„Csak kopogunk a köveken…”

Lovas Ildikóval beszélget Berényi Emőke


– Egyik 2000-es interjújában a „becsületes írást” jelölte ki céljául. Hogyan fogalmazná meg ennek definícióját ma?
– A művészetben szinte ismeretlen fogalom az őszinteség, mégis azt szoktam mondani, hogy hitelesen próbálok írni. Mivel a regényeim egyes szám első személyben íródtak, és vállaltan önéletrajzi ihletésűek, két célt szeretnék megvalósítani: fontos, hogy átütő hang szólaljon meg a regényben anélkül, hogy a valóságreferenciák hihetetlenségükkel gyöngítenék a szerkezetet. Másrészt ez a „becsületes írás” egyenesen vonatkozik a Kijárat az Adriára című regényemre, ami az ebben a térségben eltöltött ötven–nyolcvan–száz évünkkel néz szembe. Azt gondolom, hogy az embernek mindenféle divatos beszédmód ellenére fel kell vállalnia azokat az eseteket, amikor tévedett, gyenge volt, feláldozta az elveit a könnyebb megélhetésért. Ezek elfogadható dolgok, és nincs is velük semmi probléma. Probléma azzal van, amikor ezt elmismásoljuk, elmaszatoljuk, megmagyarázzuk egykori döntéseinket. Igenis kell arra szánni időt és energiát, hogy szembenézzünk önmagunkkal és azzal a társadalmi miliővel, amit a vajdasági magyarként való létezés jelent. Lehet, hogy nekem könnyebb, mivel ’67-ben születtem, és a szocializmus éráján kívül a rendszerváltást is átéltem, tehát nem kapott derékba a legkeményebb időszak, de azt hiszem, nem tudunk rágondolni az elődökre, azokra, akik ezért a szellemi erőtérért sokat tettek, ha nem nézünk szembe saját gyengeségeinkkel. A hamis mítoszgyártást sem szeretem, és mindkettőre van példa. A dolgokat a helyükön kell kezelni, különben nem tudunk Sziveriről, Podolszkiról, vagy akár Szentelekyről, azaz a saját szellemi távlatainkról szabadon kommunikálni.

– A könyveiben meglevő önreflexivitás ironikus felülemelkedéssel társul. Ebben az értelemben mondható-e, hogy terápiás jelleggel ír?
– Nem terápiás jelleggel írok. A regényeimben meglévő távolságtartás onnan ered, hogy amikor a Kijárat az Adriára írásakor eljutottam hatvan–hetven oldalig, valami megállított, és félretettem. Mikor aztán elkezdtem visszaolvasni, rájöttem, hogy unom, és ha engem nem érdekelnek a kilencvenes évek szenvedései, akkor valószínűleg mást sem fognak lekötni. Így tehát nem élő az egész. Másrészt az a nyelv a kortárs magyar irodalomban, amit én is képviselek, ha nem társul humorral és iróniával, nagyon könnyen pátoszossá, lilává válik, és ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni. A szövegben való mozgásra is ez a kicsit öncikiző mód ad leginkább lehetőséget, önreflexivitás nélkül a regény túl egysíkú lenne. Egyébként végül is igaza van, hiszen minden alkotó azokra a kérdésekre keresi a választ, amik őt legjobban izgatják, nem hagyják nyugodni, feszítik belülről. Ilyen szempontból minden könyv egy gyógymód arra, amit a saját életünknek nevezünk. Azoknak a hiátusoknak a kitöltésére szolgál, amit az a létállapot jelent, hogy az ember író.

– Többször említette az elszemélytelenítést. A testiség és annak átélése, mint gender-differencia, Ön szerint milyen arányban engedi meg a személytelenséget, az éntől való tudatos eltávolítottságot?
– Nem hiszem, hogy eltávolodnék az éntől, sőt a riport elején tárgyalt önéletrajziság épp az én felé közelít. Csak abban a tekintetben távolságtartó, hogy van egy adag humor vagy irónia abban, ahogy a saját fiatalkoromat szemlélem, azt, hogy miért nem lennék újra tizennyolc és harminc év közötti. Borzasztó időszak az az ember szerelmi életében. Később sem jobb, de legalább valamennyire tisztul… Éppen emiatt a személyesség miatt nagyon nehéz a testiségről írni, mert ebben az elbulvárosodott világban az egyes szám első személyű elbeszélőt rögtön azonosítják az íróval. Egy nagyobb időbeli távolságban még egyszerűbben, még keményebben, még szikárabb mondatokban kellene és lehetne a testiségről beszélni, mint ahogy eddig tettem, de ugyanígy az életről és a halálról is. Az segít, hogy amikor ír az ember, nem gondolkodik azon, hogy mit fognak képzelni, amikor olvassák. Később a felolvasóesteken aztán zavarban van, mikor vele azonosítják a narrátort. Engem különben is érzéki írónak tartanak, és azt hiszem, hogy társadalmi és filozófiai kérdésekről éppolyan fontos beszélni, mint az ölelésről. A testiség leírásakor számomra az a lényeges, hogy ne csússzon át egy női-tocsogó beszédbe. Az, hogy „a nő vérben és tejben ázik”, benne van a Kijáratban, de ezt nem szeretném feminista hangnemben megírni. A második női antológiában való részvételem is inkább egy személyes barátság révén valósult meg, de nem igazán tudok az általuk képviselt irányzattal azonosulni. A testiség egy viszonyrendszer, egy oda-vissza kommunikáció része, azt kellene kinyomozni, hogy mitől jó valami és mitől nem, illetve, hogy mitől múlik el az, hogy jó legyen. Ehhez olyan fokú kíméletlenségre van szükség, ami a szövegben így vagy úgy visszaköszön, de ez semmiképpen sem teszi a női irodalom részévé. Nekem ebben Margaret Duras hidegsége a példám: szinte nem is a testiségről ír, mégis lángolnak a mondatai.

