Claudio Magris: Egy másik tenger

III (részlet)

Goriziába visszatérni 1922-ben, azzal együtt, hogy az öccse mindjárt a trieszti partraszállás után új ruhát vásároltatott vele, végül is nagyjából ugyanaz, mint amikor Patagóniában fel-alá utazgatott, senkivel se találkozva, csak néha egy-egy szembejövő, üdvözölhető és máris búcsúzó karavánnal.

A k. u. k. Staatsgymnasiumot most III. Viktor Emánuel Líceumnak hívták. Schubert-Soldern elment, Ausztriában van, nincs nemzetisége, és választania sem igen akaródzik azok után, hogy két országot is elveszített: Gorizia olasz lett, szülővárosa, Prága pedig csehszlovák. Talán nem is bánja, hogy ebbe a történelmi ciklonok és anticiklonok kreálta légüres térbe került. Mindenesetre elvan, az újszülött kis köztársaság valamely élelmes bürokratája némi fizetést is kiügyeskedett neki, abból éldegél egészen 1924. október 19-ig, amikor is - egyik kedvenc kifejezésével élve - „megszűnnek gondjai”.

Enrico jön, mások mennek. Az anyja 1917-ben Udinében meghalt. Nino 1923. augusztus 19-én hal meg, leesik a Poldanovec egyik sziklacsúcsáról, és órák hosszat hever aztán a Tribussa-völgyben, a Houcnik-szurdok fenekén. Igen, Carlo tévedett, Nino az, aki tudta, hogyan kell megbékélten élni, neki nem volt szüksége regényes szökésekre és más efféle bohóckodásra; ővele volt a nagyszerű élet, abban, ahogy a feleségét és a két lányát, a barátait szerette, ahogy elüldögélt kedves könyvtárában, a Fő téren. „Nemes érzülettel tekintett az emberekre” - mondja róla a barátja, Marin. Az arcán, a koporsóban, az ő közös lámpásuk fénye ragyog.

Ervino Pocar, aki látta, ahogy lezuhan, Milánóba megy. Az erény dicsőséget hoz, a régi gimnázium padjaiban ülve ezt ő is megtanulta, kiváló görögosztályzatokat szerezve a feleltetésekkor. Az iskolatársak közül Ervino értette meg, hogy a szeretet figyelem, és hogy olvasni többet ér, mint írni; ha már mindenáron tollat akar ragadni valaki, akkor is inkább fordítson, mint ők Nussbaumerrel az iskolában, mondjon le önmaga mutogatásáról, és álljon a nagyok szavainak szolgálatába. Biagio Marin a tanítóképzőben tanít, és mikor a tanügyi hatóságok át akarják helyezni, mivel nem tetszik nekik, ahogy a diákjainak a János evangéliumát kommentálja, ő kikéri magának, hogy koffernak nézzék, otthagy csapot-papot, és Gradóba költözik. Mások is elmennek: Camisi Egyiptomba, Segalla Trentinóba.

Enrico összezavarodik, úgy érzi, mintha nem is haza, hanem idegenbe érkezett volna, mintha még mindig a gauchók közt volna, Felipe Gutierrez, amikor utoljára látta, épp a Kordillerák felé, José Antonio Pinto pedig messze le, délnek tartott. Rá se igen néz a Karsztra vagy az Isonzóra, túl sok vér itatta azt a földet és azt a folyót, ahogy némely dél-amerikai mocsarakat a fény, és feszengve hallgatja a barátait, akik részt vettek abban az öldöklésben az egyik vagy a másik oldalon, ott voltak egy-egy meghódított terület elleni rohamban vagy ugyanennek a területnek a visszafoglalásakor, az ugyancsak véres ellentámadásban.

