„Lehet, hogy életkorom alkalmassá tenne pályakép-összegezésre, de most még nagyon a kezdetén érzem magam egy olyan időszaknak, amit legpontosabban az aspirantúra szó fejez ki. Egyetemi oktatóként 1977-ben 'kandidáltam', ami a szó szoros értelmében azt jelzi, hogy csupán jelöltje lettem valami magasabb fokozatnak, bizonyára a nagydoktorinak. Valami ilyesmire aspirálok magam is, de nem tudományos, hanem egzisztenciális értelemben: előbbre jutni az életem tényeinek, érzelmileg fontos élményeinek és szellemi hozadékának feldolgozásában. Ácsorgok a bölcsesség küszöbén: küszködöm.
Ezzel együtt járnak bizonyos tisztálkodási műveletek, amelyek vetkőződéssel szoktak kezdődni. Az ember lehántja magáról azokat a külsőségeket, személyiségrétegeket, szerepeket, amiket élete során akarva-akaratlan magára öltött.”

Cs. Gyimesi Éva: 1945-ben, amikor megszülettem, Kolozsvár még magyar többségű város volt, kisiskolás koromban is az. A statisztikák nem tudom, mit mutatnak, én az 50-es évek végétől éreztem, hogy a lakosság összetétele átrendeződik. Gyermekkori élményem, hogy a Horea úton, ha kiment egy osztály vagy mi, pionírok, akkoriban ez volt a divat, énekeltünk. Csapatostul mehettünk akárhova, temetőbe, emlékművekhez, még nem volt kötelező románul énekelni. Legfeljebb az állami és a szovjet himnuszt. A környezetemben a szomszédok, meg úgy általában a Kolozsváron meggyökerezett románok, nagyon szépen beszéltek magyarul. És még megvolt az evangélikus szász, pontosabban a német eredetű közösség is, hiszen Kolozsvárt németek alapították, bajorországi németek. A körülbelül 150.000-es nagyságrendű város arculata nekem kedves volt. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása még ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abban a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkész-jelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.

Kőrössi P. József: Tudtátok, mi van abban a ládában?

Cs. Gyimesi Éva: Nem tudtam, csak később tudtam meg. Egyetlen gyermek voltam, és nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth Rádiót hallgattuk és ünnepeltünk csendben, anélkül, hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az „Édes Erdély, itt vagyunk” és mások. 3-4 éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
        A pártszervezetekben hogyan történt mindez, nem tudom, mert nem voltam párttag, de a felnőttek szabadon beszélték, váltogatták a két nyelvet, nem a magyart a románnal, hanem a hivatalosat és a magánbeszédet. Szüleim nem voltak párttagok. Kisgyermek és -iskolás koromban még nem volt félelem. Legalábbis nem tapasztaltam akkora félelmet, mint később. Nem tudtam a kulákosításról, kitelepítésekről. Édesapám azelőtt magyar pénzügyőr volt, aztán „román finánc”-ként dolgozott egy ideig, alig láttam őt, lehet, hogy sokat tudott volna mesélni… Ma már nyilvánvaló lett számomra, hogy egy ilyen többszörösen kisebbségekből összegyúródott család, mint a mienk, valamiképpen magyarrá akart válni. Nagyon-nagyon értékelték a magyar nyelvet és irodalmat, és mind szebben és jobban akartak beszélni.
     Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett, hogy legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, akik más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
        Szóval, György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet”. Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Ő, Katica nagymamám, tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. Sejlik, hogy cseh-németek (szudéta németek) voltak, még nem derítettem ki. Szóval, az ő egyik lányuk, nagyanyám, akit már Etelkának kereszteltek, német származása ellenére nem tudott szülei nyelvén.
          Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a  mérce „nemzeti öntudatilag”. A családi titkokat  - származás, névváltoztatás - csupán utólag méltóztattak közölni, amikor túlságosan nyomozni kezdtem az ősök után.
Persze volt közöttük, aki sokadik nemzedékként beszélt magyarul, de a román nagyanyám és a német nagyanyám első nemzedék volt, aki magyarul beszélt.