– Meghatározna egy olyan regényt, amely fordulópontot jelentett eddigi pályáján?
– A fordulópontot mindenképp a Kijárat az Adriára jelentette, mert mind a kritika, mind a szakma arra figyelt fel. Az kelt el nagy példányszámban és második kiadásban, azt dolgozták fel a Kossuth rádióban, azt fordították németre, horvátra, bolgárra, hamarosan pedig románra és szerbre. Általa lettem a magyar irodalom része, ami nem kis dolog, révén ez az ötödik könyvem. Azért is fordulópont, mert másképp szólaltam meg benne, hiszen közben lejátszódtak a 2000. októberi események, s ez nagyban felszabadított. Hozzám legközelebb állónak, mintegy összesítésnek a Spanyol menyasszonyt érzem, hiszen nekem személyesen fontos volt a Csáth-kérdést körüljárni a feleség szempontjából. Nincs bajom a Csáth-kultusszal, mégis azt hiszem, hogy teljességében láthassuk ezt a férfit, ahhoz a feleségét is meg kell ismernünk. Olga ráadásul nagyon árnyékban volt, nincs róla annyi adat, mint mondjuk Harmos Ilonáról vagy Török Sophie-ról, holott a kettejük szerelmében mégis van egy véresen tragikus, krimiszerű fordulat. Én pedig közismerten nagyon szeretem a thrillereket olvasni és nézni egyaránt, de nagy kihívás volt mindezt úgy megírni, hogy irodalom legyen. A másik mozgatóm az volt, hogy egy kicsit ellene menjek a Bridget Jones-vonulatnak, és fölelevenítsem azt, ami az én gyerekkoromat alapvetően meghatározta. Legyünk őszinték, Pöttyös és Csíkos könyveken nőttünk fel, és ha kivesszük belőlük az ideológiai nyomásgyakorlást, akkor ott marad valami, ami miatt olvastuk, amit az életről próbáltunk megtanulni. A Kijárat után nagy szabadság volt olyasmit írni, ami szórakoztat, de nem lesz kevesebb irodalmilag. E két dolog összegyúrásával nagyon megszenvedtem, el is némultam, ki is üresedtem, teljesen megsemmisültem a Spanyol menyasszonyban.

– Magyarázható-e a Kijárat sikeressége részben azzal, hogy míg első köteteiben inkább férfi(as) hősök jelennek meg, addig az utóbbi kettőbe erőteljesen beleépíti a női tapasztalatot?
– A hang teszi a különbséget, persze ez nem elválasztható attól, hogy nők a szereplőim. Nyilván „straight on”-típus vagyok, és ez teszi átütővé a szövegeim. Ha arra gondol, hogy ez egy divathullámba is belesimul, ez nem volt szándékos. Mindig azt mondom, hogy a legkedvesebb nőíróm Füst Milán. Amiről írtam, úgy éreztem, csak így tudok írni. A kilencvenes évek iszonyú bizonytalansága, szürkesége nem tette lehetővé ezt a beszédmódot. Többszörös szűrőn mentek át a szövegeim, annyi mindent elloptak, elvettek tőlük. Ha rágondolok erre az időszakra, csak egy sötét és kilátástalan nyomorult masszát látok. Mindenről kiderült, hogy hamis. Ezt persze amúgy is tudtuk, de nem mindegy, hogy milyen körülmények között szembesülünk vele, mondjuk egy háborúban, ahol annyian az életüket vesztették. Nagyon nehezen viseltem el, ezért egy többszörös szűrőt építettem be a hősök és magam közé, a mondatok és magam közé. Az terápia volt. Merthogy minden erőmmel megkapaszkodtam itt. Ezt túlélve és a fiammal kettesben teljesen felszabadultam 2000 után.

– Az imént többször hivatkozott Szabadka legismertebb „szellemeire”, Kosztolányira és Csáthra. Az irántuk való vonzódás túlmegy a pusztán poétikai érdeklődés határain. Ez mivel magyarázható?
– Nem vonzódom hozzájuk, egyszerűen halálra idegesítenek, de nem tehetek mást. Az embernek egy „szája” van, véleménye bizonyos dolgokról. Ez adja meg a gerincét és az erkölcsi tartását. Mióta megjelent az első novellám, mindig Szabadkát írom, mindegy, hogy tengerpart vagy nagyváros képében. Ha pedig azt mondom, hogy Szabadka írója vagyok, a második mondatom az, hogy Kosztolányi és Csáth. Nem is lehet másképp. Ez nem azt jelenti, hogy nagyon szeretem olvasni Kosztolányit, és a Csáth-naplón döbbentem meg a testiség rejtelmein – ami egyébként igaz –, de ez nem egy olvasmányélmény. Ez egy küzdelem, hogy hogyan használhatom a szövegeiket, hogyan lehetek velük olyan párbeszédben, amit a városról való írás tesz belső kötelezettséggé. Nem egyszerűen a számra veszem a nevüket, inkább viaskodom velük, megpróbálok nem felnőni hozzájuk, de valamiféleképp dialógusba kerülni velük. Ráadásul úgy, hogy ők mindketten nagyon korán és határozottan elhagyták Szabadkát, aztán úgy alakult az életük, hogy vissza már nem is jöttek. Én meg folyamatosan itt vagyok… Nem őket kell legyőzni, hanem a hozzájuk fűződő esetleges mítoszokat, a pátoszt vagy a megvetést.

