Kressmann Taylor Címzett ismeretlen című levéldrámáját sikerrel játsszák a Spinoza Ház színpadán. Kicsike ez a színpad, kicsi a nézőtér is, 60-70 embernél több nem fér be, ehhez képest hangos a siker, persze. Hogy mi lenne – mi lesz – az előadással, ha majd nagyobb teret is kap (amiről van már szó), most nem lehet tudni. Azt viszont igen, hogy az amerikai siker után Európa sok városának kamaraszínházaiban játsszák évek óta.
A különös Kressmann Taylor névnek, amiről az sem derül ki előszörre, férfi vagy nő használja-e, különös a magyarázata is. Kathrine Kressmann 1937-38-ban írta meg a „művét”, ami első változatában egy folyóiratban jelent meg az Egyesült Államokban, jó egy esztendővel a II. világháború előtt. Ez egy hónapokra elhúzódó fiktív levélváltás két fiatalember között.  Max Amerikában él, gyermekkori barátja, Martin a hitleri Németországban. Levelezésükből olyan pontos képet kapni a náci propagandagépezet természetrajzáról, olyan, utólag hitelesnek mondható leírást az emberlélek-nyomorításról, hogy szeretik emiatt látnoknak nevezni, és Orwellhez hasonlítani Kressmannt, aki mellesleg még Európában sem járt akkor, mikor ezt írta, nemhogy Németországban. Voltak Berlinben élő ismerősei, akiktől kapta a híreket, olvasta az amerikai újságokat – ennyi. (Kár, hogy a tucatnál több nyelvre lefordított könyvéről nem tudnak a magyar kiadók, vagy ha tudnak, kár, hogy nem érdekli egyiküket sem.) Nos, amikor szerző (már férjes asszonyként, Kathrine Taylor-ként) bevitte egy New York-i könyvkiadóba a regénnyé formált levéláradatot, azt mondták ott neki, hogy oké, ez rendben van, de olyan kemény a szöveg, hogy női néven nem lehet megjelentetni. „Don’t worry” – válaszolt Miss Taylor, legyen a nevem akkor Kressmann Taylor. És a könyv megjelent. 1938-ban!
A budapesti Spinoza Ház vezetője, Sándor Anna látott fantáziát a magyarországi bemutatóban, el tudta képzelni, hogy lesz itthon rá igény. Ez még 2006-ban volt. Ismerte Groó Diána igen fiatal filmrendezőt, ismerte filmjeit is, ismerte a gondolkodását. Nem tévedett, amikor megmutatta neki a könyvet, és mesélt a hollandiai színpadi változatról. Groó Diánát, az azóta megvalósult magyar előadás rendezőjét kérdeztük arról, mit jelentett neki ez a két-három éves színházi elfoglaltság.

Groó Diána

Két és fél évvel ezelőtt Sándor Anna elém rakta egy levélváltás hevenyészett nyersfordítását, amiről azt sem tudtam, hogy az egy regénynek vagy egy darabnak vagy minek a részlete, és azt kérdezte, volna-e kedvem csinálni belőle valamit a Spinozában. Az a címe, hogy Címzett ismeretlen, ő nem sokkal azelőtt látott valami előadást belőle Amszterdamban. Elolvastam a tizenkilenc levelet, a hátam borzongott közben, és azt mondtam, hogy huhh…, igen. Akkor elkezdtem pályázgatni pénzért, mert a Spinoza csak a helyet tudta adni hozzá. Csináltam költségvetést, kijött, hogy kb. másfél millió forint kéne egy évad 20-25 előadására. Nem jött össze. Az NKA-nál, különböző színházaknál és szponzoroknál próbálkoztam, – hiába. Egy idő után belefáradtam, és abbahagytam. Naszódi Katinak, aki filmek producereként dolgozik, még elküldtem a végén, és ő akkor beindult. Ez két éve volt, tavaly szeptembertől játsszuk havi 2-3 előadásban.  


Hogyan kezdtél hozzá, mi volt meg benned biztosan mindjárt az elején? Az is, mondjuk, hogy három színész lesz a kétszereplős darabban?