A barátokat egymás ellen fordító tragédiából Enrico valami mást is kiérez, de nem érti, nem is akarja érteni, hogy mit. Mikor más arról mesél, hogyan nyújtotta oda a kulacsát pergőtűzben egy sebesültnek, vagy arról a katonáról, aki pisztolyt szegezett a sokheti lövészárokléttől megvadult társainak, mert azok meg akartak gyilkolni egy hadifoglyot, ő nem szól semmit, viszolyogva idézi fel magában azt a bizonyos Tolsztoj-levelet, és goromba képpel távozik. Egyszer tesz is valami csípős megjegyzést Walternek, egy társuknak, aki a Sabotinón esett el, az özvegyéről, aztán meg méregbe gurul, vagy az is lehet, hogy elszégyelli magát, mindenesetre hagyják őt békén. Mit neki testvériesség vagy az ellenség iránti könyörület! Őt nem érdekli sem ellenség, sem testvér, sem gyermek. Csak Carlo lehetett a testvére.

Fogar tisztelendő úr, a gimnáziumi hittantanáruk, most Trieszt püspöke, amennyire lehet, megvédi a szlávokat a fasiszta zaklatástól és erőszaktól. A szlávok áthatolhatatlan falat képeznek. Enricót felháborítja az őket sújtó igazságtalanság, de azért egy kicsit fél is tőlük; arra elég volt a szlovéntudása, hogy Rubbiában vagy Goriziában játszani tudjon egy-két osztálytársával a tanítás után, de arra most nem elég, hogy szót értsen velük, olyan, akár egy holt nyelv.

A pampákon is professzornak hívták, így hát Don Igino Valdemarinnak, aki szintén Carlo osztálytársa volt, és most a szemináriumot igazgatja, nem esik nehezére, hogy egy évenként - pártonkívülieknek is - megújítható ideiglenes állást szerezzen neki. Don Igino verseket ír, és tudja, hogy egy iskolai osztály semmivel sem kevésbé megbonthatatlan és sokoldalú közösség, mint az, amelyet a hiszekegy hirdet. Enrico minden reggel a szemináriumra megy; az óra kezdetén állva, lehajtott fejjel hallgatja végig a tanítványai imáját, még csak keresztet sem vet, nem mozog a szája. Aztán nekifog, konjugációkat és deklinációkat sulykol a fejekbe, és tartózkodik bármiféle történelmi vagy esztétikai jellegű kommentártól, soha egyetlen szót sem ejt Akhilleusz sírásáról vagy a messze bolyongó Odüsszeusz honvágyáról.

Nem bánja, ha unalmasnak tartják, ő bizony nem fog itt ripacskodni, hogy elcsábítsa őket; senkit sem szeret elcsábítani, legfeljebb egy-egy nőt, azt is csak rövid időre, esze ágában sincs, hogy lenyűgözze, elég, ha ráveszi őket. Arról pedig szó sem lehet, hogy a tanítványai az ajkán csüggjenek, és példaképnek tekintsék, még csak az kéne, hogy kövesse valaki, mondjuk, Patagóniába. A fogadott gyerek az igazinál is rosszabb. Még az is bosszantja, ha nézik óra közben.

A kötelességének persze igenis eleget tesz; pontosan úgy tanít, ahogy Gandino vagy August Matthild 1835-ös, lipcsei kiadású Ausführliche Griechische Grammatik-ja. meg a Menge-féle Repertorium der lateinischen Syntax und Stilistik-je, a tengerentúlt megjárt könyvei szerint kell, és aggályosan készül minden témára, minden órájára. A De betto Gallico hátuljára például feljegyezte, hogy a légió tíz cohorsból állt; ezt képtelen megjegyezni, nem véletlenül szökött meg a katonáskodás elől, nem véletlenül van torkig a nagy háborúról szóló handabandákkal. Na de hát mit akarnak azok ott a padjaikban, bőven elég, ha az aorisztoszokat megtanulják.

Igen, Patagóniában ott lapult a zsebében az Odüsszeia meg a görög szövegű és Simon Karsten latin nyelvű kommentárjaival ellátott Agamemnón, de ugyan minek beszéljen az Atridák sorsáról vagy a kedvence, Elektra fájdalmáról ezek előtt a fiúk előtt; ripacskodás volna, mintha egy rendhagyó ige paradigmáját félbeszakítva egyszer csak az ablakból látható Júliai-Alpok magasztalásába fogna. A végén még kiszalad a száján valami akár csak közvetetten is vallásellenes kijelentés, így hálálná meg a papok jóságát, amiért befogadták, kellemetlenségei támadhatnának.

