Az Aranytű ötlete egy irodalomprofesszor fejéből pattant ki, aki az ellenállásnak azt a módját választotta, hogy létrehoz egy álcázott iskolát, ahol a nők megszabadulhatnak burkájuktól, és tiltott tantárgyakat, többek közt külföldi irodalmat hallgathatnak. Abban a társadalomban, amelyben még egy apa sem taníthatta meg saját lányát olvasni, a varrókörök megszervezéséhez és látogatásához halált megvető bátorság kellett.


Christina Lamb könyvében számos hasonló, szuggesztíven és empatikusan megírt történetet olvashatunk az ország iszonyatos múltjáról és jelenéről. Nem csupán kalandjait, viszontagságait és döbbenetes tapasztalatait tárja elénk, személyes hangvételű beszámolóját kiegészítette annak a fiatal nőnek a Pakisztánon át kicsempészett leveleivel is, aki évekig tudósította őt a tálib uralom borzalmairól. Lamb könyvét olvasva árnyaltabb képet kapunk Afganisztán lakóiról, akiknek létformája a harc, akik a mecset előtt hagyják a cipőjüket, de beviszik a fegyverüket, és akik olyan tankönyvekből tanulnak meg számolni, amelyekben almák és narancsok helyett gránátok és töltények illusztrálják az alapműveleteket.


Christina Lamb angol újságíró 20 évvel ezelőtt Benazir Bhuttóval készített interjújával hívta fel magára a világsajtó figyelmét. Azóta a The Financial Times, a The Sunday Times, a The Sunday Telegraph, a The New York Times és a Times olvasóit tudósítja Afganisztánból, Pakisztánból, Brazíliából és Dél-Afrikából. 2007-ben a brit sajtó másodjára is megválasztotta az év külföldi tudósítójának. Az ő munkássága inspirálta Paulo Coelho A Zahir című bestsellerét. Férjével és kisfiával Londonban és Portugáliában él. Magyarul ez az első könyve.

 

 

Részlet a regényből:

 

A szálloda két széles, fák szegélyezte sugárút, a Véradó utca és a Mozi utca sarkán állt. Az utóbbin indultam el felfedezőutamra, noha magát a mozit a tálibok lerombolták. Nyomomban egykettőre kolduló asszonyok és gyerekek sereglettek össze, és ráncigálni kezdték a ruhámat. Körülnéztem, merre meneküljek, majd mindjárt a szálloda mellett bebújtam egy kapualjba. Kis ösvény vezetett egy fehér, koloniális stílusú épülethez, amelyen angolul és perzsául állt a felirat: Herati Irodalmi Kör.

Érdeklődve és kíváncsian bámultam a táblára. Herat, ahová az első telepesek ötezer évvel ezelőtt érkeztek, mindig is az afgán civilizáció bölcsőjének számított. Mint kulturális és tudományos központ olyan hírnévre tett szert, hogy Ali Ser Navai, az egyik legfőbb 15. századi művészetpártoló, kijelentette: „Itt, Heratban a lábad se nyújthatod ki úgy, hogy ne egy költőt billentenél fenéken.” Bábur, az első mogul császár, aki apai ágon Tamerlántól (és az anyain Dzsingisz kántól) származott, 1506-ban látogatta meg herati rokonait, mindössze egy évvel azelőtt, hogy az üzbégek elfoglalták volna a várost. Báburnáma című, a saját odisszeáját bemutató emlékirataiban beszámol a maga „trónfosztott éveiről”, amikor saját kis birodalma, Fergana elvesztését siratva bebarangolta egész Közép-Ázsiát, hogy új királyságot keressen magának; ő jegyzi meg, hogy Herat városa „tele van tanult és páratlan férfiakkal”.

