hirdetés

Orhan Pamuk: Cevdet Bej és fiai (részlet)

2017. április 20.

Mostantól nem is akarok zongoraórára járni – mondta halkan Ayşe, miközben arcán még egyszer utoljára fellángolt a dac, de aztán végképp elhalványult, és átadta helyét a kudarcnak és a reménytelenségnek. – Orhan Pamuk könyvfesztiválra megjelent regényéből ajánlunk részletet.

hirdetés

Orhan Pamuk
Cevdet Bej és fiai

(részlet)

32.
Egy kereskedő gondjai

Ahogy megszólalt a kapu csengettyűje, Osman szokása szerint az órájára pillantott, és látta, hogy még csak negyed hét van. Örült, hogy előbb ért haza, mint remélte. Gyorsan átvágott a kerten. Mint máskor is, amikor mintegy rajtaütésszerűen, váratlanul akart betoppanni az otthoniak közé, most is saját kulcsával nyitotta ki a bejárati ajtót, szeme sarkából a tükörbe pillantott, aztán elindult fölfelé a lépcsőn. Feltűnően csendes volt a ház, csak a falióra ketyegése hallatszott. A nappaliban senkit sem talált: biztosan a hátsó kertben teáztak. A lépcsőfordulónál a kert felől érkező Emine Hanımmal találkozott.
– Ó, hát megjött, nagyságos uram? – kérdezte Osmant megpillantva a szolgáló, aztán savanyú képet vágott. – A hátsó kertben vannak. Vendégek érkeztek. – Aztán, mintha csak mutatni akarná, hogy a vendégek csak még több csészét, tányért és fáradságot jelentenek, orrával a kezében lévő tálca felé bökött: – Leylâ Hanım és Dildade Hanım van itt.
Osman bólintott, jelezve, hogy hallotta és megértette a dolgot, azzal továbbment a lépcsőn. Fenn, az emeleten, ahogy a trafikban vásárolt újságokat lerakta a tiktakos falióra alá, két levelet pillantott meg az asztalon. Az egyiken megismerte a kézírást: Refiktől érkezett. Amikor a másik boríték sarkán is meglátta a feladó nevét, kellemetlen érzése támadt: ezt unokatestvére, Ziya küldte. Úgy döntött, hogy a leveleket az újságokkal együtt csak később olvassa el, és fölment a legfelső emeletre. Benyitott a szobájába. Levette a kabátját, és szeme sarkából kinézett az ablakon, a hátsó kertben a fa alatt üldögélő asszonyokra. Bement a fürdőszobába, hogy kezet és arcot mosson.
Munkából hazajövet mindig első dolga volt kezet mosni. Hosszasan, szappannal dörgölte a kezét, majd az arcát is bő vízzel, alaposan leöblítette. Ha ezzel megvolt, könnyedén talált magában annyi lelkierőt, hogy a nap hátralévő részét jókedvűen töltse. Amikor napközben az irodában felhúzta magát valamin, vagy küszködnie kellett valakivel, és elborította őt a dolgos élet minden piszka, mindig arra gondolt, hogy ha majd este hazatér, milyen jó lesz hosszan és élvezettel, bő vízben, szappannal kezet mosnia. Ez a munkaórákat és a család körében töltött pihenőidőt elválasztó tisztálkodási szertartás arra is jó volt, hogy átgondolja, mi minden történt vele aznap.
