Még a könyveden innen kérdezem: milyennek látod az avantgárd világérzékelés-formálás és az emlékezet viszonyát? Mennyiben tekinthető sajátlagosnak?

Nem hiszem, hogy az emlékezetnek a különböző tartalmaitól függő specifikus vagy változó formái lennének. Maga az emlékezés mindig értelmezés is, és izgalmas benne, hogy ez az értelmezés jelentős részben racionális, de nem elhanyagolható részében érzék- és ösztönmunka is.
Ami a művészeti események felidézését illeti, szerintem az sem annyira az időbeliségtől függ, mint inkább az érzékelés formáitól. Pont egy happeninget vagy performanszot – talán a cselekvés- és eseménytartalma miatt - könnyebb leírni és érzékeltetni, mint egy kevésbé érzéki művet. És a vizuálisat még mindig könnyebb felidézni – hiszen a nyelvi készletünkben bőven vannak képek -, mint a hangot. Máig nagy talány nekem, hogyan lehet például zenét verbálisan érzékeltetni.
Szóval az emlékezés minden szempontból tele van ellentmondással, különösen, ha emlékeinket megosztjuk másokkal.

Könyved címe: Egy másik ember. Mit sugall ez a „megkülönböztetés”? És ki az aki erről a „másikról” beszél?

Mi emberek olyan keveset tudunk egymásról, hogy egy mélyebb emlékezetmunkából mindenkiben egy másik embert ismerhetünk meg. Ez természetes, hiszen nem veszünk részt tartósan egymás életében, pláne nem egymás tudatmunkájában. A címben jelzett kettősséget több dolog határozta meg. A formai keret a rejtett utalás Kassák nagy önéletrajzi regényére, az Egy ember életére. Önmagában azonban ez csak ötlet lenne. Életem minden szintjén kettős vagyok, például az ikrek jegyében születtem – tekintsük még ezt is formai vagy szimbolikus kérdésnek. Viszont mindig – először ösztönösen, aztán egyre tudatosabban – elválasztottam magamban az életet és a művészetet, mármint abban az értelemben, hogy a magánélet és a szakmai élet külön pályán fut, bár természetesen összefügg. Minden művészi megnyilatkozást ideértve azt szoktam mondani, hogy „nem az életben kell szerepelni, hanem a színpadon” – vagyis a művészi cselekvés éppen adott terében. Azután például több évtizede tanítok – de sohasem terheltem hallgatóimat a művészi identitásommal.
Voltaképpen az emlékezés eleve megduplázza az embert, mert kívülről kell benne szemlélni a saját belső életünket. Tehát minden szempontból két embert érzek magamban, akik ikrek persze, és jól megvannak egymással.

A magyar avantgárd szubjektív történetében a hangsúlyok, a csomópontok kijelölése is szubjektív. Nálad a hetvenes évek második része kerül egyre láttatóbb erejű fénytörésbe. Miért?

Csakis szubjektív lehet ez, hiszen amit az ember átélt, amibe belenőtt és amit maga is alakított, azzal kapcsolatban súlyos hiba volna az objektivitás délibábját kergetni. De végül is az események megélése, azok értelmezése csak találkozik az eseménytörténet tényeivel, még ha látásuk és így láttatásuk szubjektív is. Viszont fontos adaléknak gondoltam ezeket, mivel az avantgárd-alternatív kultúra formálódását illetően az objektív, korabeli forrás kevés, az adott társadalmi, kulturális és egyéb kontextusok elhalványodnak, a tudományos feltárás az elején tart.
Eszmélkedésem a hatvanas évek második felében indult, ha a hetvenes évek közepétől válik élesebbé az ebből adódó kép, azért is lehet, mert az első avantgárd hullámot a hetvenes évek elejére felszámolták, az évtized közepe így meglehetősen üresen telt ebből a szempontból. A hetvenes évek végétől viszont egy újabb, nagyon erős ilyen hullám indult: ahogyan az első elválaszthatatlan volt a közösségi (beat-, rock-) zene globális kulturális robbanásától, úgy most a punk és az újhullám adta a lökéshullámokat. Innentől kezdve pedig már szervesen és lényegében megállíthatatlanul épült az a művészi és szellemi gyakorlat, amit annak idején párhuzamos kultúraként definiáltam.

Mi vitt ebbe az irányba? A hivatalos nyilvánosságon kívüli önmegfogalmazás jelentette-e az első izgalmakat, amihez a radikális formák „felzárkóztak” vagy a kettőt teljesen egyidejűen kell érteni?

