tennem rá. A harmadik regényem pedig, a Mesés gyerekkor tulajdonképpen egyfajta válasz vagy magyarázat arra, hogy miért uralkodott el ilyen mértékű szabadság a szexuális életemben. A gyerekkoromban kerestem ugyanis, mi lehet az oka annak, hogy erkölcsi a priorik nélkül léptem be a felnőttkorba.

A Catherine M. szexuális életében a nyers megfogalmazás, az explicit kifejezésmód uralja az elbeszélést, míg a Mesés gyerekkor olykor szinte lírai. Ez a kontraszt szándékos, vagy csupán ezt igényelték az eltérő élethelyzetek?

Valóban nem ugyanolyan a kettő stílusa. Amikor belevágtam a Catherine M. szexuális életébe, az volt a kifejezett célom, hogy tiszta, tényszerű leírásokat adjak. Akkor nem állt szándékomban pszichologizálni. A következő két könyvben azonban már fontos volt – témájukból adódóan is –, hogy az írásmód, a stílus meghatározó legyen: nem csupán a cselekmények, gondolatok bemutatása számított, hanem már az is, hogyan mutatom be azokat, milyen szavakat, metaforákat használva.


Fotó: Claude Gassian

 

A Mesés gyerekkor című regényben nemcsak a személyes élmények elbeszélése hangsúlyos, de a társadalomtörténeti leírások is. Mi az oka annak, hogy ez itt ennyire előtérbe került?

Ebben a könyvben – sokkal inkább, mint a másik kettőben – arra is vállalkoztam, hogy megadjam a kontextusát annak a korszaknak, amelyben akkor éltem: azt a társadalomtörténeti hátteret, amikor az édesapám visszatért a hadifogságból. A Mesés gyerekkor írásának időszakában nagyon sokat olvastam Balzacot, többek között ezért is kaptam kedvet ahhoz a második fejezethez, amelyikben leírtam, vagy legalábbis megpróbáltam rekonstruálni, milyen volt a párizsi, pontosabban Párizs külvárosának, Boi-Colombes-nak a kispolgári miliője.

Ebben a fejezetben az lehet az olvasó érzése, hogy a családi fotók elemzése közben a művészettörténészi tapasztalatai kerültek előtérbe. Volt egy ilyen „szakmából adódó tekintet”?

Hogyne, a szakmám szükségszerűen szerepet játszott: mindig egy külön tekintetet tartogattam ezeknek a fotóknak. Kisgyerekkorom óta fontos volt számomra a látvány, mivel nagyon jó vizuális memóriám van (elengedhetnének például ezen az úton, visszatalálnék a szállodába, ahol aludtam tegnap éjjel). Amikor a családi fotókat szemléltem, nagyon odafigyeltem az apró részletekre, éppen úgy, ahogyan egy művészettörténész vagy kritikus nem csak a nagy, egész képre figyel, hanem a legkisebb részletekre is. Pont úgy dolgoztam, mint amikor egy kritikát írok: az összes fényképet módszeresen kiterítettem magam elé, és azzal a szemmel figyeltem, illetve elemeztem őket, amelyikkel a műalkotásokat szoktam.

Egy ponton az elbeszélő a „kiszínező krónikás” szókapcsolatot használja, amely egyértelműen a nem-igazmondó történetmesélő pozíciójába helyezi saját magát – ezek a fikcióteremtések, kiszínezési vágyak hogyan vezettek végül az önéletírás műfajához és miért nem a fikciós irodalom lett az elsődleges?

Kezdetekkor a fikcióba vágtam bele: meg is fogalmazom a regényben, hogy írtam kisebb történeteket, különböző elbeszéléseimmel szórakoztattam az osztálytársnőimet, illetve kiszíneztem az eredeti történéseket, amelyek a családomban estek meg. Azonban egyre inkább azt gondolom, hogy manapság az igazán jó irodalom többé-kevésbé mindig önéletrajzi, mivel már nincsenek azok a kritériumok, különféle erkölcsi vagy társadalmi elvárások, amik a nagy írókat, Flaubert-t, Balzacot és Dosztojevszkijt megakadályozták abban, hogy a saját életüket meséljék el. Ezek az elvárások, szigorú szabályok leomlottak, és ezért lehetséges ma már nyílt és őszinte önéletírásokat alkotni. Társadalmilag fel vagyunk hatalmazva arra – már mi, nők is –, hogy közvetlenül meséljük el az életünket, míg korábban az írók kénytelenek voltak fikció mögé rejteni, vagy fikciónak álcázni ezeket a tapasztalataikat. Tavaly nyáron például Simone de Beauvoirral foglalkoztam, akinek a szövegei szintén legnagyobb részben önéletrajziak, és az ő írásai is megerősítették a véleményemet.