Megnyitotta a csapot, és folyni kezdett a víz. Ma két dologgal foglalkozott az irodában. Az egyik nem volt túlságosan fontos: levelet írt egy német festékcégnek azzal kapcsolatban, hogy mennyi engedményt tudnának adni a katalógusukban feltüntetett árakhoz képest, és azt is értésükre adta, hogy Törökország hatalmas piacot jelentene a számukra. A másik sokkal fontosabb volt: találkozott egy építkezési anyagokat gyártó németországi vállalat képviselőjével. A csapokat, csöveket és szanitereket forgalmazó német cég embere közölte, hogy készek olcsóbban adni az árujukat, mint a Törökországban erősebbnek számító angol versenytársuk, sőt mindenféle fizetési kedvezményeket is hajlandók biztosítani. Osman arra gondolt, hogy ha meg tudnának állapodni egy törökországi képviseletről, az hatalmas hasznot hozna a cégnek, amelynek növekedése az utóbbi időkben, különösen a megboldogult Cevdet Bey utolsó éveiben, meglehetősen lelassult. Végre olyan erőssé tehetné a családi vállalkozást, amilyenről mindig is álmodott. Tenyerébe vette a szappant, és alaposan megdörzsölte. „De mi van, ha mégse tudunk megegyezni, mert nem tudok németül, és a franciatudásom se tökéletes?" – töprengett, és rossz érzése támadt. Felemelte a fejét, belenézett a tükörbe. Öregnek, gyűröttnek, élettelennek látta magát. Harminckét éves volt csupán, de már úgy össze volt töpörödve, akár egy ötvenhez közelítő kishivatalnok; szeme elvesztette a fényét, hajába ősz szálak keveredtek, és egy kissé meghajlott a háta. Voltak kortársai, akik még kifejezetten fiatalnak tűntek. „Azért van, mert sokat dolgozom – jutott eszébe, és megint a víz alá tartotta a kezét. – Már apám idejében is sokat dolgoztam, de mióta meghalt, még többet dolgozom. A család összes terhe az én vállamat nyomja." Mióta Refik elment, még több lett a feladat, és a gondok is megszaporodtak. Szerette volna visszanyerni azt az időt, amit a cég Cevdet Bey utolsó éveiben elvesztegetett, s úgy érezte, életének egyetlen célja van: hogy az apja által alapított kereskedelmi vállalkozást még nagyobbá és még jövedelmezőbbé tegye. Kezét elhúzta a csap alól, hogy még egyszer beszappanozza. Eszébe jutott egy másik dolog is aznapról, és ettől jókedve lett: az egyik vásárlójukkal, egy kayseri kereskedővel ebédelt. Ez az ember évente egyszer-kétszer jött Isztambulba, úgy beszélt a városról, mint valami paradicsomról, a földi gyönyörök kertjéről, és részletesen beszámolt saját kicsapongásairól is. Osman megmosta a kezét, és bő vízzel leöblítette az arcát. „Vajon mit írhatott Refik? – villant be neki, és már el is szállt a jókedve. – Pont akkor kellett elmennie, amikor ilyen sok a tennivaló!" – morogta magában mérgesen, és nyugtalanul azon kezdett töprengeni, mikor tér végre haza az öccse. „Meghívom vacsorára azt a németet" – jutott hirtelen eszébe. Beszappanozta az arcát. Vajon hogy fogadja majd a meghívást, és mit fognak hozzá szólni az itthoniak? A megboldogult Cevdet Bey a közeli barátain kívül soha senkit nem hívott meg magához. Ettől kellemetlen érzése támadt. De aztán arról kezdett ábrándozni, hogy mégiscsak eljön a német, jól érzi magát, megbarátkoznak, és végül megkötik az üzletet. Biztos volt benne, hogy ezen a vacsorán a felesége különösen elragadó lesz, és a német rajongani fog az asszonyért. Büszkén gondolt arra, hogy Nermin milyen nyugodtan tud viselkedni a társasági szalonokban és a nagyobb összejöveteleken, és a hozzá hasonló nőkkel ellentétben mindenkivel megtalálja a hangot, még a férfiakkal is. Hirtelen dühös lett, ahogy eszébe jutott, milyen sok hibával beszélt franciául, amikor a némettel tárgyalt. A gimnáziumot a Galatasarayban végezte, mégis rossz volt a franciája. Még egyszer utoljára lemosta az arcát. „Az üzlet miatt nem jutott idő a tanulásra" – állapította meg. A gimnázium elvégzése után rögtön az apja mellett kezdett dolgozni. „Az anyatejjel szívtam magamba a kereskedőlétet" – gondolta, és erről a kifejezésről megint eszébe jutott a kayseri kereskedő, aki saját szavai szerint „az anyatejjel szívta magába a kicsapongó életmódot". Burkoltan még azt is felvetette, hogy együtt menjenek dorbézolni, de Osman természetesen hűvösen visszautasította az ajánlatot. „Dorbézolás" – mormolta maga elé, miközben megtörölte az arcát. Elmosolyodott, mintha valami mulatságos szót talált volna. Kinyitotta a fürdőszobaajtót, és kiment. „Keriman" – jutott eszébe a szeretője, akivel hetente egyszer találkozni szokott, de aztán visszafogta magát. Megmosakodott: tiszta volt, kezén és arcán kellemes hűvösséget érzett. A terasz felé indult: a nyitott ablakból édes hársfaillat szállt a szobába. Egészségesnek és erősnek érezte magát. Kilépett a teraszra, és nekitámaszkodott a korlátnak.
Odalentről, a kertből felhallatszott a fák alatt üldögélő asszonyok hangja. A távolban fecskék szálltak a fák és a tetőcserepek fölött. Egy ciprusfára kánya telepedett. Május vége volt. Osman próbálta kiélvezni a nap legszebb pillanatait. Egészen messze két felhő látszott az égen, vörösre festette őket a nap, amely reggel óta perzselte a kertet. A napkorong már nyugodni készült a harbiyei házak között, de a vendégek még nem akartak menni. Osman hallgatta a beszélgetésüket.