Herat aranykora Tamerlán legifjabb fia, Sah Roh hitvesének, Gouhar Sad királynénak a nevéhez fűződik. A város e legjelentősebb királynéjáról Nyugaton jóformán nem is hallottak, holott olyan uralkodó asszonya volt, akinek birodalma Törökországtól Kínáig terjedt, hatalmát a legjobb építészek felkutatására és támogatására fordította, és velük hajtatta végre nagyszabású terveit, például az omladozó muszallahelyreállítását. Emellett festőket, kalligráfusokat és költőket is pártfogolt; az utóbbiak többnyire a romantikus perzsa nyelvet használták, noha maguk a Timuridák törökül beszéltek. Egyik védencét, Abdur Rahman Dzsamit, gazalok és párverses művek termékeny szerzőjét széles körben a valaha élt legnagyobb perzsa költőnek tartják; udvari festőjét, Bihzádot pedig, aki aprólékosan bonyolult vadászjeleneteket vagy daliás hercegek és elhanyatló hajadonok közti regényes találkákat ábrázolt különösen intenzív színekkel – például porrá őrölt ékszerekből előállított mélykék lápiszfestékkel –, a perzsa miniatúra nagymesterének tekintik. Bihzád, egyike az első miniatüristáknak, aki szignálta is a műveit, 1468–1506 között a herati akadémia elnöke volt, és hírnevének köszönhetően sokan próbálták utánozni stílusát, alkotásaikat pedig így írták alá: „Méltó Bihzádhoz”. Igaz, a mindig szókimondó Bábur megállapította róla: „Páratlanul finoman festett, de a szakáll nélküli arcokat elrontotta, mert a tokát túl nagyra rajzolta.”

A várost az évek során annyiszor dúlták fel, hogy az emberben kétség támadt: fennmaradhatott-e, akár csak nyomokban is, ez a művészi szellem? Az Irodalmi Kör ajtaja nyitva állt; beléptem hát rajta, bár fogalmam sem volt, mit találok odabenn. Az épület úgy rázkódott, mintha tiltakozna a Herat fölött alacsonyan elzúgó amerikai bombázók ellen; délre tartottak, Kandahar felé, ahol a tálibok azzal fenyegetőztek, hogy az utolsó emberig harcolni fognak, mivel Omar mullah újabb álmot látott, és bejelentette, hogy Allah akaratából hatalmon marad. A helyiségek kopárak, elhagyottak voltak, de egy balra nyíló ajtó előtt felfedeztem egy pár elnyűtt fekete szandált. Odabenn az íróasztalnál magas nyakú, fekete pulóverben ült egy, a fiatal Robert De Niróhoz hasonlító fiatalember, és rosszkedvűen bámult maga elé. Felállt, és bemutatkozott: ő Ahmed Szaid Hagigi, a társaság elnöke, majd hellyel kínált.

Megkérdeztem, hogyan vészelte át a kör a tálibok sokéves kultúraellenes hadviselését.

– Nem csak azokról az évekről van szó – mondta fáradt mosollyal a fiatalember. – Itt, Heratban századok óta folyik a harc a kultúra ellen. Mondhatni, Gouhar Sad királyné halála óta.

– Hát mikor jött létre ez az Irodalmi Kör?

– 1920-ban alapították a helyi költők, hogy megismertessék Herat gazdag kulturális örökségét. Irodalmi esteket tartottunk, ahol bárki felolvashatta a műveit, de a kormányok mindig rossz szemmel néztek ránk, és a helyiségünket újra meg újra bezáratták. A kommunisták számos értelmiségit zártak börtönbe, és a szovjetek, miután 1980-ban bevonultak, propagandaintézményt akartak csinálni a körből, így aztán sok tagunk Iránba menekült. De az igaz, hogy a tálib uralom volt a mélypont. Először ők is a propaganda szócsövévé akartak változtatni, aztán lelakatolták az ajtót, a tagjainkat pedig nyilvánosan megkorbácsolták. Át kellett alakulnunk földalatti mozgalommá. A tagok lakásán jöttünk össze, és titokban olvastuk fel a verseinket meg az elbeszéléseinket.

A polcokon felhalmozott, bekötött iratcsomók havi folyóiratra emlékeztettek.

– Igen, eltalálta. Úgy hívták, A nyolcadik orang, ez angolul ’trónt’ jelent. Tudniillik Haft Orang (A hét trón)a címe Dzsami, a leghíresebb herati költő egyik versének, melyet a Timurida birodalom legviharosabb éveiben írt. Úgy gondoltuk, ha ő abban a korban meg tudott írni egy ilyen verset, akkor nekünk ebben a nehéz korszakban miért kellene hallgatnunk?

Csodálkoztam, amiért sikerült kijátszaniuk a cenzúrát.

– Ó, a tálibok nagyon ostobák voltak – felelte. – Nem értették, amit írtunk. Mint minden zsarnoki rendszerben, mi is szimbolikusan fejeztük ki a mondanivalónkat. Voltak például, akik madarakat és állatokat beszéltettek.

Itt elhallgatott, én pedig azon tűnődtem, nem lenne-e jobb távoznom. A szobában még olajkályha sem volt, és a mínuszos hőmérsékletben jégtömbbé dermedt a lábam. Ekkor azonban a férfi – anélkül, hogy rám nézett volna – tovább beszélt.

