Előszó, bevezetés és részlet Csaplár Vilmos A magyarok című könyvéből

Előszó

A kommunizmus zárt világképű ideológia. Ennek az úgynevezett alsó fokában, a szocializmusban éltem, negyvenegy évet. Akkor születtem, amikor Magyarországon elkezdődött, a fordulat éve előtti évben, ahogy később az iskolai tanulmányaimból megtudtam. Máshonnan nézve, a változatosság kedvéért most éppen egy Szovjetunió nevű birodalmi formáció tartott megszállva bennünket. Egy idő után úgy neveztette a ránk erőltetett politikai rendszert az ideológusaival, hogy létező szocializmus, szemben azzal, amely nem létezett, csak az ígéretek szintjén. A valóság titokzatos volt, akármennyire is próbálták magyarázni. Olyan, mint általában a nem demokratikus politikai rendszerekben. A végcél képét azonban nagyon élesen, határozottan rajzolgatták meg újra és újra. A lényege az volt, hogy majd egyszer minden jó lesz, az emberek boldogan fognak élni. Úgy, ahogy mindenki szeretné. Egyszer majd mindenki csak annyit dolgozik, amennyit akar, cserébe minden igényét kielégítő mennyiségű javakat kaphat. A kommunizmus földi mennyországában. Nem ők festettek először (nem is utoljára) vágyképet a történelem során, bár ennek voltak a többi világi és vallási vágyképtől megkülönböztető, sajátságos jellemzői. Ideológiailag előre és pontosan meghatározott gazdasági, társadalmi „alapjai” látszottak lenni. Nagyon gyakorlatias volt, például hatalmat gyakoroltak a nevében. Igaz, hogy épp eközben derült ki, hogy a modell nem működik.
Az én szempontomból ez azért volt fontos, mert fölerősítette bennem, hogy van végcél. Magamévá tettem azt az enyhén szólva nevetségesen naiv hitet, hogy a világnak az a végkifejlete, hogy egyszer majd minden baj elmúljon, mindenki boldogan éljen.
Öntudatlanul, majd később tudatosan ebből indultam ki. Persze nem voltam egyedül.
Nem kellett ehhez szocializmusban élni, de ha mégis ebben élt valaki, az különös ízt adott a dolognak. Hevesebben bizonygatta, hogy ez úgysem lehet így, és egyúttal hevesebben kérte számon, hogy miért nincs máris minden rendben. Ez meg ez meg ez. Hát nem azt ígértétek?
Életem során fokozatosan kerültem (kerülök) ki a szocializmus fölfokozta, ősi naivitásból, melyet egyébként a nyugat kapitalizmusa is sugalmaz, amikor azt mondja, hogy te vagy az egyetlen, a te boldogságod a világ célja, és egyszer majd mindenhol a földön jólét köszönt be.

Bevezetés

Az ember evolúciós termék. Amikor mozgás- és idegközpontjából kifejlődött a reflektáló központ, az agy, a Föld történetében új korszak kezdődött. Az ember eszközöket gyártott, majd létrehozta kisebb, nagyobb társadalmait. Ezek a reflektív mutációk az évezredek során mind nagyobb mértékben hatottak vissza az eredeti evolúciós folyamatra, ugyanakkor az ember természeti környezetből kiinduló építkezése, kultúrája, a társadalmak működése és, hosszabb időt nézve, a történelem ennek az evolúciós folyamatnak a része maradt. Vannak specialitásai, de ezek nem olyan jellegűek, hogy kiszakíthatnánk a társadalmakat, a történelmet a természet világából. A civilizáció, mint morféma a legkomplettebb produktum a reflektív mutációk sorában. Ez az a „nagy rendszer”, amelyet oly sok filozófus keresett. És kellőképpen nyitott, szabálytalanságokat, kivételeket produkáló, mint maga a természet, mert maga a természet. Az olyan nagy gondolatrendszerek, mint Kanté, Hegelé, Marxé nézőpontok, melyek az evolúciós folyamat szakaszain belül érvényesek is lehetnek. De ha a lineáris fejlődésképet fogadjuk el, sok-sok elődünkhöz hasonlóan tovább álmélkodhatunk azon, hogy az antik Rómában hogyan lehettek emeletes bérkaszárnyák, meleg vízzel fűtött lakások, bonyolult, Európában csak a tizennyolcadik, tizenkilencedik században megjelent mérnöki munkák.  Hogyan jöhettek létre a Kínai Birodalomban olyan műszaki találmányok, melyeket sokkal később Európában találtak föl? A történelmet lineáris folyamatnak deklarálók számára visszatérő kérdés, hogy miért tűnik valami feledésbe, ami volt. Olyan, mintha újra meg újra lejátszódnának bizonyos folyamatok. („A történelem ismétli önmagát”, „Nem tanult a múltból”.) A magyarázatot csodálkozással helyettesítik. Az ok, hogy minden civilizációnak van külön fejlődése és ideje. Oswald Spengler fogalmazta ezt meg először A Nyugat alkonyában. A társadalmak a történelmi időben kultúrákat alkotnak, melyek civilizációkká fejlődnek, majd hanyatlani kezdenek, szétesnek, vagyis meghalnak, majd „testi”, szellemi maradványaik beépülnek a mellettük élő, emelkedő kultúrákba, civilizációkba. Ilyen az ember alkotta társadalmakból épülő történelmi evolúciós képződmények természete. (Tenyészete.)