– Ezek szerint mondható az, hogy ezzel a sajátosan „lovasildikós” lokálpatriotizmussal Ön mintegy a rehabilitálását hajtja végre a Kosztolányi és Csáth által lenézően Sárszegként aposztrofált Szabadkának?
– Azt hiszem, igaza van. Tizennyolc év után most értettem meg valamit. A Pacsirta olvasásától számítódik bennem, hogy nem tudom idézni Kosztolányit. Kosztolányi-idézet a regényeimben egyáltalán nincs, legalábbis csodálkoznék, ha volna. Mást  se csinálok, csak megpróbálom elmagyarázni – lehet, hogy éppen a Dezsőnek –, hogy ez a provinciális, „poros, boros, bús” Bácska más, mint amilyennek megírta. Hiszen ahogy Vajkayék mennek végig a főutcán, az maga a halál. Az ember depresszióba esik tőle azonnal, rögtön, örökre. Mégis milyen jó, csodálatos világ ez a Szabadka! Ugyanakkor tényleg vidékies, lomha tempójú, ahol a szabadság is csak kicsi, mert Szabadka csupa baj, csupa jaj. Taposom ezt a sarat, próbálom megmagyarázni, hogy miért mégis… Ez egy állandó késztetés, egy belső kényszer, mintha magamban akarnám felszabadítani azt az olvasmányélményt, azt a döbbenetet, amit nem lehet ép ésszel kibírni. Fájdalmas így szembesülni a világgal, amelyben élünk, mert tényleg ez van. Nincs itt Nyugat, nincs itt New York meg asztaltársaságok, csak kopogunk a köveken.

– Novelláinak és regényeinek vannak állandóan visszatérő sárszegi történetei és alakjai. Kik azok a figurák, akik eddig kimaradtak a sorból, de a közeljövőben számíthatunk még említésükre?
– Nem is tudtam, hogy vannak állandó szereplőim. Nagyon sokáig csak férfiak meg öregasszonyok voltak a hőseim. Nekem nagy középiskolás élményem Horváth Emma tanárnő. Őt mint alakot bizonyos momentumaiban írtam meg: nagyságában, robosztusságában. Az első köteteimben levőkhöz hasonló novellahőseim azonban nincsenek. Azok teljesen eltemetődtek.

– A magyarországi írók, költők, irodalommal foglalkozók sorából ki áll Önhöz alkatilag a legközelebb, illetve ki az, akivel szorosabb kapcsolatot ápol?
– Németh Gábor. Keveset ír, és ebben rokonnak érzem. Ezenkívül van benne egy olyan tudás, érzékenység, a mondatszerkesztésnek egy olyan pesties lazasága, ami hihetetlen empátiával teli. Az emberi léleknek olyan mélységeit járja be látszólag könnyedén, hogy olvasható, és mégis szorít.

– A vajdaságiak közül kit tart rokonának?
– Bozsik Pétert és Ladányi Istvánt. Mindketten költők, ezért ezt sem tudom igazán megmagyarázni. Az, ahogyan az irodalomról gondolkodunk, ahogyan látjuk, a választásunk közös.

– Nagyon érzéki írónak tartják, egyfajta lirizáltság is megfigyelhető Önnél. Próbálkozott már versírással?
– Nem. Soha. Túl fecsegő vagyok.

– Ön szerint honnan lehet megismerni az újvidéki Magyar Tanszékről kikerülteket? Milyen pluszt ad ez az intézmény, ami megkülönbözteti a hasonló jellegűektől?
– Ma már nem tudom. Amikor én végeztem, európai szellemisége volt, ami meghatározta a szemléletünket. Az irodalomelméleti jártasságunk is elég magas színvonalon volt, s ez mindenképp lehetőséget adott arra, hogy elkülönböződjünk más hasonló egyetemet végzettektől. A négy év arra volt jó, hogy megnyisson kérdéseket bennünk, s aztán újra végigjárjuk az ott felsejlő utakat. Volt egy szigorú és kegyetlen tudásmegkövetelés, ugyanakkor nagyon nagy szabadság is. A közhelyeket és a középszerűséget nem igazán díjazták. Hagytak engem lélegezni, bár nyilvánvaló volt, hogy sem a nyelvészeti, sem az irodalmi irányvonalba nem simulok bele. Ezek tudományosabb világok, s az írófélék itt nehezebben találják fel magukat. Dolgozatokat kell írni, én meg minden beadandómban más irányba csúsztam, kúsztam, másztam el. Helyreraktak, segítettek, felhívták a figyelmemet kérdésekre, ezért sokat köszönhetek a tanáraimnak. A szellemiséget és gondolkodásmódot, amit képviselek, onnan hoztam. Talán amit kevésbé tanultunk meg, az az irodalomtörténeti rész volt, például a húszas–harmincas évek viszonyrendszereiről – ami az egyik legizgalmasabb téma – én sokkal többet elbírtam volna.

– Ki volt az, aki tanárszemélyiségként a legnagyobb hatást gyakorolta Önre?
– Egy egyetemi tanár a könyvei által is működik, utalhatnék itt Bori Imrére. De ha rágondolok Thomka Beáta egyik Kosztolányi verselemzésére, ma is kiráz a hideg. Bányai János minden év elején bejött, és megkérdezte, hogy olvastuk-e ezt vagy azt a könyvet, amiről még senki sem hallott, de rögtön rohantam utána elolvasni. Vagy Utasi Csaba, aki fel sem pillantott soha, mégis olyan dolgokat mondott a világirodalomról, amik megdöbbentettek. Nála tapasztaltam meg először, hogy az irodalomról lehet szabadosan is beszélni. Dramaturgiát hallgattam Geroldnál, mondtam is neki, hogy ha Bánk bán még egyszer kihúzza a kardját, azt már nem lehet elviselni.