Kőrössi P. József: Tizenegy éves voltál ’56-ban.

Cs. Gyimesi Éva: Hatodik osztályos voltam. Egyrészt túl hamar értem, szenvedélyem volt az olvasás. A mai neológ zsinagóga mellett, a régi jesiva volt az iskolánk. Már az első négy osztályban feltűnt, hogy hétvégén ortodox zsidók gyülekeznek a jellegzetes viseletben, meg neológok is, furcsa volt a fekete ruha kalappal, nyáron. Utóbb rekonstruáltam, hogy a mi földszintes két épületünk lehetett a héder, ahol azelőtt tanultak a zsidó hitközség gyerekei. Most ez a Deportáltak Temploma, emlékhely.
Nagyon személyes emlékem is van '56-ról.
Odaszorítottuk a fülünket a nagyon rosszul hallható, recsegő rádióhoz. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor szóltak azok a súlyos zenék, az Egmont nyitány, a Sorsszimfónia. Később az „Oly távol, messze van hazám…” Az akkor hallott zenékre ma is felkapom a fejem. Az utolsó fázisban, amikor '56 novemberében jöttek a szovjet csapatok leverni a forradalmat, az iskolában röpcédulákat gyártottam, ami nem egy „heroikus izé”, inkább gyerekes virtuskodás volt, és van neki egy csattanója. Csattanója, szó szerint. Én mozgalmárnak születtem, de sose lennék politikus. Mozgalmár? Igen, hát egy ilyen akár illegálisan is szervező vagy szerveződő valaki, aki minden rendszerben kritikus lény szokott lenni, illegalitásban szervezkedik. Kritikus, következésképpen protestál. Néha engem is bosszant, miért születtem ily túlzottan kritikusnak.
Szóval, megírtam-rajzoltam a röpcédulákat - Éljen a magyar forradalom! - , piros, fehér, zöld keretbe foglaltam, zászlócskákkal díszítettem. Ez volt az én tiltakozásom a szovjetek ellen. Nem akkor csináltam, amikor kitört, hanem, amikor már jöttek be. Valaki felhívta a figyelmét az egyik nagybátyámnak, hogy hülyeségeket művelek az utcán, mivel szórni kezdtem őket a Kismezőn. Jött szembe velem a lejtőn Zoli nagybátyám, elkapott, és adott két nagy taslit. Innen eredeztetem én, hogy miért nem kell nekem magyar igazolvány. Megkaptam én akkor a nagybátyámtól, s azt ilyen „csattanós” formában éltem át.
Utána jött a represszió, meg voltunk félemlítve. Édesapámat valami miatt lecsukták, ami semmi összefüggésben nincsen '56-tal. Könyvelő volt, hibát találtak, hűtlen kezelést, és könnyű volt ilyet találni, természetesen. Gazdasági bűncselekmény címén ült másfél évet. Nagyon szomorú korszak következett, megszűnt a gyermekkorom, korrepetálni kezdtem hátrányosabb helyzetű iskolatársakat. Miután hazatért, felvételiztem a Brassaiba. Azután rehabilitálták. Akkoriban nem jutott semmire. Se ruhára, se tánciskolára, se cipőre… Nagyon szegények voltunk, nekem például szánkóm sem volt, pedig a Kismező utca akkor kitűnő, kanyargós pálya volt télen. Könyveket mindig csak kölcsönöztünk innen-onnan, és egy-szoba-konyhában éltünk 23 éves koromig. Négyen laktunk eleinte az anyai nagymamával, akinek semmi nyugdíja nem volt, édesapám tartott el mindannyiunkat. Édesanyám takarítónő, majd  ruhatáros  lett, nem volt képzettsége, csak az a hat osztály, a „polgári”. Tizenhárom évesen mentem a főtéri nagy üzletbe segíteni anyámnak a vödröt hordani, felmosni a padozatot. Jó lecke volt. Még a Gépész utcában laktunk, amikor otthoni munkát vállalt. Azt hiszem, hogy az ügyességemet, a kézügyességemet fejlesztette, hogy szabadidőmben segítettem ezeket a zacskókat, meg mindenféle csomagoló formákat kézimunkával megcsinálni. Édesanyám sok kiló papírt cipelt haza, azután vissza az árut a munkaadónak. Számomra a házimunka 14 éves koromban vált rendszeressé. Elkezdtem főzőcskézni. Ezt csak falun csinálják még a gyerekek, vagy ott se.

