hirdetés

Claire Kilroy: Finomhangolás

2012. augusztus 29.

"Egy hegedű. A Magdalena volt, bár akkor még nem volt a Magdalena. Csak egy hegedű, de én még soha ilyen hálásan nem néztem hegedűre. Nem fogok meghalni. Nem fognak megerőszakolni, megölni, eladni. Alexander nevetett az arckifejezésemen." - Claire Kilroy Finomhangolás cím regényéből közlünk részletet a Gondolat Kiadónak köszönhetően.

hirdetés

Claire Kilroy

Finomhangolás (részlet)

Úgyhogy olyan, mintha soha el sem hagytam volna ezt a helyet. Szinte hihetetlen, milyen hatalmas nyári viharokat élünk át. Már hetek óta dúlnak. Vad, eszeveszett éjszakai viharok jönnek öles léptekkel az Ír-tenger felől, mint a Kolosszus – valami fura dolog zajlik, irdatlan légtömegek ütköznek meg a sötétben. Tegnap este kifutottam a kertbe. Isten bizony, az éjszaka közepén kibotorkáltam a hálóingemben, hogy körülnézzek az istállóban, és kis híján elfújt a szél. Zaklatott álomba zuhantam, de aztán puff, újra fölébredtem, ültem az ágyon, mint akit karóba húztak. Valami nekicsapódott a háznak.
A hirtelen szélcsendben szenvedő kiáltás hangzott: róka vonítása? Vonítanak a rókák ebben az évszakban? Vagy egy szomszéd kutya szűkölt? (De ki hagy kint ilyenkor egy állatot?) Zsanérnyikorgás, újabb csapódás – ezúttal az istálló ajtaja lengett a szélben. Pedig pár órája milyen gondosan bereteszeltem. Letört volna a lakat? Valaki letörte volna? De honnan tudta, hogy ott kell keresgélnie? Valaki figyeli a házat.
A zseblámpa és a kulcs még ott volt a toalettasztalomon. Felkaptam őket, és lerohantam a földszintre. A lábamat becsúsztattam az ajtó melletti cipőbe – de miért volt apám cipője az ajtóhoz készítve? –, és kisiettem. A cipő akkora, mint egy csónak, úgyhogy lekocogtam az oldalsó ösvényen, és afféle ügyetlen galoppba fogtam, újra gyerek lettem apám házában – bár kiskoromban nem voltak ilyen viharok. Az arcomba nedves levelek csapódtak, a világítótorony fénypászmája vakított, a szél vadul süvített a telefonhuzalokon. Befordultam a sarkon, és a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Az istállóajtó zárva volt. A retesz behúzva, a súlyos acéllakat is a helyén. Odarohantam, és jól megráztam a lakatot, de még így sem volt elég. Határozottan emlékeztem, hogy hallottam becsapódni az ajtót.
Kinyitottam a lakatot, felkapcsoltam a zseblámpát. Az istálló dugig van apám eklektikus elméjének megnyilvánulásaival. Egy asztrolábium, régi könyvek, 1916-os emléktárgyak, egy roskatag teleszkóp. Ritka érmék, korai fényképezőgépek, kipreparált állatok, ilyesmik. A zseblámpával végigpásztáztam rajtuk: semmi nem hiányzott, semmihez nem nyúltak. A kitömött állatok megdöbbentek a betolakodáson: huszonnégy óra leforgása alatt kétszer? Itt valami nincs rendben, kezdték kapiskálni.
Némán bámultak le rám, a hermelin meg az üvegszeme, a róka meg a vicsorgó foga. Elsírtam magam. Erre nem számítottam. Nem az apám miatt sírtam, hanem Daniel miatt. Az ember az éjszakának ezen a pontján könnyen érzi magát vesztesnek, különösen mikor a bőrén kihűl a rátapadt vékony, nyirkos ruha. Ott álltam vacogva és reszketve, meredt szemek figyeltek, rólam kör alakban csöpögött az eső. Ekkor fogtam fel, mi van a cipővel. A lábamon a cipő új. Apám már nyolc éve nincs velünk.
Semmi szüksége új cipőre. Ez valaki másé.
Valami átiramlott a rozsdás tetőn, megdermedtem. Nem vagyok egyedül. Egész végig követtek, át az Atlanti-óceánon. Kirohantam az istállóból, bereteszeltem az ajtót, vadul becsattintottam a lakatot. Visszaszáguldottam a viharon át, elbarikádoztam magam a házban, és az új cipőt pontosan oda tettem vissza, ahol találtam. Hajnalig merev háttal ültem az ágyban.