– Véleménye szerint miben más a mai pályakezdők helyzete, mint a húsz évvel ezelőttieké?
– Azt hiszem, céltudatosabbak a maiak. Lassan újra meg fog erősödni a Bölcsészkar jelentősége. Ez egy komoly egyetem. Nem sima tanárképző, több történik. Ezt az ott végzettekkel való beszélgetésből, abból lehet kikövetkeztetni, hogy hogyan beszélnek az irodalomról. Vannak olyanok, akik az irodalomtudós kategóriába sorolhatók, őrült felkészültek, és rengeteget tudnak. De vannak olyanok is, akik sokkal kevésbé felkészültek, mint az átlag volt régen. Az irodalomtudományban való jártasság jóval erősebb lett, bár az is lehet, hogy más volt a diskurzus, amikor mi jártunk egyetemre. Most jobban rácsatlakoznak az európai és amerikai irodalmi beszédmódokra. Nem tudom megítélni, hogy mennyit olvasnak. Lehet, hogy nem annyit, mint kéne.

– Milyen lehetőségeket lát a különféle internetes médiumokban?
– Ez ugyanolyan fontos részévé válik majd az irodalmi életnek, mint a nyomtatott, de nem hiszem, hogy valamelyik is teljes mértékben kiszorítaná a másikat. Ez generációs kérdés is. Úgy képzelem, hogy az internetes médiumok inkább a rövidebb, humorosabb, ironikusabb, csattanósabb, problémafeszegetőbb, konfliktusgerjesztőbb, vitatkozósabb vonalat képviselik, míg a nyomtatott folyóiratok az elmélyültebb, lassabb megértést szolgálják. Szerintem megkerülhetetlen az internetes folyóiratok létezésének biztosítása.

– Ha már a támogatásoknál tartunk, Ön mint Szabadka város kulturális tanácsosa mit tart a legfontosabb megvalósítandó feladatának?
– A kortárs művészetek támogatását. A szabadkai művelődési élet két jelentős pólusa a nagy hagyományokra visszatekintő népművészet és a kortárs művészet világa. Van persze egy köztes irányultság, a próbálkozó középszer. A horvát és a magyar művelődési központok image-váltásuk által sokkal dinamikusabbak lettek. Viszont kell egy olyan kultúrpont a városban, ahol a kortárs irodalom, színház, zene, képzőművészet találkozót ad egymásnak és az ilyen érdeklődésű befogadóknak. A Kosztolányi Dezső Színházat ilyen helynek élem meg, különösen az idei fesztivál elindítása miatt. Ez egy élő szövet, nem pedig „piros szőnyeges buli”. Amikor felnőttem, Szabadkán rengeteg olyan esemény volt, ami az underground művészeteket éltette, például én Halász Pétert is itt láttam. Ezek támogatásához nyilván nagyon sok pénzre van szükség, mégis anélkül kell őket megvalósítani, hogy bármi mást elnyomnánk. Irodalmi esteket is leginkább helyi közösségekben szeretek tartani, mert az eszméletlen élmény. Ezt a fajta közösségi életet – ami most megint belendült – igenis támogatni kell. Az itt szerzett hatások által olyan felnőttekké lehet válni, akik éhesek a kultúrára, teljesen mindegy, hogy később aztán mivel foglalkoznak majd. A szellemiségük válik nyitottá.

Jung Károly


A rituális nevetés nyomai bibliai és apokrif szövegekben

Néhány példa és értelmezése a proppi nevetéselmélet kapcsán


„Nem a szöveg értelmetlen, mi nem értjük.”
(Scheiber Sándor)

A Vigilia folyóirat 1971-ben, decemberi – karácsonyi – számának előkészítése során körkérdést intézett „a magyar szellemi élet és első ízben a külföldi magyarság jeles képviselőihez”, arra várva választ, hogy „Mit jelent a Biblia az [sic!] életemben?”. Azon ma már nem érdemes eltöprengeni, hogy csaknem négy évtizeddel ezelőtt „a magyarság jeles képviselőinek” tekintett megszólítottak milyen mértékben voltak valóban jeles képviselői a kor magyarságának; néhányan azonban valóban meghatározó személyiségek voltak, s szellemi teljesítményük mai szemmel nézve is számottevő.

Mire a beérkezett válaszok megjelentek (decemberben), addigra már az egyik válaszoló, Lukács György filozófus elhunyt, a tőle idézett nyilatkozat tehát valószínűleg élete utolsó – körkérdésre adott – válasza volt. Lukács György mondja, egyébként rövid, válaszának élén a következőket: „A világfolklór egyik legszebb könyve. Nagyon kevés olyan népi mondagyűjteményt ismerek, mint amilyen az Ótestamentum. Nekem a Biblia több nyelven is megvan, nagyon szeretem olvasni, ahogy nagyon szeretek népmeséket is olvasni, vagy Homérosztól az Íliászt és az Odisszeát.”  A Lukács által mondottak első mondatát még abban az évtizedben több helyen is idézték;  volt, aki némileg átalakítva, ami annak is szemléletes példája lehet, hogy az írásban rögzült vélemények is folklorizálódhatnak, ha élőszóban is terjednek a lényegesnek tartott elképzelések, mint amilyenek Lukácséi is voltak. A világhírű marxista filozófus tehát folklórként beszélt a Bibliáról, ami voltaképpen nem is számított meglepőnek. Természetesen nem ő volt az első, aki a témát: a Biblia és a folklór összefüggéseit említette.