Megakad a pillantása a hegyeken. Talán jó volna, ha feléjük tudna bökni, ha meg tudná mutatni őket a fiúknak, ezeknek a szerencsés fickóknak, akik képesek, és dalocskákat dudorásznak borotválkozás közben. De tanításkor ő rendesen végzi a dolgát. A tanítványai egyszer lovas gauchót rajzolnak a táblára, amint lasszóval egy vaskos görögszótárt, egy Gemoll-t fog. „Mit mondott, amikor az osztályterembe lépett, és meglátta?” „Semmit, megnézte magának a táblát, és nem szólt semmit.”

Néha a tanáriban Enrico néhány szót vált Ceccuttival, aki a sok reverendás közt rajta kívül az egyetlen világi tanár. Rendes fiú, rokonszenves is, mindig késik, mindig lohol; sokszor úgy fut be, hogy még nem javított ki minden dolgozatot, így hát Enrico segít neki a szünetben, amúgy sem esik nehezére, hogy azonnal észrevegyen minden hibát egy-egy görög vagy latin szövegben. Ha Ceccutti nem tenné tönkre magát a rengeteg magánórával, hogy eltartsa a családját - a feleségét és a három gyerekét -, akkor szép nyugodtan kijavíthatná azokat a dolgozatokat, és nem volna olyan, mint az űzött vad. De rokonszenvesnek rokonszenves, és bár elnyűtt, fáradt az arca, jó nagyokat tud nevetni, másokat is megnevettet, és mindig van valami mesélnivalója, mintha az otthoni taposómalma még Patagóniánál is mozgalmasabb volna.

Ceccutti időnként politizál. Szidja a fasiszta rohamosztagosokat - egyik unokafivérét is megitatták ricinussal -, és hozzáteszi, hogy azok, akik, bár ügyelve rá, hogy a saját kezük tiszta maradjon, de pénzelik és segítik őket, vagyis a nagy földbirtokosok meg mindenféle magas rangú állami tisztviselők, még náluk is rosszabbak. Enrico egyetért, a ..?.., vagyis a gonoszok cinkossága őt amúgy sem lepi meg, mindig figyelmeztette rá Carlo is és Platón is. A kollégája néhány nevet is említ, úgy, mintha ezek híres nevek volnának, mintha mindenkinek ismernie kellene őket, csak merthogy gyakran szerepelnek az újságban. Enricónak azonban semmit sem mondanak az ilyen nevek, az egyiket mintha olvasta volna valahol, talán valami gazdaság bejárata fölött, de az is lehet, hogy gyár volt, nem tudhat az ember mindent.

Egyik este vacsorára hívja őt Ceccutti. A lakás kicsi, az egyik karosszék lyukas, Marco, a nagyobbik fiú ugyanis trójai háborúsdit játszott, és harci szekérnek használta az akhájok ellen, Giorgio, az öccse pedig beledöfött egy lándzsát, azazhogy seprűt. A falon halványan még mindig ott piroslik a felirat: „Isten éltessen, Giovanna!”, a két fiú műve, az anyjuk sehogy sem tudta eltüntetni. Az asztalnál mindenki összevissza beszél, és ez persze idegesíti Enricót, de azért nem annyira, mint máskor, és amikor elmegy, még sokáig rója a kihalt utcákat, mielőtt végül is hazatérne a saját néma otthonába.