Mire délben újra felébredtem, a cipő eltűnt. Ettől még jobban megriadtam. A Szalonka-házba évek óta nem tette be a lábát férfi. Itt csak én vagyok, az anyám, meg egy sereg üres szoba. És most mégis újra nyilvánvaló a férfi jelenlét a Szalonka-házban: minden harsog tőle, az egész ház harcra készen áll. Még nem találkoztam vele, csak nyomokat találtam, nyomokat, amelyek ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.
Anyámnak inkább nem szóltam, nem akartam nyugtalanítani. Két magányos nőnek nem biztonságos egy ilyen régi ház, ahol ráadásul szabadon garázdálkodik egy betolakodó. Valami történik a hátam mögött. Valaki készül valamire.

***

Senki nem hitte el, hogy találtam rá igazából a Magdalenára. A származása, akárcsak Danielé, legalábbis gyanús. Egy orosztól szereztem. Legalábbis én azt hittem, hogy orosz. Óriás volt, és szőke, mint egy gyerek. A neve, mint mondta, Alexander, én meg követtem egy lepusztult bérházba egy állítólagos Stradivari után, mert akkor már nem volt vesztenivalóm. Ennyire elromlott minden a Kryštoffal való szakítás utáni héten. Részegen bukdácsoltam a moszkovita után, és arra gondoltam: Na és? Na és, ha az egész itt ér véget? Úgyis vége, úgyhogy mindegy. Meg távolról arra is volt esély, hogy mégis igazat mond. Alexander, miközben az ajtót nyitogatta, az arcomba nézett, és elnevette magát. – Tetszeni fog, ne izgulj, igen?
Egy bárban találkoztam vele, amit a KGB-irodák stílusában rendeztek be, már ahogy azt egy New York-i bártulajdonos elképzeli. Piros lámpák, fekete falak, sárga sarlók és kalapácsok, meg a cirill ábécé betűi. Mind borzalmasan néztünk ki. Van olyan terem, ami emel az ember megjelenésén, és van olyan, ami nem. Ez úgy kisatírozott, akár egy reptéri váróterem. A hajnal zaklatása ellen behúzott függönyökből áradt az áporodott, másnapos levegő.