– Én ezen a télen négy kályhába is begyújttattam – mondta egy puha, vékonyka hang. – Ahogy öregszik az ember, egyre jobban fázik. – Ez Dildade Hanım volt.
Egy fiatalos, vidám hang a központi fűtéses lakások előnyeit ecsetelte. Ez Fuat Bey felesége, Leylâ Hanım volt.
– Nem hiszem, hogy hozzá tudnék szokni egy ilyen bérlakáshoz – sóhajtott Nigân Hanım fanyalgó, panaszos hangon, mintha éppenséggel valaki arra akarná kényszeríteni, hogy ilyen helyen lakjon.
Nermin is hozzászólt a beszélgetéshez. A nyári készülődésről ejtett szót, a heybeliadai házról és a beázó tetőről. Osman kicsit arrébb húzódott, hogy lássa őt a fák között. Meglátta Perihant. Mint mindig, valahogy most is egy kislány benyomását keltette benne. Nem csatlakozott a társalgáshoz, csak ült ott, és akár egy gyerek, a kezében lévő teáscsészét nézegette. Osman úgy döntött, hogy nem a kertben az asszonyokkal, inkább a dolgozószobában, a levelek és újságok átolvasása közben issza meg a teáját, de egyelőre nem mozdult. Hallgatta a kertet, a nőket. Egészségesnek érezte magát.
Odalenn öt háziasszony beszélgetett. Osman elgondolkozott rajtuk: nyugalom, jókedv, lelki béke és más ehhez hasonló dolgok jutottak az eszébe. Egyesével eltűnődött rajtuk: az édesanyján, a feleségén, Perihanon és a két vendégen. Ayşe is eszébe jutott, amitől rossz érzése támadt, aztán a kislánya, amitől viszont újra jókedve lett. „Keriman" – suttogta megint maga elé, de ezúttal nem hessegette el magától a gondolatot. Még Refik távozása előtt, az áldozati ünnep előestéjén Nermin rájött a dologra. Összevesztek, Osman pedig megesküdött, hogy soha többé nem találkozik azzal a nővel. A felesége hitt neki. Nermin odalenn épp Dildade Hanımnak magyarázott valamit. Osman megtalálta a tekintetével, és elgondolkozott rajta: hogy hihette el ilyen könnyen az esküvését? „Mert akkor hazudtam neki életemben először" – vonta le a szokásos következtetést Osman, és ujjaival dobolni kezdett az erkélykorlát falécein. „És mi lett volna, ha nem hisz nekem? Vagy ha megtudja, hogy azóta is találkozgatok vele? De nem fogja megtudni. Ahhoz gyenge, minden nyugalma dacára." Valami kínos büszkeség vett erőt rajta. „Apám viszont biztosan rájönne. Amíg élt, nem is mertem volna ilyesmit tenni... Apám nagyon..." Egyszer csak észrevette, hogy odalentről valaki őt szólongatja.
– Miért nem jössz le, fiam? Gyere csak le hozzánk! – kiabálta Nigân Hanım.
Osman vidám, de fáradt és elgondolkodó arccal üdvözölte az asszonyokat, akik, akár a galambok, fejüket föl-le tekergetve igyekeztek megpillantani őt odalentről az ágak és a levelek között.
– Most érkeztem! – kiáltott le Osman, aztán Leylâ Hanım hangját hallva még hozzátette: – Isten hozta önöket! Van egy kis dolgom, de utána lemegyek!
