hirdetés

Cincálni életlen késsel

Késelés villával – Vendég: Bán Zoltán András, Nyitott Műhely, 2008. január 9.

2008. január 11.
Ismert egy Krúdy művei nyomán készült darabja Egy cziffra nap címen 1991-ből (hogy más színpadi művéről ne is beszéljünk: Thália szekerén), Kotányi főhadnagy című novellájával pedig 1997-ben megnyerte a Holmi második novellapályázatát. És mindehhez hozzávehetjük, amit Bán mond (és amivel maximálisan egyetértünk), hogy kritika és szépirodalom Kádár-kori szisztéma szerinti !szétválasztása felesleges és korlátozó. - Babiczky Tibor és András László sorozatában Bán Zoltán Andrást látták vendégül - az estről Nagy Gabriella beszámolóját olvashatják.
hirdetés

Nem. Előrebocsátom, legyen tiszta: nem.
     Nem vagyok meggyőzve. A Késelés villával estsorozat szerdaestéjén maximum életlen késsel „cincálgattak” a kérdezők, a boncasztalról leugrott az áldozat, nem vágott húsba sem bicska, sem mondat. Egyszóval kudarc volt. Holott minden feltétel adott volt: egy markáns, karakteres éleselme az ún. mainstreamből, a honi kritika klasszikus műveltségű vitriolbombája, két tehetséges, gondolkodó fiatalember, kisszámú, ám oskolázott úriközönség és egy meleg aurájú, jó hely.
     Ehhez képest tanúja voltam egy punnyadt, öreges beszélgetésnek, amely maximum a felszínt kapirgálta. De miért, kérdem, és komolyan kérdem!
 
 
A kérdés, hogy miként esett, hogy Bán 50 fölött lett író, egy Bán Zoltán András pályáját csak félszemmel is nyomon követő ember számára nem kérdés. Bán írásai mindig is kacérkodtak a szépirodalommal, kritikái inkább tekinthetőek esszéknek, ott figyel szövegei mélyén egy nagyregény, ami ugyan még nem született meg (tán sosem fog), de a sansz adott. Ráadásnak Bán nem csak Kísértetcsárdás címen mutatta meg kvalitásait, noha – amint maga beszámolt róla – a darab, amit Schlanger András színész-rendezővel közösen jegyeznek (ő Kompolthy Zsigmond álnéven), csúfosan megbukott, hanem ugyanezen az álnéven más műveket (köztük kritikákat: pl. Bodor Ádám, Lányi András könyveiről) is publikált. Ismert egy Krúdy művei nyomán készült darabja Egy cziffra nap címen 1991-ből (hogy más színpadi művéről ne is beszéljünk: Thália szekerén), Kotányi főhadnagy című novellájával pedig 1997-ben megnyerte a Holmi második novellapályázatát. És mindehhez hozzávehetjük, amit Bán mond (és amivel maximálisan egyetértünk), hogy kritika és szépirodalom Kádár-kori szisztéma szerinti szétválasztása felesleges és korlátozó.
     Bán Zoltán András (Cinci, egy jelenlévő ősi ismerős információi szerint Bán beceneve a cincál szóból eredeztethető) valójában a rendszerváltáskor kezdte pályáját, mert korábban lehetetlennek ítélte a kritikaírást és bénítónak a közeget (nagy író művéről negatív kritikát megjelentetni ’89 előtt feljelentéssel járt), szemben Balassával, aki szerinte „megcsinálta” a magyar irodalmat. Ugyancsak a Kádár-kor következményének tekinti, hogy az elmúlt évek magyar irodalma – az ő szavával élve - „holdbéli”. Mivel az átkosban csak egy határig volt eltűrt az ún. társadalomábrázolás (lásd: Galgóczy és Moldova), Esterházy felrúgván ezt az írói gyakorlatot, művét a „holdba helyezte”, ’rápakolt egy stílust, s eltávolította’.
     Az előbbiekhez kapcsolódik (és konklúziójaként is érthető) Bán egyik alaptétele, miszerint a magyar prózairodalomnak (szemben mondjuk a franciával) nincsen szerves fejlődése, aminek köszönhető például a kontinuitás biztosításának igényeként a valakihez, s legfőképp Ottlikhoz kapcsolódás vágya (miért is nem Szentkuthyhoz?), s Esterházy utáni divatja. Tény, hogy az újabb magyar irodalomban Ottlik apaszerepbe helyezése Esterházy Péter „főművétől” (BZA), az Iskola a határon lemásolásától mint alkotói gesztustól létezik, amely ugyanúgy tekinthető hommage-nak, mint apagyilkosságnak, hisz a másolás a regényt szöveg mivoltában megsemmisíti, olvashatatlanná teszi.
 
 
     Bán kritikaírói ars poeticájának alapköve - Eliot gondolataiból -, hogy a kritikának segítenie kell a közönség élvezetét, elvezetni az olvasót ahhoz a felismeréshez, hogy „Egy verset megérteni annyit jelent, mint helyes okokból élvezni” (Eliot / A kritika határa), vagyis a megértés és élvezet közötti finom dialektikus viszony létrehozása.
     Eliot szellemében nem állíthatom, hogy BZA Susánka és Selyempina (Scolar, 2007) című regényét nem értettem (talán épp túlságosan is), viszont szándékainak és szerkezetének megértése és lelepleződése épp az élvezetben korlátozott (mivel Bán nehezményezte, hogy regénye nem kapott negatív kritikát, e megjegyzést más helyütt kifejteni tisztemnek érzem). Bán első regénye a nagy kedvenc, Alejo Carpentier: Barokk zene (Magvető, 1977, ford. Tóth Éva) című regényének mintájára kis terjedelmű, de nem kisregény; Liszt zongoradarabjának címéből eredetileg a Bal csillagzat néven futott (lásd: BZA zenei múltját – édesanyja az Opera kóristája, ő maga klarinétozni tanult, dzsesszzenészként indult, kiváló komolyzenei tanulmányai és kritikái ismertek), s a közeljövőben novelláskötet követi, amelyben szerepelni fog átírt formában a Holmiban megjelent Hölgyszonáta című kisregény és például a Levélapámhoz című írás Kertész Imrének ajánlva.
 