***

Ekkor döbbentem rá a helyzet súlyára, és a kérdések úgy zuhogtak rám, mint a téglák. Vajon tényleg egy rozoga kocsi utasülésén ülök, és az East River felé száguldok, miközben egy vadidegen vezet, aki majdnem olyan részeg, mint én? Csábító lett volna tagadni.
Pedig ott ültem, a Brooklyn hídon vágtattunk át éppen, majd balra és jobbra faroltunk a kanyarok bonyolult sorozatában. Mikor belementem, hogy beülök a kocsiba, fel se merült bennem, hogy Alexander nem egy-két sarokra lakik. Minden ismerősöm egy-két sarokra lakik. És senkinek sincs kocsija, mert amúgy is minden egy-két sarokra van. Volt, eddig.
Hátrafordultam. A hátsó ülés ablakán süllyedni kezdett Manhattan sziluettje. Ilyen szögből még sose láttam. Bármilyen sok éve élek New Yorkban, szinte semmit nem tudtam a szigetet körülvevő hatalmas peremvárosokról. A reptérre meg vissza bármikor eltalálnék, és valószínűleg eltalálnám a New Jersey autópályát is. De ennyi. Onnan se kép, se hang. Bámultam az utcákat, kábé annyira voltak ismerősek, mint Calcutta, és körülbelül olyan lepusztultak is. Aztán a kocsi bepárásodott, és semmit se láttam. Alexander egy foltot átlátszóra dörgölt az ablakon, körülbelül egy levesestányér méretűt. Bármit megadtam volna a telefonomért.
Úgy tűnt, más választásom nem marad, mint kiugrani a száguldó kocsiból. Alexander nyilván olvasott a gondolataimban, mert a lábát folyamatosan a gázpedálon tartotta. – Nagyon gyorsan megyünk – mondtam, mikor átszakítottunk egy újabb pirosat.
– De hideg van – tiltakozott, mintha a sebesség legyőzné a hideget. Egy kocsi kifarolt, hogy elengedjen, és megnyomta a dudát is. Bekapcsoltam a biztonsági övemet, mintha az megmenthetne. Hátrahajlott a körmöm, amikor a zár bekattant. – Megvagy, Jane? – Alexander felém fordult, az arcán széles, gonosz vigyor. Fényes hangulatban volt, a rohadék.
– Ajánlom, hogy tényleg különleges legyen az a hegedű.
– Hidd el, az lesz. Nem fogsz csalódni.
A csalódás volt a legkevesebb, ami miatt aggódtam. – Nem adnád meg inkább a címedet, Alexander, akkor holnap meg tudnálak látogatni?
– Holnap nem leszek itt, Jane. Meg már mindjárt ott vagyunk. Még egy sarok.
– Még egy sarok, és lehúzódott. – Látod? – Letörölte az ablak előttem levő részét.
Valami gyéren megvilágított sikátorban voltunk, sehol egy lélek. Se forgalom, és elég messzire jöttünk Manhattanből, hogy a manhattani havazást is megússzuk. Forgott a gyomrom a félelemtől. Alexander leállította a motort, és a tenyerét dörzsölte. Már nem is voltam olyan biztos benne, hogy ki akarok szállni. A lábam a padlóhoz tapadt.
– Nem hoznád ki inkább a hegedűt, Alexander?
Hüledezve gyűrte fel az arcát. – Micsoda? Kihozzak ide egy Stradivarit? – Az utca túloldalán sorakozó üres telkekre mutatott. – Megőrültél, Jane? Az őrült Jane. Ezek az emberek állatok. Ezek az emberek kést meg fegyvert hordanak. Gyere, jobb odabent. Különben is hideg van. Kibaszott hideg, nem?
A hátsó ülésről előhalászott egy hatalmas láncot, én majdnem a műszerfalba haraptam. A kormány köré tekerte, és a belakatolta. – Oké – jelentette ki –, megyünk.
Ahogy a kocsiból kiléptem, minden még rosszabb lett. A járda kész jégpálya. Alig tudtam egyenesen járni. Alexandernek igaza volt: kibaszott hideg volt. Most már érzékeltem a hideget, ami azt jelentette, hogy józan vagyok, vagy legalábbis majdnem. Ami jó lett volna, és mégsem. Szerettem volna újra berúgni. Szerettem volna érzéketlen lenni. Akkor szerettem volna magamhoz térni, amikor az egésznek vége. A reggel még baromira messze volt.
Átsuhant az agyamon, hogy segítségért kiáltok, de egyszerűen nem az a környék volt. Mit képzeltem én, hogy majd ennek a meglehetősen agyafúrt orosznak, vagy mi is Alexander, megnézem a nagyon különös gángszerét? („Nem vagyok orosz – tájékoztatott valamikor az utunk folyamán. – Csecsenföldről jöttem.” „Ja, csecsniai vagy? – kérdeztem halk, tiszteletteljes hangon, mint aki érti a különbség kulturális vonzatait. Én csak annyi vonzatát láttam a dolognak, hogy ettől minden valószínűség szerint csak még veszélyesebb. „Nem csecsniai – csattant fel. – Csecsen.” A szó egy bolyhos kiskutya képét idézte fel bennem.)
A sarkon, előrébb, volt egy utcatábla. A betűi kígyóztak és lüktettek. Még pár méter, és ki tudom olvasni. A szemem gyakorlatilag kiugrott a fejemből az erőlködéstől, hogy kiolvassam. Valami B utca. Vagy R?
Alexander megállt a kapuban, és utánam nyúlt, hogy megállítson. – Itt is vagyunk – mondta.
Az utcatáblát nem tudtam kibetűzni. Kerestem a kapu számát. Szám nem volt. Az egyik oldalán egy régi boltsor, a kirakatok bedeszkázva. A másik oldalról lebontották az épületet. A múlt heti havat kupacokba söpörték a bejárat két oldalán, és a kupacok megkövesedett szürke habbá fagytak. Két guggoló troll őrizte a barlang száját. Maga a bejárat csupa jég volt. A korlátba kapaszkodtam, hogy el ne essek.
Alexandernek három lakatot kellett kinyitnia, hogy bejussunk. – Gyorsan, gyorsan – mondta, és úgy terelt maga előtt, mintha rendőrök lennénk egy razzián. Odabent koromsötét volt. Sajnálni kezdtem, hogy nem hordok fegyvert.