Abban voltam biztos, hogy Kulka János kell legyen a Max, így láttam magam előtt az első pillanattól. Elküldtem neki az anyagot azzal, hogy segítsen, ki az, akit el tud képzelni partnerének. Azt mondta, hogy László Zsoltot, akit rögtön fel is kértem, és aki rögtön el is vállalta, szívesen. A harmadik szereplő Griselle, Max húga, Martin régi szerelme, jószerével őróla szól a két barát levélváltása. A Spinoza kis színpadán van egy nagy zongora, hát azt nem lehet kivinni onnan, mondta mindjárt az elején Sándor Anna. Ha pedig van a színpadon egy zongora, annak meg is kell szólalnia, mint tudjuk. De én színészt akartam eléje ültetni, nem zenészt. Az meg egy isteni szerencse, hogy Pető Kata mellesleg tud zongorázni is. Az közben alakult ki, hogy ő némán, háttal a közönségnek végig jelen lesz, anélkül, hogy „beavatkozna”. Az ő szerepe egyébként, ahogy az előadás egésze, a próbák során egyre egyszerűsödött, minden kínálkozó ötletről sikerült lemondanom, maradt a szöveg és a színészek ereje. Kata néha játszik valami dallamfoszlányt a zongorán, néha szemkontaktusba kerül a fiúkkal, egyszer be is fordul a nézők felé egy percre – amikor a darabban meghal éppen. Nem könnyű színészi feladat jó egy órán keresztül, de az előadás feszültségét, az előadás szerkezetét megalapozza, szerintem.


Jó, de te filmes vagy, színi előadást a főiskolán rendeztél utoljára. És azért az mindenben más, a színészi munkában is. Nem izgultál kicsit?

Rettenetes lámpalázam volt. Amikor először olvastam a szöveget, tele voltam filmes gondolatokkal, amiket mind el kellett vetnem.  Tudtam, itt a szavak erejében kell bízni, nem kreálhatok különféle „beszédes” képi szituációkat, különösen nem egy akkorka térben, aminek egyharmadát kitölti a zongora. De a színészek sokat segítettek nekem, amivel igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy aztán meg én tudtam segíteni. Nem szokványos színházi próbáink voltak, az kétségtelen, ezt nagyon együtt csináltuk négyen. Sok mindent furcsálltak is, amihez én ragaszkodtam. Például nem kisebb egységeket, jeleneteket próbáltunk, hanem mindig az egészet, elejétől a végéig. Erre azért volt szükségem, hogy ne egy-egy részlet „sikerüljön”, ne sok jól megoldott részből álljon össze az előadás, hanem a folyamat erősödjön meg. Van egy vonal, egy ív, amit lendületesen kell fölrajzolni, az a lényeg, és kevésbé az, hogy egyes szakaszai mennyire kifinomultak. Itt az számít, hogy egy felfoghatatlan világőrület hogyan idomítja magához a szimpla emberi kapcsolatokat, és ez csak egészében érzékeltethető, részleteiben nem – ez volt a meggyőződésem.


Most, hogy a filmnél sokkalta inkább intim, színházi munkával ennyi időt töltöttél, simán visszamész a filmhez?

Én filmes maradtam azért. Azt mondhatnám, ezt az egy színházi feladatot mindenképpen meg akartam csinálni, ez nekem nagyon fontos volt. És az is lehet, hogy lesz még ilyen. De most újra egy filmen dolgozom, abban vagyok benne egészen, nyáron kezdjük forgatni. Az biztos, hogy sok mindent másképp gondolok most, mint e színházi kalandom előtt, elsősorban azt, hogy mennyire jó egyszerűnek lenni egy művészi alkotás megvalósítása során. Hogy az milyen erős tud lenni, ha valami nincs egészen kimondva, megmutatva, csak érzékeltetve, sugallva. Hogy ezt a filmbe képes vagyok-e bevinni, hogy szabad-e bevinni, azt most még nem tudom. De azt igen, hogy többféle megoldás közül fogok tudni eztán választani. Szerintem.