Mit jelent ez a díj neked, a lap főszerkesztőjének?

Elsősorban visszaigazolást jelent: jó úton járunk. Ezt a díjat annak a nagyfokú tudatosságnak tulajdonítom, amivel az Árgust összeállítjuk, hiszen minden egyes számot alaposan átgondolunk; úgy is mondhatnám, hogy abban a 300 oldalban semmi sincs véletlenül. A zsűri szerint „nem lehetett eldönteni a kiadványról, hogy magazin, vagy könyv.” Bízom abban, hogy ez azt jelenti, hogy elértük a célunkat, és sikerült „árgusosnak” lennünk. Ez a kiadvány ugyanis nem magazin, nem folyóirat, és nem könyv. Ha mégis meg kellene határozni valahogy, akkor leginkább Árgusnak mondanám.

Hogyan fogadta a szakma az elismerést?

Melyik szakma? Ahol mi megmérettettük magunkat ott más nem volt jelen az irodalom világából. Ha szabad ezt mondanom: helyzeti előnyben vagyunk a legtöbb lappal szemben, akik még nem fedezték fel a saját testüket. Mi ezen már túl vagyunk, sőt, hallottam olyan véleményt is, miszerint egyenesen metroszexuális lap vagyunk. De azért kaptam egy fél marék kedves gratulációt is.

Milyen célokat tűztél ki magad elé (a lap egészét és a saját munkádat tekintve), amikor elvállaltad a főszerkesztőséget és mennyire sikerült ezeket megvalósítanod?

Amikor kineveztek, huszonhét éves voltam, kellett egy-két év, mire megtanultam úszni a mélyvízben. Ez alatt kristályosodott ki az új Árgus koncepciója, ekkor kapott új identitást a lap. Célom az volt, hogy egy olyan inspiráló lapot csináljak, amit nem csak hogy jó kézbe venni, birtokolni, de az a néhány érdeklődő ember – nevezzük őket potenciális olvasóknak – kimondottan rosszul érezze magát, ha nem veszi meg.

Miért és hogyan született meg a döntés, hogy ennyire szembementek a megszokott művészeti folyóiratok struktúrájával, céljaival, felfogásával?


A fent említett hiányérzet megteremtése volt a célom. Ha ez más lapoknál nem szempont, akkor valóban szembemegyek az árral. E cél eléréséhez persze sokat kellett tanulnom, főleg az olyan angolszász lapoktól, mint a Believer, a Virginia Quarterly Review, a Grey Room, a Harper’s Magazine, a Boston Review, a Cabinet Magazine, a Paris Review, a Tin House, a Times Literary Supplement, vagy a New York Review of Books. Elsőre furcsa lehet, hogy egy a kelet-közép-európaiságát felvállaló lap, mint az Árgus, főleg amerikai mintákat vett alapul, de úgy látom, hogy arrafelé többször is sikerült megtalálni az arany középutat az olvasók érdeklődése és az egyes lapok szellemi kapacitása között. Ehhez persze az kellett, hogy az adott lap legyen valamilyen, legyen tisztában önmagával, vagyis legyen megkülönböztethető, legyen identitása. Fontos, hogy egy periodikának, legyen az napilap, folyóirat, vagy kulturális magazin, legyen álláspontja, jobb szó híján standpointja. Mi a cultural studies, vagyis a kultúratudomány felől közelítjük meg a világ jelenségeit, de beszédesek a témaválasztásaink is. Az utóbbi időben például Trieszt irodalmával, és a múzeumokkal foglalkoztunk; hamarosan megjelenő számunkban az irodalom(kritika) és a web 2.0 kapcsolatát jártuk körbe. Következő tematikus összeállításainkban a romok esztétikáját és az ötven éves Madonnát, mint kulturális jelenséget pécézzük ki. Azt hiszem ezek csak szövegszinten marginális témák, vagyis nem azért vannak a periférián, mert nem beszélnek róluk, hanem azért, mert nem írnak róluk, így értelmes diskurzus sem alakulhat ki körülöttük.
Nagyon nem tetszik nekem az a szó, hogy „kultúrmisszió”, mi nem terjesztjük az igét, nem erőszakoljuk rá senkire a kultúránkat, mégis sok időt töltöttünk az ideális olvasó megtalálásával. A híres Petri-sort parafrazeálva, a mi olvasóink azok, akiknek száraz a szeme, és nézni akarnak vele, nem pedig az ilyen-olyan kultuszok elvakult rajongói.

Mennyire volt ez közös döntés, voltak-e ellenérzések a szerkesztőségben?

A döntés az enyém volt, azért minden felelősség engem terhel.

Hogyan fogadta a szakma és a közönség a megújulást, jelentett-e ez változást a példányszámokban?

A szakma megbízik bennünk; ez meglátszik a szerzőink névsorán. Egyharmadával többet adunk el a lapból, mint korábban.

Az Árgus online változatában csak 2007-ig lehet megtalálni anyagokat, tehát a megújulás óta nem nagyon frissültetek, pedig a lap dizájnja, felépítése teljesen online-szerű, -- bővül-e majd az archívum vagy gondoltok egy erős online változat létrehozásán, ahol a blogok és más web2-es közösségi funkciók kihasználásával tovább rétegeződhetne a lap?

Az új honlap tesztelése most folyik. Hamarosan elérhető lesz tehát egy igazi webkettes folyóirat, ami természetéből fakadóan nem csupán online leképezése lesz az offline Árgusnak, de ún. online only tartalmakkal is frissülni fog.

Meglepő, hogy egy folyóirat számainak arculatát egy dizánjcég (a Cadmium) készíti, miért döntöttetek így? Volt olyan tervük, amely elsőre nem nyerte el a tetszéseteket, esetleg idegenkedtetek tőle, vagy aggódtatok, hogy túl bevállalós, túl meghökkentő - végül beigazolódott a félelmetek, vagy épp ellenkezőleg, megérte bátornak lenni?

A Cadmium név két embert jelent: Bieder Anikót és Gelsei Balázst. Korábban nem ismertem őket, kizárólag a referenciáik alapján bukkantam rájuk. 2005-ben Magyar Formatervezési Díjat nyertek az Anthropolis kulturális antropológiai magazinnal, idén pedig azon kívül, hogy ők csinálták a Nyugat-év arculatát, a Magma magazinverseny különdíján kívül a fődíjat is ők vitték el a Motel Lifestyle & Community magazinnal.
Egy év alatt egész jól összecsiszolódtunk. Úgy gondolom, hogy sikerült összebékítenünk a formát a tartalommal, hiszen a sikeres tervezésnek (designnak) mégiscsak ez a lényege. Csak bátornak éri meg lenni.