Kőrössi P. József: Nem feltétlenül szabványos, hogy egyszerű szülők gyermeke gimnáziumba jár, utána pedig egyetemre. Honnan volt a belső késztetés, hogy ezt a pályát ilyen körülmények között mégis elkezdd?

Cs. Gyimesi Éva: Mindkét részről lehetett. Egyrészt édesapámtól, akinek bár az alapképzettsége szerszámlakatos, fiatal korában dolgozott a bukaresti repülőgépgyárban, például, német mesterektől is tanult. Akkor kenyérkereseti problémák is voltak, nagy volt a munkanélküliség az egész országban (1929-30). Tizenegy éves korától, téglagyári segédmunkásként negyvenkilónyi téglát hordott naponta talicskával órákon keresztül, hogy megszerezze a pénzt, legyen cipője, ruhája ősztől a piaristákhoz (a mai Báthoryba) iskolába járni. Végül azért maradt ki, mert nem bírta megkeresni azt a pénzt, ami a tandíjra kellett. Mielőtt megnősült volna, felnőtt fejjel, magántanulóként érettségizett a piaristáknál. A tanulási vagy feltörekvési vágy annyira megvolt benne, hogy észrevétlenül, nem tudom, hogyan fejlődött olyanná, hogy mindenkivel tudott kommunikálni. Az utcaseprőtől egy diplomatáig. Édesapámban a másik ember iránti tisztelet, a részvét, a disztingvált szóhasználat hajlama nagyon erős volt. Elvégezte a pénzügyőri iskolát is Pesten, és egy ideig a fináncoknál szolgált magyar pénzügyőrként. Lehet, hogy egyfajta „katonás” fegyelem is volt az, ahogy a tiszteletet megadta mindenkinek mint mindennapi jócselekedetet. Cserkészparancsnok is volt a munkáscsapatban. Az, hogy tudott beszélni ilyen nyelvi regiszterben románul is, meg magyarul is, bebizonyosodott akkor, amikor ’89 után külföldi diplomaták jöttek, apámat bemutattam nekik, és ő tudott beszélgetni velük. Büszke voltam arra, hogy ilyen jó ember és ilyen igényes. Édesanyámban még inkább megvolt a tanulási törekvés. Neki az volt a fájdalma, hogy nem taníttatták, mert reá már nem jutott pénz, hanem három férfi után mosott, vasalt stb… Éppen ő, aki nagyon tudott volna… Volt nyelvérzéke, adottsága hozzá. A kislánykori frusztráltságát hurcolja magával: a testvérei végezhettek egyetemet, ő pedig nem tanulhatott. Ezt a sérülést mindmáig nem heverte ki, most 84 éves, és néha ezért sírja el magát. Okos asszony.
 
(…) 
  
Kőrössi P. József: A hatvanas évek, a Ceauşescu által meghirdetett, kulturális forradalom előtti időszak viszonylag, legalábbis így emlékszünk, szabadabb életet adott ennek a térségnek. 1971 után következik egy nagyon komoly bekeményítés a kultúrában. Az egyetemen diákként, majd pedig tanárként, hogyan éltétek meg a „kulturális forradalom” előtti időszakot?

Cs. Gyimesi Éva: Sokat ültem a könyvtárban. Első éves voltam, amikor KISZ-funkcióba választottak, de egy évig se maradtam, mert alkalmatlan voltam rá. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben éppenséggel nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembemenni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt és általában a fenomenológusokat.
           Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt.  Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.

Kőrössi P. József: Kik jártak még oda?

Cs. Gyimesi Éva: Király Laci, Magyari Lajos, Kenéz Feri, Tamás Gazsi, aki nálam valamivel fiatalabb.

