hirdetés

Combray, Balbec, Verdun

Proust: A megtalált idő, Az eltűnt idő nyomában VII., 2009, Atlantisz, fordította: Jancsó Júlia

2009. október 24.
Valóban, Az eltűnt idő nyomában roppantul túlérzékeny regény, olvasni és belészeretni alighanem csak úgy lehet igazán, ha bennünk is van valami ebből a kissé talán dekadens túlérzékenységből. - Vári György kritikája Marcel Proust regényfolyamának utolsó kötetéről.
hirdetés

Hiszen ez, az elmaradt, kierőszakolt anyai csók minden féltékenység kezdete, nélküle nem születne meg a regény végtelenül szomorú szerelemelmélete.

Annyi évtizednyi késéssel, hogy csaknem évszázadossá dagadt, megjelent Az eltűnt idő nyomában utolsó kötete is magyarul. A zárókönyvet még három előzte meg Jancsó Júlia fordításában, Gyergyai Albert félbemaradt vállalkozásának kiegészítéseképp. Az, hogy ennyi késés után végre teljes Proustunk van, olyan irodalmi szenzáció, hogy végképp érthetetlen, miért nincsenek tele vele legalább már a gyorsreagálású irodalmi orgánumok hasábjai. A szerző közismert rajongóján, Dunajcsik Mátyáson kívül, aki maga is fordított egy kis részt A megtalált időből, tudtommal eddig még senki sem jelentetett meg kritikát, egynéhány interjú készült az esemény kapcsán.

Pár évvel ezelőtt egyik legkedvesebb barátom (azóta kiváló politikatudós lett, barátságunkat pedig magával vitte az eltűnt idő) arról beszélt, mikor kezdődő Proust rajongásom említettem neki, hogy Proust műve is azok közül a könyvek közül való, melyeknek százados, osztatlan elismertsége megmagyarázhatatlan rejtély számára. A kisgyermek elbeszélő anyja csókjára vár Combrayban a regény elején, de a csók elmarad Swann úr miatt, aki vendégségbe érkezik. Tényleg ez, az elmaradt anyai puszi lehetett az elbeszélő és értelmezők generációinak legfontosabb problémája? – kérdezte. Valóban, Az eltűnt idő nyomában roppantul túlérzékeny regény, olvasni és belészeretni alighanem csak úgy lehet igazán, ha bennünk is van valami ebből a kissé talán dekadens túlérzékenységből. Hiszen ez, az elmaradt, kierőszakolt anyai csók minden féltékenység kezdete, nélküle nem születne meg a regény végtelenül szomorú szerelemelmélete. A szerelem jelei „hazug jelek, amelyek csak úgy szólhatnak hozzánk, hogy közben elrejtik azt, amit kifejeznek, vagyis az ismeretlen világok eredetét, az értelmüket adó ismeretlen tetteket és gondolatokat”. Ezért „a féltékenység mélyebb, mint a szerelem, annak lényegét rejti magában. Azért van ez így, mert a féltékenység tovább megy a jelek megragadásában és kibontásában”.