A Biblia folklór vonatkozásait taglalva Scheiber Sándor történész és orientalista felsorolja azokat a legfontosabb műveket, melyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak, köztük Dähnhardt és Frazer egyes könyveit, majd maga is kifejti azokat a legfontosabb összefüggéseket, amelyek a Biblia és a folklór, tágabb értelemben a Biblia és a néprajz kapcsán röviden elmondhatóak.  Pár esztendővel később Bálint Sándor, a 20. századi magyar néprajzkutatás nagy alakja a magyar néphagyományban számba vehető bibliai elemekről beszél egyik interjújában.  A két nagy magyar tudós, ki-ki a maga tudományszakának anyaga és vértezete alapján sorolja a gazdag példatárat, amely a Bibliából, elsősorban az Ószövetségből kihámozható. Mivel a Biblia könyvei különböző időkben (korokban) keletkeztek, a legkorábban kialakult szövegeket a legkésőbbiektől ezer esztendőt meghaladó időbeli táv választja el, a földrajzilag meghatározható bibliai világ e tág időkeretben mérhetetlen mennyiségű folklórtényt őrzött meg és konzervált a kanonizált bibliai szövegekben, de a Bibliából kimaradt vagy kihagyott apokrifekben is.
A Scheiber Sándor által felsorolt etnológiai és folklorisztikai alapművek e hatalmas történelmi anyag taglalására tesznek kísérletet, Bálint Sándor pedig arról beszél, hogy mindez miképpen és milyen formában csapódott le a magyar népi tradícióban. Az természetesen más kérdés, hogy a Biblia folklórelemeit mely tudomány milyen szempontból vizsgálja és értelmezi. Alapvetően mások ugyanis a vallásbuzgalmi és a tudományos megközelítés módszerei és vizsgálatának eredményei, tehát konklúziói is. Ez egyébként nyilvánvaló, hisz a Biblia mást jelent a judaizmus, a kereszténység, s megint mást a történettudomány, az etnológia s külön a folklórvizsgálat hívő emberei vagy kutatói számára. A Biblia kanonizált szövegei tehát hívők és a nem hívő kutatók számára is fontos forrást jelentenek, az apokrifek pedig elsősorban a kutatók számára képezhetnek fontos vizsgálandó szövegeket. Ebben a rövid dolgozatban egy olyan elemzésre teszek kísérletet, amely azt vizsgálja, hogy a bibliai szövegekben felbukkanó nevetés vagy nevetéstabu összefüggésbe hozható-e a V. Ja. Propp által kidolgozott rituális nevetésről szóló elmélet  tételeivel, magyarán: a Bibliában kimutathatóak-e a Proppot igazoló rituális nevetés példái vagy nyomai. A Biblia folklór vonatkozásait tárgyaló tengernyi irodalom általam ismert részében ugyanis ilyen szempontú vizsgálatról nincs tudomásom.

Vlagyimir Jakovlevics Propp éppen hetven esztendővel ezelőtt, 1939-ben tette közzé először a rituális nevetésről szóló alapvető tanulmányát , amely aztán újra csak jóval később kiadott tanulmánykötetében látott ismét napvilágot (1976-ban , a szerző halála után). Egy ugyancsak halála után közzétett könyvében (A komikum és a nevetés kérdései, ugyancsak 1976-ban ) röviden ismét kitér a rituális nevetés kérdésére , legjobb tudomásom szerint azonban sem az említett tanulmánynak, sem pedig az említett könyvnek nem volt komolyabb visszhangja, tehát nem ismerek olyan folklorisztikai vállalkozásokat, amelyek a proppi elképzeléseket konkrét szinkrón vagy diakrón folklóranyagon alkalmazni kísérelték volna meg.  Érdekes módon bár a tanulmány és a könyv is megjelent szerb kiadásban is , ennek ellenére sem találkoztam olyan délszláv vizsgálatokkal, melyek a proppi elméletet a konkrét szövegelemzésben is alkalmazták volna.  Jómagam elsősorban magyar folklórpéldák alapján, de kitérve a nem magyar anyagra is, ezen belül délszláv példákat is idézve kíséreltem meg bebizonyítani, hogy a rituális nevetés proppi elmélete kitűnően alkalmazható konkrét folklórszövegek elemzésében is.

A rituális nevetés a folklórban című Propp-tanulmány ismertetésére ezen a helyen nem vállalkozom, mivel az magyarul és orosz eredetiben is olvasható , továbbá a proppi elmélet lényegi tételeit eddig írt és publikált vonatkozó dolgozataimban már ismertettem.  Ezen a helyen az idézendő konkrét folklórpéldák értelmezésében térek majd ki Propp elméletének ide tartozó részleteire.

A Biblia könyveihez készült tárgymutatók áttanulmányozása után meglepetéssel tapasztalhatja a kutató, hogy a nevetés milyen ritkán fordul elő e hatalmas anyagban.  E tárgymutatók által jelzett helyek száma nem azonos, ami arra utalhat, hogy az összeállítók nem mindegyike vette észre mindazokat a szövegrészeket, melyekben a Biblia nevetésről vagy nevetéstaburól beszél. Az általam ismert tárgymutatók egyike minősíti is a jelzett locusokon felbukkanó nevetéseket: eszerint a Bibliában az öröm, a gúny vagy a hitetlenség kifejezőjének kell tekinteni a nevetést. A jelzett helyek kikeresésével azonban világossá vált, hogy a tárgymutató összeállítói a proppi nevetéselmélet ismerete nélkül minősítették a jelzett helyeket. Többször átolvasva és áttanulmányozva a jelzett helyeken található szövegrészleteket, már első pillantásra is világossá vált, hogy alapjában véve a Mózes I. könyvében (A teremtés könyve) olvasható részletek hozhatók összefüggésbe a proppi rituális nevetésről szóló elmélettel, illetve annak egyik sarkalatos tételével: a teremtő nevetéssel.
A széltében ismert és gyakran idézett bibliai történet szerint Isten megjövendölte Ábrahámnak, hogy felesége, Sára a következő esztendőben fiút fog neki szülni. Sára egyébként addig nem szült Ábrahámnak utódot, mivel meddő volt. Ezt követően a Biblia szövege szerint: „Ábrahám erre arcra borult, és nevetett, mivel így gondolkozott magában: százéves embernek legyen még fia? És Sára, a kilencvenesztendős még szülni fog?”  A történet folytatásában olvassuk: „Az [az Isten] folytatta: »A jövő évben ez idő tájt visszajövök, akkorra Sárának már fia lesz.« Sára a sátor bejárata mögött hallgatózott. Ábrahám és Sára azonban már korosak voltak, és Sárának már nem voltak asszonyi dolgai. Ezért Sára nevetett magában. Ugyanis erre gondolt: »Most legyen még szerelmi örömem, amikor már megöregedtem? Hiszen már férjem is öreg.«”  Mivel a jelen lévő Isten – a Biblia szövegének folytatása szerint – tudta, hogy Sára nevetett, azt is tudta, hogy miért, kinyilatkoztatta: „Van-e ami az Úrnak lehetetlen?”