– Világítás nincs? – kérdeztem.
– Sss – sziszegte. – Nincs.
– Mi ez a hely, valami drogbarlang?
De Alexander már küldetést teljesített, nem ért rá kérdésekre válaszolni. – Sss – sziszegte újra. – Itt egyenesen.
Közvetlenül a sarkamban jött, olyan magas volt, hogy a fejem tetejére lehelt. A tenyerét megint a vesetájamon tartotta, úgy tolt előre. – Siess, siess – mondta, és én siettem, siettem. A fekete folyosón botladoztam, a kezem védekezésképp előrenyújtottam.
Egy lépcsőházba értünk. A felső szintről gyenge sárga fény szivárgott. – Fel – mondta Alexander –, aztán balra. – Megfordultam, és ránéztem. Nem akartam menni. – Jane – csak ennyit mondott. Mentem fel, aztán balra.
A folyosó végét egy ajtó zárta el, rajta réz számjegy. Hatos. Egytől ötig számozott ajtókat nem láttam. Elálltam Alexander útjából, ő meg kinyitotta az ajtót. – Hölgyek előre – mondta, én meg beléptem az odújába.
Jobboldalt egy szobából tompa fény szivárgott. Tőlem balra a sarokban egy ember ült a sötétben. Rémülten bámultam rá, de nem szólt és nem is mozdult meg. Alexander bezárta az ajtót, és a kulcsot a zsebébe süllyesztette. Széthúzott mindenfélem láncot és reteszt. Kilesett a kémlelőnyíláson, és megnyugodott, hogy senki sincs a túloldalon. Csak ezután gyújtott villanyt.
A konyhában voltunk, lerobbant helyen. Egy asztal, két szék, a szárítóállványon egy hordozható televízió, a padlón üres szeszes üvegek és kiszállítós kaják kartonjai. Nem ült senki a sarokban. Csak egy kabát. Súlyos, fekete gyapjúkabát. Az asztalon egy hamutartó, tele csikkel, meg egy dugóhúzó.
– Vedd le a kabátod, Jane. Hozom a vodkát.
– Nem kérek több vodkát.
Alexander megvonta a vállát. – És? Én kérek. – Eltűnt a jobb oldali szobában. Megtöröltem a dugóhúzót, és a kabátujjamba dugtam.
– Na jó – mondta, amikor visszajött. Letekerte a kupakot, ivott egymás után két kortyot. – Biztos, hogy nem kérsz, Jane? – Odakínálta a poharát.
– Abszolút.
– Na jó: akkor munkára. A hegedű.
Igen, a hegedű. Hegedűnek nyoma se volt. Semmilyen hegedűnek nem volt nyoma, nemhogy egy egész illegális kereskedésnek. – Idebent, Jane – irányított Alexander, és mentem utána a hálószobába. – Vaty hol is hatytam? – dünnyögte éneklő hangon, amitől megfagyott a vér az ereimben. Színészkedik, tudtam, megpróbál természetesen viselkedni. Nincs itt semmiféle hegedű.
A dugóhúzót a tenyerembe csúsztattam. A fémjét a középső és a gyűrűsujjam közé fogtam. A szemébe kapja, igen. Az ablakhoz egy harmonikaszerű rács volt lakatolva, akár egy régi liftajtó. A túloldalon látszottak a tűzlépcső vasrácsai.
Alexander az ágyra és a padlóra halmozott ruhák és takarók között kezdett kotorászni. Mögötte álltam, rosszul voltam a félelemtől, arra gondoltam, mi az istent fog végül előszedni. Egy kést, egy újabb láncot, egy kalasnyikovot? Volt a lapokban mostanában valami a fehér rabszolgaságról. Anyámra gondoltam. Aztán apámra gondoltam, aki talán néz valahonnan.
– Tessék, itt van – mondta végül Alexander, felegyenesedett, és megfordult. Igen, ott volt: összeszedtem magam.
Egy ócska fekete bőr hegedűtok.
Alexander úgy nyújtotta elém, akár egy díszpárnát, amelyre egy koronát helyeztek. Bólintott. – Nyisd ki, Jane. – A dugóhúzót visszadugtam a kabátujjamba, és kipattintottam a két zárat. Bármi van is a tokban, most eldönti, hát… az egészet.