Ha nincs ez a fájdalmasan túlérzékeny jelenet, ha nem kap az elbeszélő életre szóló sebet, akkor nem kezdi el kutatni a jelek értelmét, nem kezdi el figyelni a világot, nem látja be minden létező birtokolhatatlanságát, szétszóródását az időben. Továbbá nem találja meg az egyetlen módot, hogy mégis birtokába vegye a megtalált időt: nem írja meg könyvét, amelynek megírását épp a nemrég megjelent zárókötet, A megtalált idő hasábjain tervezi el és jelenti be. Ahogy Deleuze írja: „Csak akkor keressük az igazságot, ha egy konkrét szituáció késztet minket erre, ha egyfajta erőszakot szenvedünk el, amely erre a kutatásra kényszerít bennünket”. Ez a pont a szigor vége, a dekadencia, a gyengeség és az íróvá válás kezdete is, ha tetszik, az anyai alapelv győzelme az apain, a rendezett-fegyelmezetten. Ez a felsorolás máris világossá teszi, mennyi közös problémája van Proustnak a század másik íróóriásával, Thomas Mannal. (Még továbbá ide kapcsolódóan élet és művészet szembeállítása és – bár nagyon más módon és mértékben – a homoszexualitás). Továbbá ebből a helyzetből indul ki az eltűnt idő gyermekei a regény végére letűnő világnak első, hozzávetőleges összegyűjtése. Swann kapcsolatban van Guermantesékkal, akik iránt a kisfiúnak a múlt öncélú szépségére, titokzatosságára irányuló, antikvárius képzelete egyre erősebb affinitást érez, az ő lánya az elbeszélő első, a többi szerelem szerkezetét mintegy előre kijelölő imádottja, Gilberte. Swann, aki megfoszt az anyai csóktól, még egy értelemben a szükségképp viszonzás nélküli szerelem előképe lesz Marcel számára, az olyan szerelemé, ami csak akkor nyerhet viszonzást, amikor kialszik: Swann Odette iránti szerelme lesz az első kötet fő tárgya. Ahogy Swann, úgy az elbeszélő is részévé válik, kívülről betörve, az arisztokrata társaságnak és ahogy Swann, úgy ő is visszavonul majd egy ponton a nagyvilágtól. Csakhogy egyikük visszavonulása meddő, Swann kifinomult, érzékeny műértő, Marcel azonban magányában szerzővé válhat. A zárókötet végső összegyűlése a híres haláltánc, ahol mindenki magán viseli az eltűnt idő nyomait és ezek a nyomok emlékeztetik Marcelt az elvesztegetett időre: legfőbb ideje elkezdenie regényét. A szintézis, az események szálainak szoros egybefonódása, ami sokkal bonyolultabb annál, semhogy bármiféle struktúrában elrendezhető volna, Gilberte és az elbeszélő immár halott barátja, Robert de Saint Loup lányában testesül meg, aki maga is, mintegy a regény ígéreteként és alternatívájaként magában hordozza az elveszett és megtalált időt. Ugyanakkor benne az idő beérése hanyatlás és dekadencia, rosszul házasodik, eltűnik és eltűnnek vele Swann, Odette, Saint Loup és a többiek életének nyomai, törekvései is. Mindez párhuzamos a világháborúval, ami csak még világosabbá teszi a szakadékot az idő két fele közt, azt, hogy ami előtte volt, nem térhet soha vissza. Aligha kérdés, van-e még visszaút, maradt még fel nem égetett híd Verdun és Combray, Verdun és Balbec között. (Nekünk mindez nagyon ismerős, egyetlen szintagmába sűríthető: a boldog békeidők). Charlus báró Pompejihez hasonlítja a világháborús Párizst: A párizsiak „fogadásokkal töltik napjaikat, melyek, ha a németek folytatják az előrenyomulást, talán a mi Pompejink végnapjai lesznek [...] Hiszen ha egy német Vezúv lávája[…] épp szépítkezés közben lepi meg a hölgyeket, és örökkévalóvá rögzíti félbeszakított mozdulatukat, az utókor gyermekei[…] Molé asszonyt nézegethetik, aki épp még egy réteg festéket készült magára kenni, mielőtt vacsorázni indult volna”. Charlus, világa pusztulását elképzelve, egy apró, véletlenszerű mozdulat véletlenének örökkévalóvá tételének elgondolásával előlegzi Marcel munkáját anélkül, hogy maga, aki nem több perverzen kifinomult műértőnél, el tudná végezni. Ő is az elbeszélő olyan „előde”, akiről Marcel meg is jegyzi, nem lehet íróvá.

Alighanem ez a tapasztalat, „Pompeji” tapasztalata – és ettől nem függetlenül Spengler – ihleti Szerb Antal értelmezését. Szerinte az eltűnt idő megírásának célja: örökké tenni, amennyire lehet, egy eltűnő világot tanújának e világ történéseibe szőtt, örökké tett életén keresztül: „A prousti regény a modern ember harca a lélek halhatatlanságáért”. Ennek az elgondolásnak a legfontosabb továbbvivője a magyar Proust-értelmezésben Sándor Iván nagyesszéje, mely még alapos recepcióelemzést is ad, újólag felhívva a figyelmet Németh László korai esszéjének rendkívüli, úttörő jelentőségére. Lényegében egy civilizációs krízisre (az individuum válsága) adott, nagyszabású, megőrző karakterű válasznak tekinti a művet és azt is vizsgálja, hogyan mutatkozik a további civilizációs válságok fénytörésében. A regény magyar befogadásának történetében (ami furcsa módon úgy volt meglehetősen gazdag, hogy maga a regény nem vagy csak töredékesen állt rendelkezésre magyarul), beleértve – talán legelsősorban – fordításának furcsa történetét, elsősorban a szépség, a művészet megőrző erejébe vetett hit jellemezte, egyfajta kultúrnosztalgia. Az emlékezés esztétizálja a múltat, szépség és emlékezés egyek: „van egy másik, titokzatos emlékezés, amely megkérdezésünk nélkül, hirtelen tör ránk, és elénk állítja az eltűnt időt olyan gazdagon, olyan fájdalmas szépségben és olyan teljesen, amelyről mit sem tudtunk akkor, amikor ez az idő nem múlt volt, hanem jelen […] A szépség is emlékezés: a tárgyak, a nők, a zene azért szépek, mert emlékeztetnek valamire” – írja ugyancsak Szerb Antal.