Kőrössi P. József: A Vitorlaének társasága?

Cs. Gyimesi Éva: Nem teljesen, de ebből lett a második Forrás-nemzedék. Diákéveim szakasza tulajdonképpen a második Forrás-nemzedék kiforrásának ideje volt a '68-as évig, azután sorra jelentek meg a köteteik. A szimpátiáim úgy alakultak, hogy közelebb éreztem magamhoz Kenéz Feri verseit, mint mondjuk, Magyari Lajoséit. Királyról, Kenézről később írtam is. 
    
Kőrössi P. József: Szilágyi Domokos Gaál Gáboros volt?

Cs. Gyimesi Éva: Szilágyi Domokos volt akkor a menő. Nem járt rendszeresen. Egyszer meghívtuk, de nekem nem volt szimpatikus.

Kőrössi P. József: Emberileg?

Cs. Gyimesi Éva: Emberileg. Viszont amikor nem láttam és nem hallottam beszélni, a verseiben nagyon el tudtam merülni, a líráját szerettem.

Kőrössi P. József: Miért nem volt rokonszenves?

Cs. Gyimesi Éva: Olyan ember volt, akit nehéz egyből megszeretni, és mivel keveset találkoztunk, nem tudtam egyből. Én vagy rögtön megszeretek valakit, vagy nagyon meg kell ahhoz ismernem. Mivel egyből nem szerettem meg, nem kerestem a vele való személyes találkozást. Csak a verseit. Könyvet is írtam aztán a költészetéről, ami nem jelenhetett meg. „Tiltott könyvek szabadon” szalaggal adta ki a Kriterion '89 után: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése.

Kőrössi P. József: Engedett közel magához embereket?