A történet folytatását a Graves–Patai-féle összefoglalás szerint idézem, mivel a rendelkezésre álló két magyar fordítás szövegei nem fedik egymást, s nem egyértelműek. Tehát: „A következő évben Sára fiat szült, akit Ábrahám Izsáknak nevezett el, és nyolcnapos korában körülmetélte. Nevetni fog az egész világ – mondta Sára –, ha megtudják az emberek, hogy én Ábrahám fiát szoptatom.”

Az Izsák születését elmondó bibliai történet kapcsán Propp az alábbi kommentárt fogalmazza meg: „A fogantatáskor nevető asszony képe eszünkbe juttatja Sárát, aki nevetett a jó hír hallatán, hogy fia lesz. Sára nevetését általában szarkasztikusként szokták értelmezni: Sára öreg, és nem hisz a szülés lehetőségében. A gúnyos nevetés Szavaof színe előtt azonban illetlenség lenne. Valószínűbb, hogy itt ugyanannak a mágikus nevetésnek vetületével állunk szemben, a megváltozott történelmi viszonyok következtében azonban a nevetés mágiája már érthetetlenné vált.”

Propp tehát úgy véli, hogy Izsák fogantatása és születése köré szőtt isteni teremtéstörténet mögött tulajdonképpen sokkal ősibb folklorisztikus motívumok húzódnak meg, melyek a Teremtés Könyvében már elhalványodtak, vagyis az Izsák-történet kanonizálása előtt már érthetetlenek voltak a megszövegezők szemében is. Ezt látszik alátámasztani a Graves–Patai-féle héber mitológiában megfogalmazott elképzelés is, amely szerint az a tény, amely a bibliai szövegben olvasható ábrahámi kommentárok szerint Sárával kapcsolatban olvasható: „Vajjon száz esztendős embernek lesz-é gyermeke?, avagy Sára kilencven esztendős lévén, szülhet-é?”  Vagy később: „Ábrahám pedig és Sára élemedett korú öregek valának; megszűnt vala Sáránál az asszonyi természet.”  Ezzel kapcsolatban olvasható a Héber mitológiában: „Hogy Sára már túlhaladta a klimax-kort, az a szerkesztő kommentálása, nem Ábrahám kijelentése.”  Tehát ebből arra lehet következtetni, hogy a Genezis könyvének szerkesztése korában a zsidóság körében már természetesen közismert volt a nemzés és a gyermekszülés biologikuma közti összefüggés, éppen ezért a sokkal korábbi teremtő nevetés képzete ugyan benne maradt a kanonizált szövegben, de eredeti jelentését és értelmét veszítve szinkretikus elemként maradt fenn mintegy egy sokkal korábbi mitológiai elképzelés kései lecsapódásaként. Ez egyébként kétségbevonhatatlanul arra utal, hogy az Ábrahám–Sára-történet sokkal régebbi gyökerű, mint a bibliai történet alapján sejteni lehet. A rituális nevetés kapcsán mondja Propp:

„A korai példák a nemzetségi társadalom idejéből származnak, amelynek társadalomszervezetével és intézményeivel (többek közt az iniciációval) függnek össze, és az antikvitásig folytatódnak. Az ókorral ez a vonal megszakad, és újabb kezdődik, melyet később követünk végig. Ugyanakkor egyrészt tudjuk, milyen erősen érvényesültek a nemzetségi rend elemei Görögországban és Rómában, másrészt az antik anyag is csak az elsődleges adatok fényében érthető meg.”

Hogy „a nevetés az élet teremtésének mágikus eszköze” – mint olvasható Proppnál, az nemcsak az ószövetségi Ábrahám–Sára-történet hátterében mutatható ki, bár már átalakult, eredeti folklórjelentése nélkül, hanem jóval később, a 19–20. századi magyar tradícióban is, ugyancsak átalakult formában, de még mindig jól értelmezhetően. Jankó János jegyezte fel Kalotaszegen a 19. század végén az alábbiakat: „Visszaemlékeznek [a gyermeket váró fiatal pár – J. K.] az időpontra, melynek a várva várt létét köszönheti, s ha az emlék azt mondja, hogy a menyecske akkor kacagott, biztosra veszik, hogy lány lesz, ha nem kacagott, fiút várnak, mert a férfihoz illik a komolyság.”  Ugyanennek a hiedelemnek 20. századi bácskai adatai is ismeretesek.

Mindenesetre az ószövetségi mágikus, teremtő nevetés, amely a tárgyalt Ábrahám–Sára-történetben (mondában – hogy Lukács György fentebb idézett nyilatkozatára utaljak) már eredeti jelentését vesztve isteni beavatkozássá változott át, a magyar néphagyomány idézett szövegeiben még messzebbre került ősi varázsfunkciójától, s már csupán a nemzéssel párhuzamosan kerül említésre, nem pedig annak helyében. Minél messzebb kerülünk tehát attól a virtuális nemzetségi társadalomtól, ahová Propp a rituális nevetés korai példáit helyezi, annál nagyobb mértékben esnek át metamorfózison azok a ritka adatok is, amelyek még egyáltalán kimutathatóak és megnyugtatóan értelmezhetőek. Mint egy korábban közzétett dolgozatomban dokumentálni kíséreltem meg, a teremtő nevetésnek további példái is megismerhetőek, szinte napjainkban is bizonyítva a proppi nevetéselmélet érvényességét a néphagyománynak azokon a területein is, amelyekre maga az orosz folklórkutató nem is gondolt.