Nagyon érdekes, lényegi kérdés ez. Amennyire vissza tudok emlékezni, a kettő teljesen egyidejűleg ment, egymásból adódott, de a két dolgot sokkal inkább az ösztön kapcsolta össze, mintsem a higgadt megfontolás. Ugyanis a hivatalos nyilvánosság akkor szűkös és zsibbadt formáiban eleve nem volt érdemes – és nem is lehetett volna autonóm módon – kibontakozni, a radikális formák meg szükségképpen adódtak, mert felszabadító élményt jelentettek, és akkor nem ismert perspektívákat nyitottak képzeletünk előtt. Alighogy önálló cselekvési térhez jutottunk a II. Rákóczi Ferenc gimnázium színpadán, ösztönösen és szükségszerűen beleléptünk az akkor bontakozó experimentális színházi munkába, nem sokkal később ebből lett a Brobo-csoport, amely már fontos szerepet töltött be annak kibontakozásában. Zene, hang, látvány, fény, szó, mozdulat – minden benne volt első lépéseinkben, ami a mai munkámban benne van.
Mindebben sok dolog játszott közre, de két hatás mindegyik fölé emelkedik. Az egyik a már említett zenei kultúra kibontakozása, amely a közösségi térben történő önálló alkotás imperatívuszának elementáris igényét bontakoztatta ki – a másik a huszadik századi modern, jelentős részben avantgárd irodalom megjelenése eszmélkedésünk horizontján.

Mennyire látod szakaszolhatónak a magyar avantgárd hatvanas évektől mondjuk a kilencvenesek elejéig terjedő kontinuumát? Mennyiben változott a nyelv, a megközelítés, a szemlélet?

Szerintem – sajnos – elég jól szakaszolható. Azért sajnos, mert a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji, első nagy avantgárd hullám kontinuitása átmenetileg megtört, és ez rengeteg kárt okozott a magyar kultúrának. Például ezért nem lett rendes magyar beat- és rockzene, pedig nagyon jól indult a dolog – ennek hiányát máig nyögjük. Művészi pályák törtek meg, vagy kényszerültek kerülőutakra. Csak egyetlen példa: Szentjóby Tamás Kentaur című filmje az európai experimentális film élvonalában volt – azaz lett volna, ha be lehetett volna fejezni. Az, hogy mára rekontsruálták, már nem tudja az akkori hiányát pótolni. A magyar experimentális film nem került akkor oda, ahol potenciálisan volt, nem tudta befolyásolni és alakítani a magyar művészi és irodalmi gondolkodást – és ez sok minden másról is elmondható.
A hetvenes évek végén jelentkező második nagy megújulási hullám viszont már konzekvensen fejlődött, az avantgárd-alternatív kultúra módszeresen kiépítette a maga kis alternatív intézményeit, amelyek működőképesek voltak jó egy évtizeden át. Ez már, ha lassan és ellentmondásosan is, és iszonyú ellenállás közepette, de alakítani tudta a magyar művelődéstörténetet.
A nyelv, a megközelítés, a szemlélet sajátosságairól persze külön tanulmányt lehetne és kellene írni, de ha egy mondatban ki lehet bármit mondani, azt hiszem, az első hullámban bizonyos formai szigor és elméleti igény érvényesült, a másodikban viszont (nemhiába volt akkor érvényes terminus a „radikális eklektika”) az invencióban való tobzódás és az új nyelvi terek radikális birtokbavétele volt a fő imperatívusz..

Fölöspéldá ny, Konnektor, Új Hölgyfutár – csak néhány fontos állomás a pályádból. Melyiket találtad a legizgalmasabbnak?

Nehéz volna választani. A Fölöspéldány egy első nagyon fontos lépés volt az irodalmi-művészeti autonómia kinyilvánításában és gyakorlásában. A Konnektor művészileg számomra bizonyos értelemben felülmúlhatatlan művészi tapasztalat és eredmény volt, a legtermékenyebb alkotóenergiák találkozását és a kor szellemének megfelelő kisülését reprezentáló tér. Az Új Hölgyfutár pedig mindezt folytatta abban az értelemben, hogy ezeket az energiákat megpróbálta azzal formálni, hogy közös teret, hazai és nemzetközi kontextust, valamint egy lehetséges értelmezési keretet nyitott nekik.
Ezek a közösségi tapasztalatok végigkísérték a munkámat mindmáig.

Ma és aktuálisan milyen fokon látod egyben illetve szórtnak ezt a hagyományt?

Ma már bizonyos kultúrtörténeti távlatban szemlélhetjük ezeket a dolgokat, és szerintem ebben a perspektívában világosan kirajzolódik a gazdag, változatos koherenciájuk. Tehát rendkívül szórtak, szerencsére, de egy mikrouniverzumban szóródnak. Amellett végre megélénkült a professzionális kritikai, filológiai és elméleti érdeklődés e kultúra iránt, ami e kultúra saját korából sajnos hiányzott.
Úgy látom, hogy a reminiszcenciáik és a gondolkodásmódjuk fontosak lettek megint, amit az is bizonyít, hogy sokan spontán módon újra feltalálják az akkori dolgokat. Ez természetes, mi is így voltunk ezzel.

Jánossy Lajos