Enrico is ad magánórákat, és jól, nagyon is jól megkéri a leckék árát. Ha valaki nem tud fizetni, az ő baja, nem kötelező görögül tudni, minél kevesebb a tanítvány, annál jobb. Aztán meg könyvjelzőnek használja a bankjegyeket, és benn felejti őket a kötetekben. A Kratülosz-t és a Theaitétoszt-t olvassa, azt a Teubner-féle kiadást, amelyet Carlótól kapott ajándékba, ajánlást is írt belé Carlo, meg aztán A megbékéltség és a retorika két kiadását, az 1913-ast, amelyet a firenzei jó barát, Vladimiro Arangio-Ruiz szerkesztett, és a Carlo unokatestvére, Emilio által 1922-ben megjelentetett másikat. Ennek a könyvnek a születésénél maga is ott volt, a szeme láttára írta meg Carlo a firenzei disszertációján dolgozva. Az elefántcsontszín borítót sötétkékbe játszó, mélyfekete keret szegélyezi, a kereten belül világos hullámvonalkák tekergőznek. A könyv lapjain ott a végső szó, a civilizációt emésztő betegség kórisméje. A megbékélt ember, mondja Carlo, jelen időben birtokolja a saját életét és a saját személyét, képes rá, hogy teljességgel átélje minden pillanatát, és ne áldozza fel olyasvalamiért, ami még csak eljövendő, vagy ami remény szerint mihamarabb eljön, az egész életét téve tönkre így, ebben az élet múlását örökösen sürgető várakozásban. A civilizáció azonban a megbékélten élni képtelen emberek története, olyan embereké, akik épp azért húzzák fel a retorika, a tudás és a cselekvés társadalmi megszervezésének roppant falát, hogy eltakarhassák vele önmaguk elől, hogy ne lássák és ne tudják önnön ürességüket. Enrico végighúzza ujját a kanyargós vonaldíszen, kinyitja, olvasgatja a könyvet, jeleket firkant a lapok szélére, aljára, hol olasz, hol német nyelvű megjegyzéseket szúr be még a nyomtatott sorok közeibe is. Az volna a legjobb, ha egyáltalán nem írna semmit, de ha végképp nem bír magával, még mindig ezek a krikszkrakszok képviselik a legkevésbé ízléstelen, a legkevésbé retorikus irodalmi stílust.

Igazi könyvet csak egy nagyság, vagyis másvalaki írhat. Például Carlo. Két rövid, de annál rémesebb novellát vetett papírra Enrico, az egyik afféle szerelmi história, és hamis középkori díszletek közt, Goriziában játszódik, a másik, még ennél is bárgyúbb történet meg a Semmeringen, az indiános és medvevadászos kalandleírásokról pedig beszélni is kár, bárki láthatja, milyen ócskák, még akkor is, ha soha életében nem járt igazi indiánok között. De annyi hasznuk azért volt ezeknek az ujjgyakorlatoknak, hogy kedvét szegték, és többé nem is próbálkozott ilyesmivel. Leírja egy álmát is: Goriziában van, kinn az utcán, alsógatyában, két vénasszony kirabolja, valahogy a Commercio kávéház is szerepet kap. Az álmok banalitása a pszichológusokra ugyanúgy érvényes, mint bárki másra, quia nesciunt, quae nesciunt, sibi scire videntur.(1)

(1) Mivel nem tudják, amit nem tudnak, elhitetik magukkal, hogy tudják. (latin)

Claudio Magris: Egy másik tenger
Fordította: Barna Imre
112 oldal
Európa Könyvkiadó, 2012

Ami súly, az mindenképp süllyed és zuhan. Claudio Magrist, a tudós trieszti germanistát a Duna tette a szó tágabb, köznapibb értelmében is világhírűvé. A Duna ugyanis nemcsak tudós, hanem népszerű könyv is volt, egy folyó regénye. Az Egy másik tenger ugyancsak tényekből építkezik. Hőse, Enrico Mreule, létező személy; annak a goriziai Carlo Michelstaedternek a barátja volt, aki a századelő olaszosztrákszláv peremvidék-kultúrájának bizarr képviselőjeként huszonhárom éves korában öngyilkos lett. Michelstaedter kurta életműve fennmaradt, a holtig hűséges barát neve azonban legfeljebb ha lábjegyzetként. Carlo a Nyugat Buddhája. Öngyilkossága a fő tézist: a vágy, a valamivé levés, a jövővárásnak álcázott halál felé menetelés tagadását tette szemléletessé. Enrico más utat választ. Ő az életével óhajtja demonstrálni ugyanazt. Klasszika-filológia tanárként és marhahajcsárként, a mitikus Mediterráneum és a Csendes-óceán, az egyik és a másik tenger partján, vad, embertelen szabadságban, boldog, mogorva boldogtalanságban. Háttal a világnak, arccal a tengernek. A változatos helyszíneken, történelmi viharok közepette játszódó igaz történet Claudio Magris sajátos olvasatában végül is afféle szellemi-lelki kalandregénnyé -igazi, immár idézőjelek nélküli - regénnyé lesz.