12-én Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba Hacsak és Sejó című összeállítását tűzték műsorukra, kedden Heltai Jenő és Tóth Árpád írásai alapján összeállított műsor ment Pethő Kincső és Bicskei Lukács előadásában, pénteken a Legénytoll-kabaré Peller Annával, Tompos Katalinnal, Szemenyei Jánossal, Szőcs Arturral és Zöld Csabával, szombaton Ephraim Kishon írásai alapján összeállított est Kézdy Györggyel a főszerepben, a társulat tagjai Orosz Anna, Várnai Szilárd és Borbély T. András voltak, majd vasárnap délután a pesti Cabaret-ben Fesztbaum Béla szerkesztésében idézték meg a régi pesti kabaré világát Igó Éva, Vallai Péter, Kocsis Gergely és Fesztbaum Béla, este pedig Magyar orfeum címmel kuplékat és dalokat adtak elő Palóc Eszter, Bere Judit, Török Tivadar és Farkas Erik. Győrei Zsolték Hacsak és Sejójáról s a Magyar orfeumról, bevallom, lemaradtam – vigaszul szerepelnek a galériában -, így csupán a többi előadásról szólhatok.

          A Heltai Jenő és Tóth Árpád műveire építő Kabaré-kávéház szerencsésebb pillanatai inkább a szatírák voltak, vagy azok a részletek, melyekben a humor forrása az irónia volt; a kicsit patetikusnak ható szavalatok viszont nem arattak osztatlan sikert – már amennyire a megjelent nyolc néző arckifejezéséből és gesztusaiból ez kivehető volt. Ám az „A kenyérgyár víztartálya…” kezdetű záró kupléért már érdemes volt ide betérni, s Bicskei Lukács irreálisan magas, vékony, kissé esetlen és meglepő dőlésszögekre képes alkata is fokozta a groteszkbe hajló kuplék hatását.

          A Legénytoll-kabaré fiatal szereplői egy összefogottabb, jobban szerkesztett előadást mutattak be – izgalmas volt Szösz nénét, az etruszkokat, a has korát valló Micimackót, az elkóborolt svábbogarat és a kortárs irodalom más szereplőit itt viszonthallani, olyan nagy hangterjedelemmel és magával ragadó tehetséggel rendelkező fiataloktól, mint ők öten. A szerkesztettség esetükben nem jelentette, hogy egy szálra fűzték volna fel az elhangzó szövegrészleteket, dalokat, ám az egymást követő számok között mindig megtalálták azt az akár szóbeli, akár gesztusrendszer-beli átvezető elemet, amitől egységesnek hatott az egész. A közönség ezen a darabon kicserélődött – teltház volt, ám egyetlen pár kivételével nem a többi előadáson nagy számban megjelent középkorú vagy idősebb korosztály volt jelen, hanem a középiskolás diákok, bizonyítva, hogy ha valahol, az iskolákban érdemes a kortárs irodalom megismertetésével nagy erőkkel próbálkozni – a népszerűség utána már sokkal könnyebben jön. S hogy az az egyetlen, korosztályból kilógó pár is a „kivétel csak erősíti a szabályt” elvet bizonyítva találja meg a helyét e koncepcióban, a fiatal színészek a harmadik visszatapsoláskor egy tortával tértek vissza, hogy megköszöntsék egyikük édesapját, aki a színpadon fújta el a neki szánt torta gyertyáit.

          A Kézdy György vezényelte Kishon-kabaré viszont éppen egy szálra fűzött szerkesztésével hódított: Ephraim Kishon azon írásaiból válogatott össze egy csokorra valót, melyek a színházban és a színház környékén előadódó eseményeket, jellemeket írják le vagy figurázzák ki. A koncepcióban Kézdy volt Kishon, aki csak meséli történeteit, míg a háromtagú társulat meg is eleveníti azokat, az új hajszín érdekében a vendégrendezőt a félőrületbe kergető színésznőtől a színészóriás által a színházból furmányosan kitúrt lelkes újoncon át a megfelelő gratulációk megfogalmazásával küzdő nézőkig felvonultatva a színház valamennyi csodabogarát. S nem csupán a szövegeket tudták a koncepcióhoz idomítani, de a dalokat is: a „Mások vittek rossz utakra engem” refrénű dalt például egy éppen beöltöző bohóc énekli, így a „komoly tanár” „rossz útjai” kissé más jelentést kapnak; a búcsúszámnak választott dal szintén jól szól a közönségnek a színészeket játszó színészektől: „maradni esztelenség, elfutni képtelenség, bilincsben él, aki téged így szeret”.

          A Pesti Cabaret bizonnyal Fesztbaum Béla, a szerkesztő kabaré-képét közvetíti: a válogatás erőteljesebben koncentrál a kissé cinikus vagy ironikus számokra, s felvillantja a két háború közötti hírlapok és újságok hirdetéseinek világát éppúgy, mint a bérkaszárnyák hátsó lépcsőin bánatukban gyufát ivó cselédlányok életének képeit. Van itt kávéházi beszélgetés és klasszikus komikus alaphelyzet egyaránt, a szerkesztő azonban annál messzebb nem is megy, mint hogy felvillantja a bevezető rímekben ezt a sokszínűséget, mely egyszerre ígéret és magyarázat.

          Ezek a klasszikus és kevésbé klasszikus kabaré-előadások talán nem mindig vannak a nekik megfelelő térben a Spinoza picike színpadán. A kuplék, dalok inkább egy kávéház, lokál vagy mulató közepére álmodott színpadon szóltak, s szólnának ma is igazán, egy pohár bort vagy pezsgőt ízlelgetve hallgatva azt az érzelmi, nyelvi és műnemi kavalkádot, amit, vélhetően, a műfaj szerzői is annyira szerettek a kabaréban: szabadon használhatók a legócskább, legelkoptatottabb rímek, s szabadon lehet kacagni mindazon, amin máshol, máskor inkább sírni illenék; szabadon keverhető a fenséges az érzelgőssel, a siralmas a röhögnivalóval, a részvét a gúnnyal, a kéj az ártatlansággal – egy kicsit mindenki kacaghat magán is. S igazán elengedni magunkat nem is olyan egyszerű. Egy egész letűnt, de visszafelé furakodó műfaj énekli csendes megadással, ám mély önérzettel: „Fogadj el engem így, ahogy vagyok, hisz jobb tanácsot úgysem adhatok”.

          Én hajlamos is lennék teljesíteni ezt az óhaját. Ám látom azt is – hisz Kabaré – hogy míg csendes megadással, ám mély önérzettel énekel, a szeme sarkában összerándulnak a szarkalábak a befelé kiteljesedő mosolytól, s megérzem, benne mindeközben más dal szól: „ez csak színjáték, itt senki se sír igazán, ez csak színjáték, színlelés csupán...”. Szóval nekem is színlel. Ezen kicsit megakadok – aztán elhiszem mégis. Szeretem a kabarét. Bocsássa meg nekem a világ.

          A Pesti Cabaret 25. előadását október 11-én láthatja a közönség, a Kuplé-király című új darabot Weiner István kupléiból pedig október 23-án délután háromtól mutatják be a Spinozában.

Györe Gabriella