Fölemeltem a fedelet.
Egy hegedű. A Magdalena volt, bár akkor még nem volt a Magdalena. Csak egy hegedű, de én még soha ilyen hálásan nem néztem hegedűre. Nem fogok meghalni. Nem fognak megerőszakolni, megölni, eladni. Alexander nevetett az arckifejezésemen.
– Látod? Én mondtam neked, Jane. Stradivari. – Most tudatosítottam, ami már a bárban is zavart: a gyűrűsujja hiányzott.
– Csempészáru – mondtam.
Alexander kacsintott. – Import áru. Vedd ki, Jane. Gyerünk. – A tokot hozzám lökte. Meg se mozdultam. Felsóhajtott, ahogy anyám szokott. (Mindent nekem kell megcsinálnom?), és a tokot az ágyra tette. A dugóhúzót áthelyeztem a zsebembe, és felhajtottam a kabátom ujját.
Alexander először a vonót adta oda, egy otromba gyári darabot, egy kerti szerszámot. Tudtam: szemét. A semmiért rángattak ide.
– Ez szart sem ér, Alexander.
– Várj. – Levette a hegedűről a szíjat, úgy vette föl, mint egy kisbabát, aztán áhítatosan nyújtotta oda.
A nyakánál fogtam meg, megfordítottam, és próbáltam eljátszani, hogy nem vagyok meghatva. Nem kellett nagyon megjátszanom magam. A hegedűnek, a vonóval ellentétben, voltak érdemei, de piszkos volt. – Hogy néz ez ki.
Alexander a plafonra szegezte a szemét. – Mesterhegedű – artikulált gondosan, mintha ez a szó minden mást legyőzne.
Letettem a vonót, hogy a hangszert közelebbről is megnézhessem. Meglepve láttam, hogy csakugyan mesterhegedű. Ráadásul aránylag jó állapotban. Nem láttam rajta sérülést. Régi, határozottan. Talán olasz, ahogy Alexander állítja, de lehet cseh, német, vagy akár orosz is. Soha nem kellett még hegedűk származását megállapítanom. Az mindig az eredetigazolásban szerepelt. A korábbi tulajdonosok listájával. Gyanítottam, hogy most más a helyzet.
Az összeillesztését még meg kell nézni – a lábat, a fogólapot, az új húrokat –, de semmi konkrét baja nem volt, már amennyire meg tudtam ítélni. Megpróbáltam az állam alá illeszteni, de a sál nagy kék masnija útban volt. Dühösen lerángattam, és Alexander ágyára dobtam. – Ez nem is az én sálam – mondtam neki.
– Tudom, Jane. – Felvette, és a nyaka köré tekerte. – Az enyém. – A zsebéből előhúzott egy piros sálat, és az ágyra dobta. – Az a tiéd. – Csakugyan. A pasas kifürkészhetetlen volt.
A hegedűt az állam alá emeltem, és megpengettem. Tompa hang, mint a kinyúlt gumié. Ezen jó ideje senki nem játszott. Ami azt jelenti, hogy Alexander nem mutogatta még. Én vagyok az első. Forró izgalom járt át. Lejjebb engedtem a hegedűt, és a piszkot dörzsölgettem.
– De tényleg, Jane – szólt közbe Alexander, mintha már egy ideje vitatkoznék vele –, mi rettenetes dolgokat csinálunk a gángszerekkel. Megvesszük nem egész hetven évesen, és öregítjük. Kicsit lökdössük. Beszórjuk porral. Egyet el is ástunk egyszer, de az hiba volt. Hamis címkét ragasztunk beléjük, kivesszük a valódi címkét, jobb címkével pótoljuk. Persze hamissal. Ezt neked nem kell magyaráznom. Ismered a gángszereket, azt látom. De ezzel nem úgy volt. Ehhez hozzá se értünk. Ehhez hozzá se kellett érnünk. Mert ez maga igazi, ezt hidd el nekem, Jane.
– És miért hinném el neked, Alexander? – Még csak nem is játszotta meg, hogy megbántódott.