Cs. Gyimesi Éva: Ezt azok tudják, akiket közelebb engedett, én nem tudhatom. A levelezéseiből, az anyjától, meg másoktól tudom, hogy nehezen szerethető ember volt. Amikor megjelentek az első levelek a Költő életei című kötetben, az volt a tragikus számomra, hogy pénzről szólnak, és rendkívül hidegek a családhoz. Szisz, mint tudjuk, alkoholista volt. Ezzel jár a hidegség meg a közöny. Az ember képtelen lazán kommunikálni, képtelen szeretni. Kihagy a figyelem, arra szorítkozik, amit még el bír viselni mentálisan. Ennyit közöl, ennyit képes befogadni. Arra törekszik, hogy minél kevesebb időt töltsön éberen. Amit éberen tölt, az már nagyon fárasztó. Ezért menekül betegségbe, depresszióba, ezért produkál magának olyan tüneteket, mondta Judit néni, az anyja, hogy betegnek tűnjék. Szimulál, hogy bekerüljön a kórházba, mert az egyfajta menedék, védelmet nyújt.
        Ezeket a szimptómákat később magam is végigéltem. Belülről tudom, mi ez a betegség. Az, hogy zsibbasztja az érzelmeit, bebetonozza - a magatartásában, a leveleiben is látszik. A verseiben annál felszabadultabb, viszont az utolsó korszakában nagyon szűkszavú. A versei az utolsó korszakában költőileg sokkal kevésbé strukturáltak és kifejezőek, nem akkora horderejűek, mint amit a virágkorában tudott magából teremteni. Olyan nyelvezetet tudott teremteni, ami a XX. századi költői nyelvben akkor a maga nemében magyarul páratlan volt. Az egy világ. A Búcsú a trópusoktól című kötettel kezdődően. Ezen belül nem hibátlanok a versei. Elég kritikus vagyok a nagy, a hosszú verseivel kapcsolatban, de kétségtelenül vannak kompozíciós remekek és nyelvileg rendkívül dús, telített, teljes, esztétikai hatásmozzanatokban gazdag versek. Azt a feszültséget hordozzák, amit átéltünk akkor a végtelenségre törekvő vágyaink - és itt nem magyar nemzeti vágyainkra gondolok, hanem az individuum, a személyiség szabadságvágyaira - a börtön, a korlátozottság, a fogvatartás korlátai között. Ezt a feszültséget ő jeleníti meg, az egyetemességre való nyitottságot a kisebbségbe zártság, a zárt társadalom, a diktatúra és a saját belső frusztráltságainkhoz viszonyítva.  Úgy jelenítette meg, hogy nem azt érezted benne, hogy csupán nemzeti rabság. Tudtuk, hogy bárhol a világon értenék. 
        Az a monografikus esszé, amit erről írtam, az Álom és értelem (1990) című könyvemben is megjelent. Még élt, amikor én már írtam a könyvem, és igyekeztem nem találkozni vele, mert zavart. Korán kialakult meggyőződésem volt ugyanis, hogy az esztétikai értékeket nem szabad összekeverni ideológiai és morális értékekkel. Folytonosan képeztem magam úgy, hogy elkerüljem azokat a buktatókat, hogy irodalmi elemzés, esztétikai méltatás helyett cselekményt meséljek el. Ne tévesszük össze az elemzést a vers tartalmának elmondásával. A verset nem lefordítani kell, ha értelmezzük, hanem olyan nyelvezetet találni hozzá, amely egy fogalmi hálót tartalmaz, és ezzel mintegy csapdába ejteni azt, amit igazából tisztán ésszerűen nem lehet megfogni. A költészet nem pusztán intelligencia és szellem, nem lehet leírni. A művészetben, akár csak a hitben, mindig van egyfajta titok, és van egyfajta távlat, ami feltételezi a beavattatásnak a kegyelmét. Ritka az az értelmezés vagy kritika, amelyik a teljesség élményét úgy nyújtja, hogy a műről is szól, nem önmagáról beszél a kritikus. A kritikusok nagy része, a legjobbak is belátják, hogy miközben irodalomról beszélnek, önmagukat értik meg. Ez a hermeneutikai háttere az esztétikai élménynek: abban a műben látom meg a szépet, ami által én a saját életem egyik lehetőségét élhetem meg. Ez az, amit művészet által lehet csak megtapasztalni, de mint lehetőség bennünk van. A jó irodalomértelmezés az, amely az adott, konkrét olvasó nézőpontjából mutatja meg a műnek a teljességét, persze anélkül, hogy le tudná írni. Nem tudom megfogalmazni, mi az, hogy teljesség. Az egy világ. Ha azt mondom világ, azt mindenki érti. A paraszt is érti, hogy a Pusztatélen az egy világ, Petőfitől. Vagy a Tiszánál. Az író az olvasóra van utalva. Tehát az irodalom szerzője nem közömbös az olvasóval szemben. Bele vannak rejtve a műbe azok az „üres helyek”, amelyeket az olvasó tölt ki a saját élményeivel. Ha ez működik, akkor érzi az író, hogy sikerült művet alkotott. A visszajelzésre - a barátaimtól, a testvéreimtől, a szeretőmtől, a feleségemtől – szükségük van az íróknak.

Kőrössi P. József: Lehet az a kritikus is, nem?

Cs. Gyimesi Éva: A kritikus a visszajelzésnek egy olyan szintje, amelyben az író méltó partnerére találhat. Nem mindig talál.

Kőrössi P. József: Az író számára mi fontosabb: a kritikusi recepció elfogadása vagy az olvasóé? Az író hajlamos arra, hogy ha a kritika lehúzza, azzal vigasztalódjék, hogy viszont sok olvasója van. Ha egy írót harminc-negyvenezer ember olvas rendszeresen, de a kritika nem fogadja el, attól még elégedett lehet, ha vannak is fájdalmai, és maradnak tüskék benne.

Cs. Gyimesi Éva: Írója válogatja. A jó írót nem tudom elképzelni butának. Egy jó író olyan szellemi kapacitást feltételez, a legjobbakról beszélek, amelyik rálát önmagára. Amelyik tud a mesterségéről beszélni. Na de bunkóknak ő nem tud beszélni.

Kőrössi P. József: Kételkedhet?