Hamarosan úgyis elmennek, gondolta, miközben a teraszról visszament a szobájába. Lement a középső szintre, s magához vette az újságokat és a leveleket. Leszólt, hogy hozzák föl a teáját, aztán leült a dolgozószoba asztalához. Fogott egy Mecidiye-ezüstpénzzel díszített papírvágó kést, felbontotta a borítékokat, és olvasni kezdte a leveleket. Refik, mint mindig, most is azzal jött, hogy marad még néhány hónapot; a „terveinek" nevezett furcsa és meghatározhatatlan dolgokról írt, mindenkit üdvözölt, és mintegy mellékesen a cég helyzetéről is érdeklődött. Osman dühösen félredobta a levelét. Ziyáét is kézbe vette, s bár pontosan tudta, mi áll majd a levélben, érdeklődve végigolvasta, vajon a szokásos követelőzések és pimaszságok mellett lesz-e benne valami újdonság, de nem talált benne semmi érdekeset. Három-négyhavonta egyszer ír egy levelet ez az ankarai katona, amelyben az őt megillető pénzét követeli, de egy lépést sem tesz annak érdekében, hogy ezt a nevetséges követelését valóban meg is kapja. Már tépte is volna szét a levelet, de végül úgy döntött, inkább megmutatja az anyjának. Az újságokat kezdte lapozgatni, hogy mérge egy kicsit lecsillapodjék. Valamennyi újság címoldalán ugyanaz az egy hír szerepelt: a hatayi határvita. Osman nem igazán követte az utóbbi években mind jobban elmérgesedő konfliktus eseményeit, ezért nem is tudta egész pontosan, mi történt arrafelé. Pedig ő is beszélhetett volna a mindenki által folyton emlegetett bizottságokról, megfigyelőkről, testületekről, és lehetett volna saját véleménye a helyzetről, amit másokkal is megoszthat. „Ez az egész a sok munka miatt van. Még arra sincs időm, hogy a világ dolgairól megtudjak valamit" – jutott eszébe hirtelen, és figyelmesen olvasni kezdte a híreket. „Külügyminiszterünk beszéde: Doktor Aras tegnap a nemzetgyűlés plenáris ülésén részletesen kifejtette a Hatay-kérdést. Megfellebbezhetetlen dokumentumok bizonyítják a Hatayban történt jogtiprást..." Ahogy ezeket olvasta, egyszer csak rájött, hogy minden hír hallatán ugyanúgy gondolkodik: „Mi hasznom származik abból, ha Hatay a miénk lesz? Mit tudok eladni Hatayban? Végső soron az is egy piac, ezért jó, ha hozzánk csatolják." Szégyellte ezeket a gondolatokat, ezért figyelmesen tovább olvasta az újságot, és megpróbált nem gondolni másra. „Egy hatayi török segélykiáltása... Amihez jogunk van, azt megszerezzük!"
Kinyílt az ajtó, és Emine Hanım a késlekedésért elnézést kérve behozta a teát. Mögötte Lâle is bejött a szobába. Osman fölemelte a fejét az újságból, ránézett tízéves kislányára, és kedvesen elmosolyodott: épp úgy, ahogy egy lányáért rajongó apa, aki most érkezett haza a munkából.
– Na, mit csináltál ma, kislányom? – kérdezte, és újra az újságot kezdte böngészni.
– Semmit – felelte Lâle.
Osmannak eszébe jutott, hogy lánya ma még egy kedves simogatást sem kapott tőle. Szerette volna magához hívni, és megcsókolni.
– A kisasszony ma jó jegyet hozott haza az iskolából! – szólt közbe Emine Hanım, aki még nem ment ki a szobából, hanem a küszöbön állva, kezében tálcával, arcán pedig a mások boldogsága miatt érzett örömmel figyelte az apa és lánya közti kedves jelenetet.
– Hát miért nem mondod? – fordult Osman a lányához. – És milyen tantárgyból? – Ahogy kiderült, hogy rajzból, kicsit összevonta a szemöldökét. – A rajz fontos, de a matematika még fontosabb! A számolás mindennek az alapja. Matematikából hányast kaptál? – Újra az újságját kezdte olvasni, miközben lánya elmondta neki, hogy ma nem volt számtanórájuk. Osman megkérdezte, merre van Cemil. A szobájában. Elmentek-e már a vendégek, kérdezősködött tovább, erre azonban tudta a választ, az ablak alól ugyanis felhallatszottak a búcsúzás hangjai. Még más dolgokat is kérdezett, anélkül hogy felpillantott volna az újságból, lányától pedig mindannyiszor egyszavas válaszokat kapott. „Azt a németet feltétlenül elhívom vacsorára" – jutott eszébe megint. Lâle már épp ment kifelé, amikor apja megkérdezte tőle, mi van Ayşe nénikéjével.
– Fent sír a szobájában – hallotta a kiábrándító választ az újságjába temetkező Osman.
Csak bámulta az újságot, meghallotta, ahogy a nagy nehezen távozó vendégek mögött csilingelni kezd a kapu csengettyűje, és azon kezdett töprengeni, vajon miért sír a húga. Később Nermin is látta őt azzal a hegedűtokot cipelő fiúval; akkor Osman óvatosan figyelmezette. Tudta, hogy ha még egyszer előfordul ilyesmi, nagyon meg fog rá haragudni. Érezte, hogy most is elönti a méreg. Felemelte a fejét az újságból, és apja képére pillantott a falon. Éppen egy esztendeje halt meg Cevdet Bey. Vidám, mégis elgondolkodó arccal nézett ezen az öregkori képén, mintha csak azt mondta volna a fiának: „Lám csak, ilyen egy család. Azt hiszed, könnyű egy ilyen családot alapítani, és aztán megtartani?" Eszébe jutott, hogy szeretőt tart, és elkapta a fejét, nem tudott tovább az apja szemébe nézni. De aztán arra gondolt, hogy az utóbbi években mennyit dolgozott, és milyen sokat fáradozott azért, hogy még nagyobbá tegye a céget, és létrehozza azt a gyárat, amelyről apja mindig is álmodozott, így végül megbocsátott magának. Amint a fölszűrődő hangokból világossá vált, hogy a vendégek végre-valahára távoztak, fogta az újságokat, és lement. Emine Hanımtól újabb teát kért, és a konyhaajtón át kilépett a kertbe.