Felhangoltam a hegedűt, bár kicsit eltartottam magamtól. A húrjai olyan öregek voltak, hogy attól féltem, egyenesen az arcomba pattannak el. Alexander, aki nagyon igyekezett, és boldogan látta bennem az érdeklődést, átnyújtotta a vonót, bármilyen vacak volt is. Először a Csajkovszkijt játszottam el, amit délelőtt próbáltunk. Ekkor kezdtem gyanítani, mi is van a kezemben. Ott, abban a luknyi kis szobában, miközben részben még mindig az életemért aggódtam. A magas hangok tisztasága, a rendkívüli zengés. A légzésem sípolni kezdett.
Csing, a vodkásüveg nyaka újra a pohárhoz koccant. Alexanderre pillantottam. Most ő tűnt idegesnek.
– Te vagy az első, aki látja, Jane. – Az italt egyetlen kortyra ledöntötte. A szoba olyan néma volt, hogy követni tudtam a nyelése anatómiáját. Feszült, összeszűkült hang, csaknem fuldoklásszerű. A vonót a húrokra tettem, és játszani kezdtem.
Lehet, hogy csak azért, mert annyira megkönnyebbültem, hogy van hegedű, és ennyire édesen szól? Ilyen édes hangzást még életemben nem hallottam hegedűből szólni – legalábbis úgy, hogy én játszottam rajta. Mennyire lehettem részeg? Vajon olyan volt ez, mint az a fajta álom, amikor az ember azt hiszi, hogy tud repülni? Hét órán át ittam – csontrészeg voltam –, mégis józannak éreztem magam. Olyan józannak éreztem magam, hogy fájt. A másnaposság már ott figyelt. Ettől a hegedűt élesnek és keménynek kellett volna hallanom. De nem. Eljátszottam azokat a darabokat, amiket a hegedűmön rendszeresen játszom. Így könnyebb volt érzékelni a különbséget. A különbség hatalmas volt. A gyémánt és az üveg. Közben a légzésem egyre jobban sípolt.
A darabok közötti szünetbe Alexander beszúrt egy-egy megállapítást.
– Natyon jól játszol, Jane – mondta.
– Ez a hegedű szerintem illik hozzád.
– Meg kéne szerezned ezt a hegedűt. – Koccanás, nyelés.
– Ez a hegedű neked való.
– Te ezért a hegedűért termettél.
– Etyek vagytok a hegedűvel.
– Ja, elég, Alexander. – Leengedtem a hegedűt, hogy újra szemügyre vehessem. – Nem olasz – mutattam rá a szaktekintélyemmel, bár fogalmam sem volt, hogy akkor mi. – Ez a hegedű francia. Késő tizenkilencedik századi francia. Van egy ugyanilyenem otthon.
– Natyszerű, Jane. Vedd meg ezt, és akkor lesz otthon két Stradivari gángszered.
– Kellene hoznom valakit, aki megnézi.
– Egyáltalán nem, Jane.
– Hogyhogy egyáltalán nem? Mit rejtegetsz?
Koccanás, nyelés, vigyorgás. – Magamat.
Alexander nem volt olyan zűrös részeg, mint én. Sőt, minél részegebb lett, annál természetesebbé vált a kiejtése. Lazábban ejtette a mássalhangzókat. Kezdett, hát, ismerősebben hangozni.
Újra felvettem a vonót. Majd belehaltam, hogy hagyjam fűrészelni, de nem akartam túlzottan bemutatni, mit tud, mivel még nem egyeztünk meg az árában. Elég valószínűtlen, hogy Alexander hallotta már a hangját: fel se volt hangolva. Olcsón akartam megszerezni, úgyhogy szándékosan gyengén játszottam, de még az is jól szólt. Le voltam nyűgözve.
Alexander is. Minél tovább játszottam, annál jobban ragyogott az arca. Egyre szaporábban koccant az üveg nyaka a poháron. A pasas ünnepelt. Lelki szemei előtt sokszorozódtak a dollárjelek. Az üveget és a poharat a földre tette, és tapsolt. – Bravó, Jane. Vissza! – Azt akartam, hogy menjen ki a szobából, hogy igazán nekiláthassak.
– Nem csinálnál egy csésze teát, Alexander?
– Nincs csésze, Jane.
– Egy lekvárosüveg is megteszi.
– Nincs lekvárosüveg.
– Akkor egy kurva konzervdoboz, Alexander. Bármi. Menj, és nézd meg, hátha találsz valamit.
De ebből nem kért, a makacs állat. Lehajolt, hogy fölvegye az üveget és a poharat a földről. Koccanás, nyelés. – Az a helyzet, hogy teám sincs, Jane.
Hogy. Azt mondta. Semmi hoty. De amerikai kiejtés sem volt.
– Jaj, mindegy, Alexander, csak menj ki a szobából.
Soha nem jó módszer elárulni, mit akarunk. Alexander úgy tett, mintha egy pillanatra megfontolná a kérésemet, aztán megrázta a fejét, és nemet mondott.
– Jó, mindegy. Ahogy akarod. Én már nem játszom tovább.
A sípoló légzésem nyugtalanító szintet ért el. Letettem a hegedűt az ágyra, és kotorászni kezdtem a táskámban a pipa után. Alexander egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Az arcomat elrejtettem előle. Hagytam, hogy a hajam eltakarja. Mert nem akartam, hogy olvasson az agyamban égő gondolatok között. Olyan fényesen égtek, hogy talán a homlokomról is világosan le lehetett olvasni: Ez a hegedű meg fogja változtatni az életemet.