– Akadtak városok, ahol annyi frakcióharc dúlt, ahol akkora volt a bűnözés és a létbizonytalanság, hogy amikor a tálibok bevonultak, a lakosság megkönnyebbüléssel fogadta őket. De nálunk nem voltak ilyen gondok. Így aztán mi csak egy rakás írástudatlan vallási fanatikust láttunk bennük, akik nem beszélték a nyelvünket, és csak azért jöttek, hogy megkeserítsék az életünket. Barbár hordát, amely villanyoszlopokra és útkereszteződéseknél akasztja fel az embereket. Volt olyan nap, amikor tizennyolc akasztottat számoltam össze. El tudja képzelni, hogy ez micsoda látvány? Különösen a nőtagjaink szenvedtek sokat. A tálibok bezárták a lányiskolákat, nők nem járhattak egyetemre. Kezdetben azt mondták, ezek csak átmeneti intézkedések, amíg ki nem dolgozzák a rendszerüket. De aztán elfoglalták Kabult is, a lányiskolákat mecsetté alakították, betiltották a nyelvünket, és megvonták a tanítónőktől a fizetést, mi pedig tudtunk minderről. Egy ideig csak vártunk, mert reméltük, hogy legyőzik őket, de amikor napnál világosabbá vált, hogy Herat az ő kezükön marad, leültünk, hogy megbeszéljük, hogyan tarthatnánk életben városunk kultúráját, és hogyan segítsünk a lányainkon. De csak egy dolog jutott az eszünkbe.

– Mi volt az? – kérdeztem.

Hagigi egy darabig fürkészőn nézett, mintha nehezen szánná el magát a válaszra. Fészkelődtem a helyemen, és önkéntelenül a hajamról mindig lecsúszófélben lévő kendőt igazgattam; zavart, hogy valaki ilyen nyíltan méreget, abban az országban, ahol a férfiak általában mindenáron kerülik a nők tekintetét. Végül a fiatalember hátralökte a székét, és felállt.

– Jöjjön velem!

A hangja olyan nyers volt, hogy meg sem kérdezhettem, hová visz, és engedelmesen lépkedtem a nyomában. Elmentünk a szálloda mellett, átvágtunk a Virág nevet viselő járdaszigeten, ahol az a jókedvű közlekedési rendőr állt, érintettük Aziz borbélyműhelyét, ahol a férfiak sorra borotváltatták le a szakállukat, majd befordultunk egy vályogházakkal szegélyezett sikátorba. Hamarosan az egyik bal oldali kapuhoz értünk, amelyen kék tábla hirdette: Aranytű Női Varróiskola, hétfő, szerda, péntek.

– Hát ez volt a megoldás – mondta, majd értetlenségem láttán így folytatta: – A ruhavarrás volt az egyetlen engedélyezett női tevékenység, amely ráadásul sok jövés-menéssel jár.

Az ártalmatlan cégér illegális irodalmi szerveződést álcázott. Írók és költők tömörültek az ősi város ellenállásának e központi sejtjében, életüket kockáztatva az irodalomért és a nők művelődéséért.

Az elmúlt öt év folyamán ezen a sárga, kovácsoltvas ajtón háromszor egy héten fiatal nők kopogtak be, akiknek arcát és testét elrejtette a tálibok által rájuk kényszerített, agyonmosott kék burka és sarok nélküli cipő. Kézitáskájukban az ollók, cérnák, flitterek és kelmedarabok alatt füzet és toll bújt meg. Ha a hatóságok e buzgó szabásztanulók körmére néznek, kiderült volna, hogy soha egyetlen ruhát sem varrtak meg. A ház a 47 éves Mohamed Naszir Rahijabé, a herati egyetem irodalomprofesszoráé volt. A nők, ha ide beléptek, megszabadulhattak burkájuktól, kényelmes párnákon ülhették körül a táblát, és hallgathatták a házigazdát, amint az irodalomkritikától az esztétikán át a perzsa költészetig különféle tiltott tárgyakat oktat, és bevezeti növendékeit külföldi klasszikusok, Shakespeare, James Joyce vagy akár Nabokov világába.