A vendégeket kikísérő nők már újra a fonott székekben ültek. Ahogy Osman közeledett feléjük, szokásához híven magára öltötte a szeretetre, barátságra és kedvességre vágyó, megfáradt férfi arckifejezését, és érezte, hogy jókedvre derül. Egyesével végignézett rajtuk, és a fonott székek felé tartva mindegyiküket külön-külön üdvözölte. Ahogy azonban közelről megpillantotta édesanyját, egyszerre rájött, hogy nem lesz képes meghívni vacsorára azt a németet az építőipari cégtől. Anyja most is ugyanolyan rosszkedvűen és gondterhelten üldögélt, mint mindig, és ahogy Osman leült melléje, először nem is értette, miért támadt ez a gondolata. Aztán, amint jobban szemügyre vette a hunyorgó Nigân Hanımot, aki a legkisebb jelét nem adta annak, hogy örülne fia érkezésének, már érteni vélte a dolgot: édesanyja örömében és bánatában, az összes mozdulatában volt valami, ami miatt az embernek eszébe se jutott olyasmi, hogy ez asszony hajlandó lenne egy asztalhoz ülni a némettel. Ez meglepte Osmant. Pedig szeretett azzal büszkélkedni, hogy édesanyja egy pasa lányaként gazdag családban nőtt fel, és előkelő neveltetésben részesült. Ahogy Nigân Hanım ábrázatán az előző arckifejezés helyett lassan megjelent az életbe belefáradt asszony tekintete, ahogy Osman a korábbinál sokkal alaposabban megfigyelte, hogyan ücsörög anyja a karosszékben, és hogyan tartja a teáscsészéjét, egyszerre rájött, hogy ami neki gazdag családot és előkelő neveltetést jelent, azon a német inkább a háremet, a keletet, az oszmán nőket és más egzotikus dolgokat ért; és ahogy tudatosult benne, hogy vacsorameghívás nélkül alighanem le kell mondania az üzletről is, hirtelen elöntötte a düh. A szolgáló meghozta neki a friss teát, ő meg csak hallgatta anyját és Nermint, amint a nap eseményeit taglalják. A szokásos kis semmiségek voltak ezek: Nigân Hanım leszidta a kertészt, Fuat Beyék vacsorára hívták őket, Heybeliadára elküldtek egy tetőfedőt, odafent, a szobájában alvó kis Meleknek elmúlt a hasmenése... Ez utóbbi téma közben egy darabig csend lett, és Osman ebből rájött, hogy egy pillanatra mindenki Refikre gondol.
– Mit írt? – kérdezte Nigân Hanım, mint aki pontosan tudja, hogy ez a hallgatás mindenki számára ugyanazt jelenti. Aztán a szeme sarkából Perihanra sandított.
– Megint ugyanazokat – felelte Osman. – Még néhány hónapot marad, meg hogy valami íráson dolgozik. – Már az ajkán volt néhány megvető, vádló szó is az öccsével kapcsolatban, de aztán eszébe jutott, hogy Perihan is ott van, és inkább elhallgatott. Végül beérte annyival, hogy morogva hozzátette: – Épp akkor, amikor így feltorlódtak a munkák!
Egy darabig egyikük sem szólt.
– És a másik? – kérdezte egyszer csak Nigân Hanım dühösen. – A másik mit írt?
Osman először nem értette. Aztán csodálkozva rájött, és egy kicsit jóérzéssel töltötte el, hogy anyja egy kalap alá veszi Refiket és Ziyát.
– Ő is ugyanazokat írja – mondta végül Osman, szégyellve az iménti érzését.
– Most már meg fogom kérni a postást, hogy ne kézbesítse ennek az eszement, pimasz katonának a leveleit – jegyezte meg Nigân Hanım. – Küldje őket vissza. – Kíváncsian Osmanra és Nerminre nézett, hogy mit szólnak a javaslathoz. Aztán egyszerre gyászos képet vágott, és nem is annyira az aggodalom, mint inkább a megbánás és a döbbenet hangján, felnyögött: – Hát miért nem jön haza? Ó, Refik, kisfiam, hát mit vétettünk mi ellened?
„Mindjárt sírni fog" – gondolta Osman. Egy év telt el Cevdet Bey halála óta, és lassan az egész ház hozzászokott, hogy Nigân Hanım mindentől sírva fakad; ennek ellenére volt valami kínos a dologban. Osman szeretett volna újságot olvasni, belélegezni a hársfák illatát, és nyugodtan meginni a teáját. Aggódva nézett az édesanyjára.