Cs. Gyimesi Éva: Persze, hogy kételkedhet. Spiró. Őt úgy ismerem, mint aki kételkedik a saját tehetségében, sőt Nádasról is feltételezem. És az nem olyan nagy baj, sőt. Ezt leginkább akkor lehet lemérni, amikor egy másik íróról ír, mint például most Nádas Füst Milánról. Úgy bújik bele egy másik íróba, hogy egyúttal önmagából is megmutat valamit. Jó alkalom a másik íróról írván a saját erényeit és hibáit is bemutatni.

Kőrössi P. József: Megengeded, hogy hozzak egy másik példát is a Nádas mellé? Biztosan emlékszel, Esterházy Kosztolányi-tanulmányára. Ugyanez történt. Úgy tudott belebújni Kosztolányi bőrébe, hogy közben saját magáról mondta el azt, amiket nem tudott volna elmondani Kosztolányi nélkül. Móriczról hasonlóképpen. Fogalmazhatunk úgy is, hogy azért bújt bele, hogy - kockázat nélkül?, kevesebb kockázattal? – elmondhassa, saját írói világáról azt, ami a műveihez közelebb visz.

Cs. Gyimesi Éva: Konkrétumtól elrugaszkodva mondom, hogy így épül az irodalmi respublika, amelyben egymásra vagyunk utalva, amelyben minden szavazat számít a másik előbbre jutása és egyúttal saját előrejutásom érdekében. Rejtetten, amikor egy író egy másik íróról ír, akivel tulajdonképpen versenytársak, a szolidaritását mutatja meg. Ezen a szellemi szinten megvalósul az a szolidaritás, ami a társadalomban nem. Értékelni tudom a másikat. Képes vagyok tanulni tőle. Nem lehet haladni a pályán, ha megszakad a taníthatóság képessége. Az öregedés ellen is, a végső stádium nyűglődései ellen is lehet ezzel védekezni. Megtartani, megőrizni azt a képességemet, hogy tudjak, hogy képes legyek még tanulni.

Kőrössi P. József: A kíváncsiságom is életben tart? Kíváncsiságom a taníthatóságommal hogy függ össze?

Cs. Gyimesi Éva: A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak, Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész”. Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Le lehet bontani, hogy Bartók mit ért ezen. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.

Kőrössi P. József: Tehát a taníthatóság a fontos, nem a kíváncsiság.

Cs. Gyimesi Éva: A kíváncsiság felületességgel is járhat. Kíváncsi vagyok röpke pillanatokig, és nem vonom le a konklúziót. A kíváncsiságot kanalizálni kell, ahhoz, hogy tanulhassak. Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy nem is tudom, mint a kutyák, vonítanék rá.

Kőrössi P. József: Hogy készülsz föl?

Cs. Gyimesi Éva: Lehetőleg nyugodt legyek aznap estére, ne menjek ki a házból, ne nézzem a Holdat. Ne kóvályogjak, mert ha nem tudok aludni, kimegyek a házból.

Kőrössi P. József: Veszélybe kerülhetsz, azért ne kóvályogj?

Cs. Gyimesi Éva: Eksztázisba esek, depressziós leszek, vagy feltör az önpusztítási hajlam. A bipoláris betegségnek ezeket a tüneteit én mind megtapasztaltam. Van depresszív szakasz, és van mániákus. Ezek még nem egyenlítődtek ki. Időnként érzem, hogy kezdek felpörögni, és ezt kontrollálni kell. Nem gyógyszerekkel, hanem tisztán pszichikai eszközökkel: meditációval, sétával, zenehallgatással. Azt, ami felpörget, teszem azt, a menekülési lázat ki a természetbe. Az ember hatvankét éves korában nem engedheti meg magának, hogy csak úgy elinduljon minden komfort nélkül, mint ahogy gyerekkoromban elindultam zsebre dugott kézzel az erdőbe. Százszor meg kell gondolni, le kell magam beszélni arról, hogy nekem most vízcsobogásra volna szükségem meg napfényre, növényekre és áldott anyaföldre.

Az interjú folytatását itt olvashatják.

Eredeti megjelenés: Forrás

Kőrössi P. József