 
Jó, hogy mindarról szó esett, amit a fentiekben leírtam, jó, hogy néhány információval tán gazdagabbak lettünk, ám nem nagyon értem, hogy lehet, hogy az est végén hangzik el az egyetlen izgalmas kérdés (Hogyan váljon a külső belsővé? stb.: András László kérdése), és miután Bán végre elmélyült gondolkodásba fog, elhallgat, csend van, hirtelen – a választ meg sem várva – a kérdezők be is rekesztik az estet. Annyi még kijön Bán száján, hogy mindenki, aki nyilvánosság elé lép, kockázatot is vállal, valamint a következő öt évben tervei szerint „borzasztó” dolgok esnek majd, de mi közönség ott maradunk a hiányérzettel, a fennakadt és kimaradt kérdésekkel. Mert hiába kérdezi meg Babiczky Tibor, hogy volt-e olyan kritikája Bánnak, amit pozitív vagy negatív értelemben megbánt, Bán válaszára, hogy „persze”, már nem születik riposzt (vagy pontosító kérdés, sőt a mankóként nagy szolgálatot jelentő Azelme szabad állat című kritikakötetet elfelejtik magukkal hozni). Az sem főbenjáró gond, hogy a házigazdák nem tájékozódtak túlságosan Bán szépirodalmi előéletéről, plusz a kissé érdektelen sablonkérdések és a rájuk adott kurta válaszkák után sem érzik, hogy hol lehet fogást találni rajta, miként kéne elmélkedésre vagy akár erős mondásra inspirálni a vendéget, az viszont már dühítő, hogy nem is kíváncsiak. Mentségükre legyen mondva, az est után felteszik a kérdést: hogyan lehetett volna jobban szóra bírni Bánt. Van, aki szerint Bánnak az erős provokáció tesz jót. Nem tudom, szerintem bőven elég gondolkodni…

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
admin_litera admin_litera 2008-01-29 20:09

Kedves Angainor,  "Az előbbiekhez kapcsolódik (és konklúziójaként is érthető) Bán egyik alaptétele, miszerint a magyar prózairodalomnak (szemben mondjuk a franciával) nincsen szerves fejlődése, aminek köszönhető például a kontinuitás biztosításának igényeként a valakihez, s legfőképp Ottlikhoz kapcsolódás vágya (miért is nem Szentkuthyhoz?), s Esterházy utáni divatja." Értelmezem: Az előbbiek konklúziójaként hangzott el, hogy a magyar prózairodalom nem fejlődött olyan szervesen, mint például a francia, ezért jelentkezett később az igény az alkotókban a kontinuitás biztosítására, melyet egy-egy korábbi szerzőre utalva, írásaikkal hozzá kapcsolódva gondoltak elérni. Ilyen vágy mozgatta Ottlik példaképpé emelését is, akire Esterházy Iskola-újraírása után már kifejezetten divatossá vált példaképként hivatkozni. (Felmerül, miért is nem lett ez a kapocs, ez a példakép Szentkuthy?) Talán így. Szerkesztő-féleként elnézést kérek, amiért nem korrigáltam a nehezen értelmezhető mondatot. Kedves András László, Öntől is elnézést, amiért a kérdés pontatlanul jelent meg. Üdvözlettel: Györe Gabriella

angainor angainor 2008-01-29 16:57

 László, köszönöm a választ! Szomorú, hogy - többek között - ez sem derül ki a kritikából.

krumplihámozó krumplihámozó 2008-01-25 12:35

Minek tupirozni a nagy semmit? Inkább pukkasszátok ki egy gombostűvel!

András László András László 2008-01-25 10:24

Kritikára való magyarázkodást nem tartok célszerűnek. Akkor meg mért? A kommentért. A kommentre válaszolok, Angainornak. Aki - többek közt - ezt teszi szóvá: "Hovatovább az "egyetlen érdekes kérdés", ha már olyan borzasztó érdekes volt, miért is nem áll a nyilvánosság előtt? "Hogyan váljon a külső belsővé? stb" --> vagy tán ennyi volt a kérdés, hogy hogyan váljon a külső belsővé? Mert erre nem csoda, ha nem válaszolt senki." Nem így volt. A kérdés szó szerinti idézetként hangzott el, és mondhatni épp ellenkezőleg. BZA írta Brief An den Vater című szövegében az alábbi mondatot, melyet szó szerint idéztem: "Hogyan válhatik külsővé a belső, úgy, hogy eközben megmaradjon belsőnek és semmiképpen se váljon külsődlegessé? " Az ehhez a mondathoz, az ebben a mondatban megfogalmazott problémához, tennivalóhoz való mostani viszonya felől érdeklődtem Bán Zoltán Andrástól. Azért, mert valóban fontosnak tartom. Az én emlékeim szerint sem sikerült igazán figyelemre méltó eredményre jutnunk, de nem zártuk be azonnal "a választ meg sem várva" az estet, hanem küzdöttünk egy darabig válaszért. Tisztelettel: András László

angainor angainor 2008-01-13 13:14

Erre tessék, én is rosszul mondom, de ez legalább nem egy cikk volt: "azt gondolja, hogy van élet a zárójeleken kívül is."