A proppi nevetéselmélet érvényességének másik példájára a Bibliában – Propp teóriájának ismerete nélkül is – Scheiber Sándor utal a Biblia és a folklór összefüggéseit tárgyaló – fentebb már idézett – beszélgetésében. A Bibliában szereplő népszokások felsorolása és értelmezése során írja:

„A 126. Zsoltár sokat idézett fordulata: »Akik könnyel vetnek, ujjongással aratnak.« Itt kultikus sírásról van szó. A vetésnél nem szabad kacagni, nehogy az aratásnál sírjanak. Egyiptomban a föld feltépése és a mag beleszórása Oszirisz temetését jelképezte. Ezért kísérte gyász és jajgatás. Valami ilyesminek a visszhangja hallik a zsoltárversből.”
A 126. Zsoltár idézett részletei magyar fordításban így hangzanak:

Akik könnyek között vetnek,
örömmel aratnak majd.
Sírva mennek előre, míg a magot szórják,
de ujjongva jönnek visszafelé
és összegyűjtik kévéiket.

Az idézett versekben ugyan a „nem szabad kacagni” kitétel nem szerepel, de nyilvánvaló, hogy a könnyhullatás kizárja a nevetést, ahogy az idézett zsoltár jelzett verseit Scheiber Sándor értelmezi. S ha a vetés és a szántás Ozirisz temetését jelképezte, akkor a proppi nevetéselmélet szerint ez behatolást jelentett a túlvilági szférába, amelynek uralkodója Ozirisz volt, egyben a holtak istene. A nevetés a proppi felfogás szerint az emberi világot jellemzi, ezzel szemben a túlvilágon (másvilágon) a nevetéstabu érvényes. Ha tehát a vetés művelete egyben jelképes temetést is jelentett, akkor az a földi világ és a túlvilág határának átlépését (megsértését) jelentette, vagyis a holtak istenének, Ozirisznak birodalmában tilos volt a nevetés. Scheiber Sándor meglátása tehát, amely szerint a 126. Zsoltár idézett verseiben az óegyiptomi mitológia Ozirisz-kultuszának lecsapódását kell látnunk, a proppi nevetéselmélet fényében is igazolható.

A rituális nevetésről szóló proppi elmélet harmadik folklórpéldája a Jakab ősevangéliumának nevezett apokrif szövegben  bukkan fel, mintegy újabb bizonyítékául annak, hogy V. Ja. Propp teóriája nagyon tág időbeli keretben, a nemzetségi társadalomtól kezdve napjainkig igazolható nagyon sok nép és régió folklórjában. Az ősevangélium kérdéses részlete így hangzik:

„XVII.
1. Parancs érkezett Augustus királytól, hogy a judeai Betlehemben mindenkit írjanak össze. Akkor így szólt József: »Én összeiratom a fiaimat, de ezzel a leánykával mit tegyek? Hogyan irassam fel? Az én asszonyom ő? ezért szégyenkezhetek; vagy mint leányomat? De Izrael minden fia tudja, hogy nem az én leányom. Azon a napon minden úgy lesz ahogyan az Úr akarja.«
2. Ezek után odavezette a szamarát, felültette rá Máriát, az egyik fia vezette az állatot, József pedig utána lépegetett. Mikor három mérföldet megtettek, József megfordult és látta Máriát, hogy igen szomorú, mire így szólt magában: »Mi lehet az, ami őt így megzavarta?« Majd ismét hátrafordult József, de ekkor már nevetni látta őt. Akkor így szólt hozzá: »Mária mi van veled? előbb, ahogy rádnéztem, nevettél, azelőtt pedig sírtál még?« Akkor ezt mondta Mária Józsefnek: »Azért, mert két népet láttam szemeim előtt, az egyik sírt és szomorkodott, a másik pedig örvendezett és ujjongott.«
3. Mikoron útjuk felére értek, ezt mondta neki Mária: »Vegyél le engem a szamárról, mert az, aki bennem van, figyelmeztetett, hogy érkezni fog.« Akkor az levette őt a szamárról, és így szólt hozzá: »Hova vigyelek tégedet, hogy rejtve maradjon szégyened? Pusztaság ez a hely.«

XVIII.
1. Találtak ott egy barlangot, bementek, fiait odaállította Mária mellé, majd elment zsidó bábasszonyokat keresni Betlehem környékére.”
Az ősevangélium folytatásában Jakab elmondja, hogy a barlangban megszületett Mária gyermeke, ám a leírás további menetének ismertetése az ebben a dolgozatban taglalt téma (a rituális nevetés a folklórban) szempontjából nem elengedhetetlen. Annál fontosabb azonban az idézett részlet értelmezése.
Propp a rituális nevetést tárgyaló korszakos jelentőségű tanulmányában többek között elmondja, hogy az általa felkutatott adatok alapján megállapítható: minden születést és minden újjászületést az ősi tradíció parancsa értelmében kötelező akaratlagos (nem humor, élc stb. kiváltotta) nevetés kísérte. Arra is utalt, hogy ez a risus natalis (karácsonyi nevetés) a ritka adatokban már részben átalakult formában, gyakran sokadlagos magyarázattal vagy teljesen elhalványulva bukkanhat csak fel. Jómagam a risus natalis nyomait egy betlehemes szöveg részlete alapján azonosítottam a magyar tradícióban.  A Krisztus feltámadása (tehát újjászületése) kapcsán azonosítható risus paschalis (húsvéti nevetés) nyomait ugyancsak külön dolgozatok formájában tettem közzé.