Alexander megköszörülte a torkát. – Azt mondod, hoty nem játszol tovább, Jane?
Hoty. Visszatértünk a hotyhoz.
– Igen, épp ezt mondtam, Alexander. – A pipának nyoma se volt. Nyilván a bárban hagytam. Mennyi ideig bírom ki nélküle?
– Tehát. – Alexander még gyöngédebben emelte fel a hegedűt, és visszatette a tokjába. – Mit gondolsz, Jane?
– Nem érzem jól magam.
– Jó, jó, de mit gondolsz a hegedűről, Jane?
– Ja, arról? Nagyon szép. El tudod sózni, semmi gond.
Alexander bepattintotta a zárat. – De te nem akarod megvenni, Jane?
– Csak ha szakértő is látta.
– Azt nem lehet.
– Szerinted.
Csönd. Elvégre én is szakértő vagyok, nem? Erre gondoltam, akárcsak Alexander. Nem tudom radiokarbon vizsgálatnak alávetni, hogy kiderüljön az eredete, de meg tudom ítélni a hangját, márpedig a hangja rendkívüli.
– Ez egy Stradivari hegedű – kezdte Alexander. – És egy jó másolat árán adom. Mi a baj, Jane?
– Hát figyelj, akkor beszéljük meg, Alexander. Pontosan mennyit kérsz érte?
Egyszeriben cseppet sem látszott már részegnek. Se kétségbeesettnek. Se ismerősnek. – Hat ötven – mondta. Hatszázötvenezer dollár. Körülbelül a fele annak, amit becslésem szerint a hegedű a szabad piacon érne, ha tényleg egy Strad. Márpedig nyilván nem az. Ezzel akkor nem foglalkoztam. Gyönyörű hangszer volt.
Csípőre tettem a kezem. – Öt. – Olyan pénzről alkudoztam, amivel egyáltalán nem rendelkeztem.
Alexander nevetett. – Nem kellett volna, hoty idehozzalak. – A tokot az ágy alá csúsztatta.
Az eltűnő tok látványára kezdtem bepánikolni. – Öt ötven – nyögtem ki. A tok nem mozdult tovább.
– Hatszázezer. Készpénzben.
Elképzelhetetlen volt, hogy ekkora összegre valaha is rá tudjam tenni a kezem. De ha a hegedű az, aminek Alexander állítja, akkor ez csakugyan nyomott ár. Hozzá az előnyös üzlet járulékos csábítása. A tüdőm, mint a nedves szivacs. – Alexander – ziháltam –, nincs ennyi pénzem.
Komolyan rázta meg a fejét. – És meg tudod szerezni, Jane?
Persze, hogy nem. A büdös életben sem. A hüvelykujjam körmét rágtam. Egy bizonyos összeget elő tudok teremteni, persze. Azt a pénzt, amit apám hagyott rám, és amihez jó nyolc éve nem nyúlt senki, meg amit a régi hegedűmért ilyen rövid idő alatt kapok. De az még feleennyi sincs. Soha nem jön össze. – Talán – mondtam. Alexander kétkedve húzta fel a fél szemöldökét. – Jó, akkor rendben, igen.
– Talán vagy igen? Melyik?
– Igen. – Jesszus. A mellkasom sípolt.
– És mennyi idő kell rá?
– Nem tudom, egy hónap?
– Jane, Jane, Jane! Egy hónap múlva ez már nem lesz itt.
Ezt elhittem. Igen. Nincs az a bolond, aki meghallja ezt a hegedűt, és nem csap le rá azonnal. Csak annyi kell, hogy megmutassa a megfelelő embernek. De a csak mennyire csak? Alexander vajon képes megtalálni a megfelelő embert? Nem igazán tűnt erre alkalmasnak, ahogy ott állt a lepukkant hálószobájában. Nem az az ember, aki az utóbbi időben kedvező üzleteket kötött.
Na és a nagyon jó barátai? Kik ezek a nagyon jó barátok? Lehet, hogy ők képesek rá? Meg tudják találni a megfelelő embert? A szakértőknek nem akarják megmutatni a hangszert, ennyit már megértettem. Ami jó. Ez jócskán szűkíti a felvevőpiacot. Marad tehát… ki marad tehát? Miféle ember invesztál gyanús eredetű hegedűkbe? Vajon milyen nagy lehet a feketepiac? És mennyit ad érte a feketepiac? Rémületesen sok az ismeretlen az egyenletben. Teljesen kifulladtam, de szó nem lehetett róla, hogy ezt a hegedűt kiengedjem a kezemből. Anélkül, hogy legalább próbálkoznék. – És két hét hogy hangzik?
Alexander a fejét rázta. – Egy hét.
Felejtsd el. – Jó, akkor egy hét.
– Jól van, Jane. Találkozzunk a Tompkins Square Parkban. Egy padon várlak a Hetedik utca és az A sugárút felőli kapunál, méghozzá – az órájára nézett – tizenkilencedikén, vasárnap, délután kettőkor, rendben? – Ezt már mondta másnak is. Rutin volt. – Rendben? – kérdezte hangosabban, mivel nem válaszoltam.
– Rendben – mondtam halkan. Sakk-matt.
– Kiváló. Tessék. – A zsebéből elhúzott egy asztmapipát. – Ezt ott hagytad a bárban.
– Bazmeg, Alexander, eddig miért nem adtad oda? Nem látod, hogy alig kapok levegőt?
Alexander sértődötten nézett. – Nem hatytalak volna meghalni.