A regény egy pontján ezt olvashatjuk: „soha senkit nem sajnálok annyira, mint egy nehéz életű gyermeket, aki még nem birtokolja teljesen a nyelvet”, vagyis a világ nyelv általi lefestése nélkül az nem is értelmezhető számunkra. Ez a regény azért született, mert az események leírása nélkül nem tudta volna feldolgozni és megérteni a gyermekkorát?

Azt gondolom, a szavak lehetővé teszik számunkra, hogy ne az eseményeket megélő, hanem az azokat megfigyelő, kvázi „szemtanú” pozíciójába helyezzük magunkat. Nemcsak az a fontos, hogy a nyelv által elmondhatjuk valaki másnak a szenvedéseinket, ezáltal pedig elérhetjük, hogy megvigasztaljanak minket, segítsenek nekünk – de attól a pillanattól kezdve, hogy saját magunknak meg tudjuk magyarázni, ábrázolni tudjuk a szenvedésünket, egy minimális távolságba kerülünk az eredeti érzéstől. És amint megteremtődik ez a minimális távolság, rögtön arra is lehetőség nyílik, hogy elemezzük a dolgokat, így pedig saját magunk segítségére tudunk válni.

Miről nehezebb írni, a tudatos(abb) felnőttkorról vagy a sokszor inkább ösztönös gyerekkori cselekedetekről, amelyeket aztán elemezni kell?

Természetesen sokkal nehezebb volt a gyerekkorról írni, mivel már nem nagyon volt közvetlen tanú, aki segíthetett volna felidézni bizonyos dolgokat. Igyekeztem visszaemlékezni azokra az érzésekre (nyilvánvalóan ez már csak részlegesen sikerülhetett), amelyeket kislányként átéltem. A gyerekkorról való írás általában azt a munkát követeli, hogy mélyebbre merüljünk önmagukban, és megfogalmazzuk azokat az érzéseket, amelyeket felfedeztünk e „merülés” során. Például amikor elmesélem az osztálytársnőimmel való kapcsolataimat, ott vissza kellett emlékeznem arra a szituációra, amikor „karanténba” helyeztek, „bezártak” az iskolába – ez eleinte egy nagyon boldogtalan időszak, egy rendkívül erőteljes élmény volt számomra. Meg kellett tehát találnom ezeket a mély és ösztönös emlékeket, hogy aztán képes legyek őket megfogalmazni.

Többször is említi a könyvben, hogy ehhez egy pszichoanalízis segítette hozzá.

Igen, ott sikerült megtanulnom azt a technikát, amelynek segítségével később már egyedül is egyre több ilyen érzést fel tudtam magamban eleveníteni, és meg tudtam örökíteni.

Ennél témánál maradnék továbbra is, mivel az emlékezéstechnikára lennék kíváncsi. A fotókon kívül esetleg naplókat vagy más írásokat, dokumentumokat is elővett a regény megalkotásához?

Sajnos soha nem vezettem naplót, birtokomban voltak azonban különböző dokumentumok: levelek, képeslapok, amelyeket a családomnak vagy az osztálytársnőimnek küldtem, illetve az erre való válaszlevelek. Nálam voltak még a régi kis füzeteim, amelyekbe a korábban is említett fikciós szövegeimet írtam kislánykoromban. Mindezek igen nagy segítséget nyújtottak az emlékezésben.

A kötet végén olvashatjuk az ars poeticáját (bár a tizenéves szereplő gondolataiban nem ez a kifejezés jelenik meg): olyan dolgokról írni, amikről eddig hallgattak, az intimitásról, a védtelenségről. Ez tényleg ilyen fiatalon megfogalmazódott Önben?

Műkritikusként olyan művekkel foglalkozom, azokat védelmezem, amelyeket régebben avantgárdnak hívtak. Amikor egy művet elemzek, az a kérdés vetődik fel bennem, hogy már láttam-e ezt a típusú képet vagy sem. Egy könyv esetében pedig az a kérdés merül fel, hogy olvastam-e már ezt. Ha pedig még nem olvastam, akkor meg kell írnom. És igen, ezt tényleg nagyon fiatalon határoztam el.

Hihetünk az elbeszélőnek, amikor megfogalmazza, hogy a szégyenérzet másodlagos, elhanyagolható az Istennel való nyílt kapcsolat miatt? Hogyan lehetséges ilyen radikálisan eltávolodni a társadalmi elvárásoktól, ehhez Ön szerint a hit az egyetlen út?

Nagyon sokat segített nekem, hogy hiszek Istenben, mivel egy jóságos Isten víziójában nevelkedtem, aki megbocsát mindent. Rendszerint én jól „elbizniszeltem” vele, barátként tekintettem rá, mindent elintéztünk egymás között, a többi tényezőt (társadalmi, szülői elvárásokat) pedig sikerült kiiktatnom. Amikor vele beszélgettem, közöltem a bűnös gondolataimat, cselekedeteimet, de végérvényben úgyis tudtam, hogy ő majd megbocsátja nekem ezeket.

Kiss A. Kriszta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.