Nigân Hanım halkan felzokogott. Osman elkeseredetten Nerminre pillantott. Így szerette volna az értésére adni, hogy ma nem sikerült rátalálnia az otthoni nyugalomra. Nermin azonban finoman hátravetette a fejét, mint aki mondani készül valamit.
– Idefelé jövet Dildade Hanım és Leylâ Hanım találkoztak Ayşéval – mondta Nermin. Leeresztette a vállát, mintha valami nehéz bőröndöt cipelt volna. – Megint azzal a hegedűs fiúval volt... – Megértő arckifejezéssel Nigân Hanımra nézett, mintha csak azt akarta volna mondani: „Igazából őmiatta sír az anyád." – Leylâ Hanım elmesélte, hogy Ayşe mennyire megnőtt, és milyen szép lány lett. Aztán mintegy mellékesen megjegyezte, hogy megint azzal a zenész gyerekkel látták.
„Hát így, hát így!" – gondolta Osman, és felugrott a helyéről. Dühös volt, amiért a húga nem fogadott szót neki, dühös, mert már megint ilyen őrültséget csinált, és dühös azért is, mert a hőn áhított békét itthon sem találta meg.
– Hol van ez a lány? Hívjátok ide! Hívjátok ide most azonnal! – kiáltotta.
– Hát senkiben nincs már tisztelet irántunk?! Ó, Cevdet Bey, amióta elhagytál minket! – mormolta maga elé Nigân Hanım.
Osman az anyjára nézett, és még egyszer, egészen biztosan érezte, hogy nem hívhatja meg vacsorára azt a németet.
– Úgyis meg akartam nézni, mi van a babával – állt föl a székről Perihan. – Felmegyek, és szólok Ayşénak is!
Őt is a sírás kerülgette. Valószínűleg nem akart itt lenni, amikor kitör a vihar.
Osman tudta, hogy vihar készülődik. Még egyszer elismételtette Nerminnel, hogy miket mondott nekik Leylâ Hanım. Nermin azt is elmesélte, hogy Nigân Hanım felment Ayşéhoz, és kiabált a lányával. „Szóval ezért sírt" – állapította meg Osman. Dühösen járkálni kezdett a kertben. Hallotta, hogy édesanyja újra elismétli előző szavait. „Anyám ráadásul azt tervezte, hogy Leylâ Hanım kövérkés fiához adja majd feleségül – gondolta. – Ez meg azzal a hegedűs fiúval... Ilyen szégyentelenül... Egészen a kormányzóságig együtt jöttek, amikor először láttam őket!" Hogy képes legyen összeszedni magát, megszegte azt a szabályt, hogy otthon az első cigarettáját vacsora után szívja el, és rágyújtott egy Tiryakira. Aztán minden dühét egyetlen dologra összpontosította, és érezte: gyorsan döntésre kell jutnia, ha azt akarja, hogy valami haszna is legyen a húgával való veszekedésnek. „Idén nyáron mindenképpen Európába kell küldeni! – határozta el. – Svájcba kell küldeni Taciser Hanımhoz!" Eszébe jutott, hogy Leylâ Hanım kövérkés fia is ott lesz. „És ha nem egyezik bele?" Ettől a gondolattól egészen felbőszült. „Ha nem egyezik bele, akkor majd megmutatom neki! Hogy néz ki ez a ház? Azok a virágok elhervadtak!" Ami az imént, a tavasz illatát magába szívva még zöldellő kertnek tűnt, ott most elsárgult, elfonnyadt kórókat és gazokat látott mindenfelé. „Egy kertésznek nem képesek megmondani, mit tegyen..." Azoknál a fura nevű, különös virágoknál állt, amelyeket Cevdet Bey nem sokkal a halála előtt ültetett a kertbe. Nigân Hanım ezeket maga locsolta. Egyszerre valahogy igazságtalannak érezte a helyzetét. Az apja legalább itthon megtalálta azt a rendet és nyugalmat, amire vágyott. Aztán eszébe jutott a szeretője, és ettől rögtön helyre állt a lelki egyensúlya. „Hát mit tegyen az ember, ha máshol nem találja a békességet?" – mondta magának. Eszébe jutott Keriman édes kis ajka és álla, amely annyira különbözött Nermin nagy és büszke szájától, és ettől szinte vidám lett. Aztán meglátta Ayşét. Savanyú ábrázattal jött felé, de a szeme talán már nem volt könnyes. Osman csúnyának látta a húgát. „Az ostoba liba, rögtön behúzták a csőbe" – futott át az agyán, és elindult feléje. A fonott székektől néhány lépésnyire figyelmesen a húgára nézett, és ahogy sejtette, szemében nem félelmet és könnyeket látott, hanem valami halvány dacosságot.
