hirdetés

Cirkusz Hungaricus

2010. május 9.
Hobo a magyar blues-zene nagy öregje. Ha ez dehonesztáló számára, akkor örök fiatalja. A kettő ugyanaz, de talán mégsem.
hirdetés

Zenész-költő, ami külön kategória mind a zenészek, mind a költők társadalmában, és azt jelenti, nem dalszövegeknek tekinti az elénekelt mondatokat, hanem verseknek. (Vers az, amit mondanak, szokta volt mondani Kányádi Sándor, vers az, amit énekelnek, replikázik attitűdjével Hobo.) Verseket énekel, a saját verseit zenésíti, vagy a saját zenéjét verseli meg, saját világát, mondandóját sűrítve össze a dalokba. Veszélyes fickó, az ilyen mindenre képes. Főleg akkor, ha összeakad Vidnyánszky Attila rendezővel – nem ez az első találkozásuk –, és egy színházi előadást állít össze vele a Békés Megyei Jókai Színház Porondszínházában. Két óra tömény és dübörgő zene, a porondon artisták dobálják  egymást, szétvágnak és összeraknak egy nőt, tűzdobálók rémítik a közönséget, légtornászok lebegnek, járnak a kupola magasában, zuhannak le onnan és kapaszkodnak meg különféle leplekben, ki tudja még, hány és hány ember kavar, zavar, kuszál össze a színpadon mindent, amit csak lehet, Hobo közben rendületlenül énekel, remek új zenekara óramű pontossággal játssza alá a sátordöngető kíséretet, miközben a színház művészei a manézs közepén családi drámát játszanak el, Oleg Zsukovszkij, a hajdani Gyerevo együttes legendás táncosa pedig igazi bohócként egzisztálja végig a produkciót. Ha jól vettem ki, a cselekmény nélküli színpadi jelenlét (a költészetnek mitől lenne cselekménye?) azt akarja megjeleníteni, hogy hogyan lehet a káoszból a tisztaságba, nyugalomba, egyszerűségbe, erkölcsi emelkedettségbe eljutni. A porond ugyanis egy zseniális gondolattal és mozdulattal a zárójelenetben pillanatok alatt hajóvá változik, amelyen elindulnak egy új világ felé azok a szereplői a darabnak, aki ezt megvágyták, vagy megérdemelték.

Mindezt egy perc meg- vagy kiállás nélkül csinálják végig, mindig több dolog történik egyszerre a színpadon, az ember kapkodja a fejét, s a dolgát még az is nehezíti, hogy egy két nagy kivetítő vásznon megállás nélkül filmek peregnek, hol Chaplin jelenik meg, hol Fellini, hogy ismeretlen bohócarcok, hol magának az előadásnak a videokamerával követett mozzanatai, általában a leglehetetlenebb kameraállásból közvetítve a történések egyes töredékeit, mert, mint mondtam, a színpad egészében, a záró, letisztuló jelenetig, minden szegletében más és más jelenet vagy jelenség számára foglalt, így a lehetetlen a kamerának egyetlen érvényes nézőpontot föltalálnia.

Zene, költészet, cirkusz. Nincsenek ezek egymástól olyan távolságra, mint gondoltuk volna, ezt az előadás bizonyítja.

Hobo Mick Jagger-i fáradhatatlansággal rohangál fel-alá, kibeszél a nézőknek, versidézetekbe akad bele, a gyerekkorára réved vissza, költőket emleget, költészetté emeli ezáltal a zűrzavart. Aztán meg ripacskodik, közönséges, megint aztán a hatvanas évek forradalmi fiataljait idéző lázas lélek. A közönség pedig hol nyerít, hol tapsol, hol hallgat. De ki is a közönség? Meglepő módon a hatvanasok éppúgy ismerik és éneklik Hobo dalait, mint a mai fiatalok, amikor adódik rá módjuk éppen úgy csápolnak, mintha koncerten lennének. Kollégák, költők, mit nem adnánk néha azért, hogy a mi felolvasásunkon is ötszázötvenen csápoljanak, és velünk mondják a versünk mondatait… Hogy mi a titka Hobónak? Talán az, ahogy megjelenik hatalmas termetével, vállát verő hajával, dörmögő hangjával, és csibészes mosolyával, hogy meg tud jelenni, ott tud lenni, és nem tudsz nem tudomást venni róla. Tud bánni a közönséggel, ahogy a nyelvvel is a dalaiban. Erről a korról beszél, erről a korról beszélt már húsz évvel ezelőtt is. Hogy csinálta? Az ő titka, vagy módszere. Nem véletlen, hogy a mai kor egyik legizgalmasabb rendező-figurája állt mellé a produkcióban. Ami nem hasonlít semmire. Se koncertre, mert ahhoz túl színház és túl cirkusz, se színházra, mert ahhoz túl koncert és túl színház, se felolvasóestre, mert ahhoz túl színház és túl koncert és túl cirkusz, magyarán, se, se, se. Önmagára hasonlít legfeljebb, felvállalva, hogy ezért lehet szeretni, de ugyanezért el is lehet utasítani. Valami történik ezeken az estéken, melyek, szerencsére, Pesten is folytatódnak, a sátor költözik, május 29-31 között a Városligetben állítják fel a Porondszínház sátrát (ha jól tudom), ahová nem csak a Hobo-rajongóknak kellene elmenniük, hanem mindazoknak, akik érdeklődnek a költészet, a dalköltészet, a színház és a formabontó színház, az óriáshappening és a jó minőségű cirkuszi produkciók iránt. Mindent egy helyen, egy időben, két órában, sok nagyszerű szereplővel, akik közül azért újra ki kell emeljük az est  motorját, Hobót, a dalköltőt és a finom bohócot, a nagyszerű táncművészt, Oleg Zsukovszkijt.

Hontalan Iván

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.