A múlt és a jelen közötti kapcsolatok összevillanásának elégikus, nosztalgikus szépsége, poézise áll Gyergyai fordítói érdeklődésének homlokterében az első három kötetben, a munkáját folytató Jancsó Júlia pedig inkább azt kívánja fordítani, amit ezek az összevillanások megismertetnek, felmutatnak, az igazságot, melynek a társaság, a szerelem és a múltat és jelent összevillantó benyomások érzéki jelei, ahogy Deleuze fogalmaz. A regény híres írófigurájáról, Bergotte-ról mondja az utolsó kötet, hogy fordulatai, stílusa változatlanok voltak minden művében, csak itt-ott mintha üresnek tűntek volna, Gyergyai pedig mintha egy Bergotte-írta Eltűnt idő szép mondatait fordítaná néha, Jancsó inkább a híres estélyen leendő művén gondolkozó Marcelét. Csakhogy ilyen zárt, integer, izolált személyiségek nincsenek, leginkább épp ezt tanulhatjuk Prousttól, hiszen épp elég elégikus líra van az idős szalonvendégek haláltáncszerű maszkabáljában is, melynek jelmezeit az eltűnt Idő tervezte, aki – rövid időre – még ittfelejtette a figurákat, akik hozzátartoznak. Ittfelejtette, de megjelölte, hogy legközelebb már ne tévessze őket el. Sem őket, sem krónikásukat. Dunajcsik Mátyás fordításkísérlete, ami az első, revelatív felismerést szólaltatja meg magyarul, ami a bálba menet éri az elbeszélőt, a nagy esszébetét elejét, érzi is ezt a kettősséget és hallatlan finomsággal helyezi el fordítástöredékét a Gyergyaié és a Jancsóé közé. (Dunajcsik – amúgy kivételes – műveltsége szerkezetének amúgy is van egyfajta önironikusan eltúlzott antikvárius, tehát nosztalgikus karaktere, ráadásul nyilvánvaló erőteljes vonzódása nemcsak Prousthoz, de az esszé és a szépirodalom határműfajaihoz is.)

Proust egyik fontos vonása talán jobban meg tud szólalni Jancsó kiváló fordításában, mint Gyergyainál. Ez a vonás az intellektuális és érzéki emlékezés, az intellektuális és érzéki igazság szembeállításából következik. „Egy óra nem egyszerűen egy óra, hanem illatokkal, hangokkal, tervekkel és hangulatokkal telt edény. Az, amit valóságnak hívunk, a minket egyidejűleg körülvevő érzetek és emlékek kapcsolata”. Az emberi világ is elsősorban érzetek hálózataként vétetik szemügyre, esetleges testi benyomásokat, jeleket kibocsátó felületként. Az írói ösztön az élet során „mindeközben olyasmit diktált a szemének és a fülének, hogy jegyezze meg egyszer s mindenkorra, ami a többiek szemében gyerekes semmiségnek tűnik: a hangsúlyt, amellyel egy bizonyos mondat elhangzott, az arckifejezést és a váll mozdulatát egy bizonyos pillanatban ennél vagy annál az embernél, akiről talán mást nem is tud”.

Igaza van a Curtiust idéző Adornonak, hogy „Proust […] nem vágja ketté a világot egy pszichikai és egy fizikai részre. Félreértik művészete jelentőségét, ha a »lélektani regény« szempontjából vizsgálják. Proust könyveiben az érzékelhető dolgok világa ugyanabban a térben foglal helyet, mint a lelkieké”. Az emberek különböző, benyomások pillanatnyi, az időben változó metszéspontjai csak. Ha a másik, akár a szeretett lény is, éppen úgy, mint Velence vagy Combray, érzetek hálózata, a tekintet egyfajta ahumánus karaktert kap. Ha következetes regényt kívánunk írni, így Marcel az estélyen: „a szívünknek legkedvesebb illúziókról kell lemondanunk, […] s ahelyett, hogy századszor is elringatnánk magunkat e szavakkal: »Olyan kedves lány volt«, ezt kell olvasnunk mögötte: »Jólesett megcsókolnom«”.   Ezt viszi tovább radikálisan Beckett, aki már nem gondolja azt, hogy az érzethalmaz mögött volna bármi is. „Proust, egyfajta föld alatti misztikus hagyományból merítve, még affirmatív módon ragaszkodik ehhez a fiziognómiához, mintha az akaratlan emlékezés megoldaná a dolgok titkos nyelvét; ez a nyelv Beckettnél a már nem emberi dolgok nyelve” – így Adorno. Beckett immár nem a dolgok lelkét, a jelek mögött feltáruló jelenségeket reméli megpillantani ezzel a látással, leszámol az érzékmetafizikával és Prousttól öröksége antropológiai belátássá válik a kezén: végképp saját animalitására redukálja az embert.

És még valami: Nádas Péter hatalmas, elsősorban prousti és manni ihletésű életműve mellett talán ez az immár befejezett fordítás (ami rögtön újrakezdődik, Jancsó nekiáll a Gyergyai által átültetett köteteket újrafordítani) is segít majd végre felfedezni a múlt század egyik legfontosabb magyar regényét, Déry Tibor A befejezetlen mondatát.

Mindenesetre hálával és köszönettel tartozunk az Atlantisz kiadónak és mindenekelőtt Jancsó Júliának (anélkül, hogy Gyergyai érdemeiről megfeledkeznénk) azért a felmérhetetlenül hatalmas szolgálatért, amit a magyar kulturális önismeret lehetőségének tettek. Nagy késéssel érkezett ez a szöveg, mégis: a legjobbkor.

Vári György:

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.