– Hol voltál? – kérdezte Osman, maga is csodálkozva a rideg és értelmetlen kérdésen.
– A szobámban – felelte Ayşe, és az arcán ülő dac határozottabbá vált. – Olvastam.
– Valami tankönyvet? Ugyan, dehogy. Jól mondom? Olvass csak, de az olvasás önmagában még nem érték! – Osman dühös lett, ahogy saját szavait hallotta.
Ayşe csak állt, nézte a bátyját, némán és magabiztosan, mint aki pontosan tudja, hová akar kilyukadni a másik. Szokatlan volt tőle ez a dac és önbizalom.
– Nem szaporítom a szót – folytatta Osman, és elhúzta a száját. – Megint láttak téged azzal a hegedűs kölyökkel. – Nerminre és Nigân Hanımra nézett. – Dildade Hanım és Leylâ Hanım, amikor idefelé jöttek. – Osman leült az egyik székre. – Van valami hozzáfűznivalód?
Ayşe megrázta fejét, aztán türelmetlenül toporogni kezdett, mintha csak ezért az egy mozdulatért jött volna, és már menni készülne.
– Hová mész? Ülj csak le szépen, és hallgass végig! Már kétszer is figyelmeztettelek ebben az ügyben. Először finoman, azt gondolván, csupán véletlenül történt, másodszor pedig már szigorúbban... De most már világosan látom, hogy mindegy, mit mondok, mert az egyik füleden be, a másikon ki... – Nyomatékképpen ujjaival összecsípte saját fülcimpáját, de valahogy annyira nevetségesnek találta ezt a mozdulatot, hogy hirtelen újra föllángolt benne az igazságtalanság érzete, és dühösen így folytatta: – Rövid leszek. Először is, idén nyáron Svájcba mész Taciser Hanımhoz. Rögtön írok is neki. Ott töltöd majd a nyarat... Másodszor: ezentúl nem veszel zongoraórákat attól az embertől. – Ayşe arcát figyelte, hogy mit szól mindehhez. – És mostantól kezdve valaki mindig eléd megy az iskolába... Nuri például... Vagy az a semmirekellő kertész... De valaki mindenképpen érted megy! Van valami mondanivalód?
– Mostantól nem is akarok zongoraórára járni – mondta halkan Ayşe, miközben arcán még egyszer utoljára fellángolt a dac, de aztán végképp elhalványult, és átadta helyét a kudarcnak és a reménytelenségnek.
– Nem, én csak annyit mondtam, hogy attól az embertől nem veszel órákat! – folytatta Osman. – Ebben a tanévben már nincs több óra. De jövőre folytatod. Jövőre... Hallod, amit mondok? Légy szíves, nézz a szemembe, ha hozzád beszélek! Igen, így... És nagyon szépen kérlek, ne rángasd a lábadat, mert idegesít. Figyelj csak ide. Apánk meghalt. Ezért én már nem a bátyádnak, sokkal inkább az apádnak számítok... – Halovány diadalérzéssel először az édesanyjára, aztán a feleségére nézett.
Nigân Hanım és Nermin is kíváncsian Ayşéra pillantott. Bólogattak, mintha csak azt akarták volna mondani: „Ez bizony így van!" Osman a megfelelő zárszón töprengett, hogy végre visszatérhessen a teájához és az újságjaihoz.
– Kell-e mondanom, hogy még egyszer nem szeretnélek látni azzal a hegedűtokot szorongató kölyökkel? – Ayşéra nézett, mint aki válaszra vár. – Kell-e mondanom? – ismételte meg. – Az apja mit csinál? – kérdezte hirtelen.
– Tanár – válaszolta Ayşe.
– Szóval tanár! Egy tanár kölyke... – Osman dühösen felállt. – Hát jól csőbe húzott! Ez teljesen nyilvánvaló. Pontosan tudja, milyen jó családból származol. Csak szédít téged, hogy aztán rátegye a kezét apám örökségének rád eső részére, és egész hátralevő életében vígan éljen... Téged meg kifizet egy kis bazseválással... – Előredőlve úgy tett, mintha hegedűn játszana, és örült, hogy mozdulatai ezúttal nem tűnnek nevetségesnek, hanem valóban megvetést sugároznak.
– De ő jó fiú! – fakadt ki Ayşe, és elsírta magát.