Jakab ősevangéliumának idézett részletében a risus natalis Proppot igazoló pompázatos, modellértékű példája bukkan fel. Az adat értelmezése a következő: Bár a szöveg Mária nevetését látszólag nem a risus natalis ősi rítusa szerint magyarázza, kétségtelen, hogy mögötte tulajdonképpen az ősi rituális nevetés húzódik meg. Mária az előevangélium szerint – legalábbis József gyanúja alapján – szégyenletes terhességet viselt s szülés előtt állt, s akkor gyermekének megszületése előtt, vagyis amikor jelentkeztek a születést megelőző fájdalmak, nevetni kezdett. Ez pontosan megfelel annak a proppi teóriának, hogy a születést az ősi adatok szerint mindig nevetés kíséri. Hogy a nevetés nem a születéskor, vagy azt követően hangzik el, hanem közvetlenül előtte, az azt a tényt húzza alá, hogy Jakab protoevangéliumának megszövegezése idején a rituális nevetés nem volt már élő szertartás, hanem jelentését vesztett folklórsurvival, ennek ellenére nyomai megörökítődtek Jakab szövegében. Nem lehetetlen, hogy további apokrif bibliai könyvek alapos áttanulmányozásával is előkerülnének újabb Proppot igazoló folklóradatok.
Összegezve az e dolgozatban vizsgálat tárgyává tett adatokat, megállapítható, hogy az a rituális nevetésről szóló proppi elmélet alábbi fontos tételeit igazolják:

1. A Genezisben olvasható Ábrahám–Sára–Izsák-monda elhalványult formában ugyan, de a teremtő nevetés proppi tételének igazolására alkalmas. (Az Izsák név jelentése: nevetés.)
2. A 126. Zsoltár idézett részlete a túlvilági nevetéstabu és az e világi nevetés (örvendezés) proppi tételének elhalványodott lecsapódása a Bibliában.
3. A Jakab protoevangéliumából bemutatott részlet a születést kísérő rituális nevetés (risus natalis) tételét szemléltető, bár részben már átalakult ókori folklóradat szép példája.

Irodalom

BÁLINT Sándor 1978 Bibliai elemek a magyar néphagyományban. In: RAPCSÁNYI (szerk.) 1978. 265–279.

GRAVES, Robert–PATAI, Raphael 1969 Héber mítoszok. A Genezis Könyve. Budapest

JANKÓ János
1892 
Kalotaszeg magyar népe. Néprajzi tanulmány. Budapest

JUNG Károly
2008 
Sokarcú néphagyomány. További magyar és egybevető magyar folklorisztikai tanulmányok. Újvidék

PROP, Vladimir
1984 
Problemi komike i smeha. Preveo Bogdan Kosanović, Novi Sad
1986 
Ritualni smeh u folkloru. Preveo Dobrilo Aranitović. Književna kritika 17(1986) No 6. 129–151.

PROPP, Vlagyimir
1988 
A rituális nevetés a folklórban. (A Neszmejanáról szóló mese kapcsán). Létünk 18(1988) No 2. 223–248.

RAPCSÁNYI László (szerk.)
1973 
A Biblia világa. Ed. 2. Budapest
1978 
Beszélgetések a Bibliáról. Mítoszok és legendák a Bibliában. Budapest

SCHEIBER Sándor
1971 
Válasz a Vigilia körkérdésére. Vigilia 36(1971) No 12. 847–848.
1973 
A Biblia és a folklór. In: RAPCSÁNYI (szerk.) 1973. 229–248.

VANYÓ László (szerk.)
1980 
Apokrifek. (Ókeresztény írók 2.) Budapest

VOIGT Vilmos
1978 
Propp életműve feltárul. Ethnographia 89(1978) No 1. 127–135.

A HÍD JÚNIUSI SZÁMÁNAK TARTALMA

KEMÉNYFI Róbert: Földrajzi tér – történelmi idő – természeti környezet (tanulmány)
JUNG Károly: A rituális nevetés nyomai bibliai és apokrif szövegekben (tanulmány)
KRUSOVSZKY Dénes: Mindenki anya szeretne lenni (vers)
NEMES Z. Márió: Kisbolt (vers)
Vesna KORAĆ: Az ártatlan izgalmakat mikor már hárítani kezdtem * Ravna Gomila lovagja (F. K. fordítása) (versek)
LÁNG Zsolt: A Termékenység Kútja (regényrészlet)
BÁNYAI Éva: Transztextuális narratívák, Transylvaniae-mítoszok (tanulmány)
BÖRCSÖK László: Diákéveim (önéletírás)
LOVAS Ildikóval beszélget BERÉNYI Emőke: „Csak kopogunk a köveken...”
REFLEXÍV TEREK
BÁNYAI János: „Könyvek között”, „olvasás közben” (NAGY ABONYI Árpád: Budapest, retour * SZATHMÁRI István: A kertész és a csók * SZEGEDI-SZABÓ Béla: Azúrpajzs)
VOIGT Vilmos: Jung Károly két új könyve (Sokarcú néphagyomány * Tanulmányok a Mátyás-tradíció délszláv kapcsolatairól – Déli szláv Mátyás-énekek és Mátyás-mondák eredetiben és magyar fordításban)
BESZÉDES Valéria: Folklóralkotások az ezredfordulón (Vajdasági történetek Mátyás királyról) (Szerk. RAFFAI Judit)
BÁLINT István: Képek mozaikkockákból (MAJOR Nándor: Szerbia Milošević után I–III.)
SIRBIK Attila: Eltérült figurák és plasztikbaba testekbe zárt semmi (Daniela MAMUŽIĆ és ÉNZSÖLY Kinga festményeiről)
Bela DURANCI: A valóság látszata – a „megszokott” valóságfelettisége (PENOVÁC Endre és SZAJKÓ István kiállításáról) (NÁRAY Éva fordítása)

Híd Irodalmi Díj: BÁNYAI János laudációja

A számban Daniela MAMUŽIĆ és ÉNZSÖLY Kinga alkotásait közöljük.