 

 

Claire Kilroy: Finomhangolás
Fordította: Mesterházi Mónika
260 oldal
Gondolat Kiadó, 2012

Eva Tyne New Yorkban élő ír hegedűművésznő élete első szólókoncertjét követően
rosszul lesz, és kórházba kerül. Még mindig az esemény hatása alatt állva egy bárban összeismerkedik egy férfival. Az élete ettől a ponttól egyre kaotikusabb és veszélyesebb fordulatokat vesz. Szakít barátjával, majd egy orosz emigráns megvételre ajánl neki egy bizonytalan eredetű csodálatos régi hegedűt, amely nélkül, úgy érzi, képtelen lenne többé játszani. A hangszer a következő koncerten igazolja is a beléje vetett bizalmat – csakhogy az árát néhány nap múlva készpénzben ki kell fizetnie. Eva egy elkeseredett pszichológiai játszma kellős közepében találja magát: az érzelmei és az ösztönei irányítják, nem tudja már, kiben bízhat, és kiben nem, s lelkében egyre inkább összemosódik képzelet és valóság.
Az Eva összetéveszthetetlen, egyszerre szenvedélyes, szarkasztikus humorral átitatott és kétségeket ébresztő hangján megszólaló regény lendületes és kíméletlen írói precizitással megírt szöveg. Minden oldalon tartogat meglepetést az olvasó számára.

Claire Kilroy (1973) Dublinban született, a Trinity College-ben tanult angol irodalmat, majd kreatív írást. Első regénye (All Summer) Írországban elnyerte a rangos Rooney Irodalmi Díjat. A 2006-os Finomhangolás (Tenderwire) a második regénye, melyet 2009- ben az All Names Have Been Changed követett.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.