Hagigi bezörgetett az ajtón. Egy kisfiú nyitotta ki, majd bevezetett egy hosszú, ablaktalan helyiségbe, amelynek padlóján párnák hevertek, egyik végében falitábla állt, olajfestmény ábrázolt egy íróasztalánál ülő férfit, és néhány fali üvegpolcon könyvek sorakoztak, köztük egy perzsa–angol szótár, több perzsa verseskötet, valamint egy angol nyelvű könyv a mérgezésekről. Belépett Rahijab professzor is, leült közénk a saját arcképe alá, majd a ramadánnal dacolva egy termoszban zöld teát és egy tál pisztáciát hozatott. „Nem járok mecsetbe” – vonta meg a vállát. Félénk, szelíd hangú ember volt, aki csak akkor jött tűzbe, ha kedves orosz íróiról beszélt. Meg is mutatta féltett Puskin-mellszobrát, amelyet eddig rejtekhelyen őrzött, és csak ha órát tartott, akkor vette elő.

A tanórák alatt gyermekeinek odakinn, a kis sikátorban kellett játszaniuk. Ha idegen vagy éppen egy tálib közeledett, az egyik gyerek beosont, hogy figyelmeztesse; ilyenkor dolgozószobájába húzódott a könyvei közé, tanárnak pedig beállt a felesége, kezében egy félig kész ruhadarabbal, amit mindig készenlétben tartottak.

Csak egyszer fenyegette őket a lebukás, amikor a professzor kislánya betegen feküdt, a kisfia pedig elszaladt kenyérért, vagyis nem volt, aki leadja a vészjelzést, amikor az ajtón egy fekete turbános tálib kopogott.

– Alig kaphattunk észbe, máris az udvaron volt. Az utolsó pillanatban sikerült kiugranom a szobából, a feleségem berohant, a lányok meg a párnák alá dugták a könyveiket. Akkor jutott eszembe, hogy nem töröltem le a táblát, és Puskin is elöl maradt. Ültem a szomszéd szobában, ittam a teát, de a kezem annyira remegett, hogy csörömpölt a csésze. Szerencsére a tálibok olyan tompa agyúak voltak, hogy azt sem fogták fel, amit láttak.

Abban a társadalomban, amelyben egy apa még a saját lányát sem taníthatta olvasni, a varrókör megszervezéséhez és látogatásához halált megvető bátorság kellett. Könnyen fordulhatott volna úgy, hogy további holttestek himbálózzanak a Gul-járdaszigeten. Megkérdeztem a professzort, miért vállalt ekkora kockázatot.

– Ha a hatóságok megtudták volna, hogy nőhallgatóinkat magas színvonalú irodalmi ismeretekre oktatjuk, valamennyiünket kivégeznek – mondotta. – No de az évek során rengeteg harcos áldozta életét a város szabadságáért. Nem helyénvaló-e, hogy egy irodalmár is kész legyen erre az áldozatra? A mindennapi életben szegények voltunk – tette hozzá. – Miért legyen szegényes a műveltségünk is? Ha nem hozunk áldozatot a város irodalmi szellemének átmentéséért, tragédiánk még súlyosabbá vált volna.

Hogy elejét vegye a gyanakvásnak, Rahijab professzor sohasem bírálta nyíltan a rendszert, és az egyetemen minden feltűnéstől mentesen oktatta tovább a maga hímnemű diákjait. Igaz, a tálibok megcsonkították a tantervét, és arra kényszerítették, hogy irodalom helyett az iszlám kultúráról és a saríjáról adjon elő; emellett csak olyan könyvekből taníthatott, amelyek „a mecsetből valók”. Az irodalomelmélet óraszámát heti tízről kettőre csökkentették, az európai irodalmat mindenestől eltörölték, az iszlám kultúrát pedig heti négy helyett tizennégy órában kellett tanítani.

– Derékig érő szakállam volt – tette hozzá, s fanyar mosollyal dörzsölte meg tükörsima állát.

Az Aranytű példája nyomán városszerte százával szerveztek hasonló tanfolyamokat, többnyire központi fekvésű helyeken, ahol akkora volt a forgalom, hogy valamivel több ember nem keltett feltűnést. Még az is megesett, hogy az Irodalmi Körhöz tartozó férfiak burkát öltöttek, mert így észrevétlen állíthattak be a nők otthonába tanítani. Az UNICEF egyik tisztviselője később elmondta, hogy becsült adatok szerint Herat tartományban a tálib uralom idején huszonkilencezer lány és asszony részesült valamilyen titkos oktatásban.

– Minden társadalomnak szüksége van költőkre és elbeszélőkre, hogy legyen, aki számot ad fájdalomról és örömről – jelentette ki Rahijab professzor, amikor távozáshoz készülődtünk. – Irodalom híján a társadalom nemcsak szegény, de a lelke is erőtlen. Ha Afganisztánban nem pusztítana az írástudatlanság és a műveletlenség, a terrorizmus bölcsője sohasem ringhatott volna itt.