– Szóval jó fiú! Akit te jó fiúnak hívsz, igazából egy ravasz róka! Átejtett téged... Hát tényleg nem érted, hogy mik a szándékai? Hát ennyi eszed sincs? Még hogy jó fiú! Ez a jó fiú mindenre ráteszi majd a kezét! Aztán majd nyekereg neked a hegedűjével... Tudod te egyáltalán, hogyan kell pénzt keresni? Svájcba küldünk a nyáron. Tudod, hogy mennyibe kerül ez nekünk? – Egyszerre valami undort érzett. Szeretett volna kezet mosni, hosszan, szappannal, bő vízzel. Még jobban elöntötte a düh. – Ne sírj, ne sírj, sírással semmit nem érsz el! – kiabálta. – Sírás helyett inkább próbálj meg gondolkodni! Gondolkozz, miért robbant ki ez az egész, gondolkozz, hogyan kell otthont, céget teremteni... Ne felejtsd el, hogy megboldogult apád fakereskedéssel kezdte! Jó, jó, felőlem sírj csak, ha akarsz, de ne itt! Takarodj fel a szobádba!
Nézte, ahogy a húga elindul a konyha felé. „Ezek a dolgok, a munka, a család, a cég, minden..." – mormolta maga elé. A fonott asztalra tett teája kihűlt. Csak ült a székben, és próbált megnyugodni. Az anyjára, aztán a feleségére nézett. Szerette volna elfelejteni a nyugtalanságot, a vele történt igazságtalanságot, ezért összpontosítani próbált, és olvasni kezdte a Hatay-kérdéssel kapcsolatos híreket, de képtelen volt odafigyelni rájuk. Ölébe ejtette az újságokat, finoman a fonott szék támlájára döntötte a fejét, és üres tekintettel meredt a gesztenye- és hársfák magas lombjai felé.

 

„Két élet, két lélek kellene az embernek. Az egyik az üzletnek, a másik az örömöknek! És úgy kellene élni, hogy ez a kettő ne keveredjék egymással! Segíteniük kellene egymást, de nem szabadna akadályozniuk a másikat! Igen, így lesz. Az én életem ilyen lesz! Élni fogok!” Még egyszer nagyot nyújtózkodva ásított egyet, aztán önmagát is meglepő friss lendülettel kiszállt a hintóból. 
A 2006-ban Nobel-díjjal kitüntetett, isztambuli születésű és ma is Isztambulban élő Orhan Pamuk (1952-) a kortárs török irodalom legismertebb, világszerte nagy népszerűségnek örvendő alakja. Eredetileg építészmérnöknek készült, de végül újságírás szakon szerzett diplomát 1977-ben. Műveit több mint 40 nyelvre fordították le, és regényeivel nemcsak hazájában, de több nyugat-európai országban – többek között Angliában, Franciaországban, Németországban és Olaszországban – is jelentős irodalmi díjakat nyert el. Pamukot, akit a The Guardian beválasztott a 21. század huszonegy legjelentősebb írója közé, az Egyesült Államokban is jól ismerik, a 2004-ben angolul is megjelent Hó című regényét a The New York Times az év tíz legjobb könyve közé sorolta. Az író műveiben posztmodern stílusban mutatja be az Európa és Ázsia, a hagyományok és a modernitás között választásra kényszerülő Törökországot. 
Cevdet Bey a 20. század elején válik gazdag török kereskedővé, amikor üzlettel még csak keresztények foglalkoznak. Ezért az isztambuli üzletemberek világában idegennek, a késő oszmán kori elit tagjai között pedig kitaszítottnak érzi magát. Mégis eltökélten halad a maga útján: gyarapítja vagyonát, házat vásárol, és előkelő lányt vesz feleségül. Álma egy „óraműpontossággal működő”, nyugatias család, ahol a legfőbb érték az összetartozás és a békés, nyugodt élet. 
A következő generáció tagjainak egyszerre kell szembenézniük az apai örökséggel és a nyugatias reformok lázában élő, ám az évszázados beidegződéseket makacsul őrző társadalommal. Miközben Európa újabb háborúra készül, olyan erkölcsi dilemmákkal szembesülnek, amelyek mind ugyanazt a kérdést feszegetik: megvalósulhat-e Cevdet Bey álma, létezik-e a polgári világnak egy jellegzetes török változata, vagy az egész csak illúzió? A válasz még a hetvenes évek forrongó politikai légkörében felnövő unokák számára sem egyértelmű. 
Orhan Pamuk 1982-ben megjelent első regénye három nemzedéken átívelő családtörténet. Az apró mozaikdarabkákból kirajzolódó, tablószerű elbeszélés hétköznapi pillanatképeket tár az olvasók elé, mégis érzékenyen világít rá azokra a problémákra, amelyek a mai napig feszítik a török társadalmat.

Orhan Pamuk: Cevdet Bej és fiai, Helikon Kiadó, 2017, Nemes Krisztián fordítása, 728 oldal, 3990 Ft.



hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.