A Puskin mozi kávézójában álltak starthoz a szép vers-írók vasárnap, a 82. Ünnepi Könyvhét egyik záró programján. Péczely Dóra, a Szép versek legfrissebb, 2011-es darabjának szerkesztője szólította az első felolvasót, Juhász Ferencet, és ettől kezdve egyik költő a másiknak adta át a stafétát a kanapé-porondon.

Juhász Ferenc kezéből Tóth Krisztina kapta meg a mikrofont, akivel kezdetét vette a tudatos-tudattalan nem csak fel- de el- vagy félre-, illetve újraolvasó játék, melyben kötettel a kézben lehetett részt venni. A „verejtéksíkos autópálya” például „verejtékcsíkos autópálya” lett – így talán még jobb, mint az eredeti. Ehhez hasonló módosítások, átírások és apró húzások voltak szemmel követhetőek, persze csak akkor, ha a kint ülő költő épp az antológiában megjelent versét olvasta. A Magvető által megjelentetett válogatás mellett sokan érkeztek saját kötettel, máshol megjelent költeményekkel vagy kinyomtatott újdonságaikkal.

Mindenki magát hozta. A legtöbb előadó a kávézó asztalainál vegyült a vershallgatók közé, amíg nem szólították, aztán kiment, olvasott, felállt, a szereplésen túl, de még a szokásosnál erősebben lüktetve, szívdobogva visszaült eredeti helyére és gyorsan rágyújtott, beleivott valamibe, vagy felírt valamit. Csobánka Zsuzsa például üres kézzel érkezett, leemelt egy kötetet az asztalról, és olyan érzékenységgel szólaltatta meg verseit, hogy a szeme elé tartott könyv alig-alig foghatott föl valamit a távozó lélekből. Kele Fodor Ákos rendkívül fegyelmezetten, szövegei sűrűségéhez mérten, azt adagolva olvasott fel, mintegy imatempóban (Marno) vezetve közönségét a verslényeghez. Ebből a korosztályos csoportból Simon Márton előadása is nyomokat hagyott. Ő a kivárással és a spontaneitással dolgozott, és még mindig nem megy ki a fejemből az a sor, ami a részeket összetartó ölelésről szólt…

A legfiatalabbak szerethetően és bátran szavaltak, a nagyok szívesen folyamodtak ironizáló metapoétikához. Kukorelly Endre egyik versében megkérdezte például, hogy „ki kíváncsi az irodalomra?” Vörös István pedig a jó, a közepes, a rossz vers, és eleve a vers mibenlétét firtatta az antológiát záró versek felolvasása közben.

A kávéházi miliőben, lámpaburás félhomályban, tompított zajok között hűsítő italok hivatottak frissen tartani a hallgatóságot háromtól hatig. Az eredetileg nem mellékelt használati utasításba azonban így utólag beleírnám – remélhetőleg a 2012-es maratoni Szép versek felolvasás résztvevői hasznát veszik majd – hogy felelősséggel és mértékkel fogyasszák. A harmadik órára ugyanis elképzelhetetlenné vált a könnyű kilépés. Azok jártak el helyesen, akik leültek a kávézóban, és amíg beszűrtek egy presszókávét vagy egy korsó sört odaadták magukat a költészetnek, aztán még mielőtt teljesen megrészegítette volna őket, felálltak, és magukkal vitték, amit érdemes.

A jellemző élményt végig a tányérok, csészék, kiskanalak halk csörömpölése, a székek csikorgása, recsegése, a kávégép zaja, a halk sugdolózás és a rajtuk rendben átszüremlő, hangosított, szép szavak, egész sorok, rímek nyújtották, de néha, a legerősebb pillanatokban eltűnt minden és csak a vers maradt. Ezek a pillanatok aztán, túladagolt állapotban, a moziból kilépve, ahogy a napsütötte víz felszíne szokott, csillogtak a szem előtt a kora nyári késő délutánban.

Nagy Bernadett