Részlet

A nem létező ország tele van izgalmakkal. Az utcákon hömpölyögnek az emberek, a nem létező ország városaiban pezseg, forrong az élet. Az éttermek, presszók zsúfoltak, az emberek egymáshoz is átjárnak, hosszasan és hevesen meghányni-vetni a dolgokat. A nem létező országban mindenki minden iránt érdeklődik, állandóan hangulat van, persze ez a hangulat nem mindig jó, de hangulat. Változó, a nem létező országra a változékonyság a jellemző. Ha a saját egyenletes és unalmas országából idejön valaki, a nem létező országban azonnal elkapja az érzelmek, a barátságok és ellenségeskedések forgataga. A nem létező országban mindenkinek mindig mindenről van véleménye.

A nem létező országban nincsenek problémák. Egy nagy problémagombolyag az egész élet minden perce, amit nem lehet egyes problémákra, meghatározott témákra szétbontani. Ugyanakkor a nem létező országban ugyanaz, ami az előbb még bajnak látszott, a következő pillanatban öröm forrása. Aztán megint visszaváltozik bajjá, mert a nem létező országban nem létezik állandóság.

A nem létező országnak rengeteg történelme van, annyi, ahány ember elmeséli. Sőt, ahány embernek ahány hangulata van. A nem létező országban az emberek szeretik a dolgokat a legkülönbözőbb oldalról megvilágítani. Annyi oldal van, ahány érzés, hangulat, még annál is több. A nem létező országban az emberek nem riadnak meg attól, hogy ugyanaz és az ellenkezője is igaz lehet. Lubickolnak ebben a zavaros filozófiai fürdővízben. Meg vannak győződve arról, hogy a dolgok nem javulnak meg, de nem is félnek attól, hogy igazán elromlanak. Tudják, hogy mindennél lehet még rosszabb is, ezt tartják a világ természetes rendjének. Éppen ezért miért félnének, hiszen, ha ez a természetes, akkor semmi baj, ha baj van. Ha még nagyobb baj van, akkor is csak a világ természete nyilvánul meg, úgyhogy a nem létező ország polgára ilyenkor inkább elégedetten nyugtázza, hogy neki van igaza, és hogy ha valakinek igaza van, már nincs is akkora baj.

A nem létező ország lakosai szeretik a „hazájukat”. Valósággal betegei ennek a szeretetnek. Ha külföldre veti a sorsuk (miközben honfitársakkal találkozva, lehetőleg elkerülik őket), sietnek vissza. Amennyiben kénytelenek hosszasabban maradni, olthatatlan vágy él bennük az elhagyott föld iránt, és minél szerencsésebb fordulatot vesz az életük, annál szívesebben látogatnak haza, hogy elkeseregjék az otthon maradottaknak a szerencséjüket. Az otthoniak pedig büszkék rájuk, egyúttal irigykedve sajnálkoznak rajtuk, s elvárják tőlük, hogy részt vegyenek, ha csak ki időre is, az otthon pezsgő búbánatban.

Mert a nem létező ország polgárainak a hazaszeretete olyan, mint egy réges-régi nóta. Úgy vijjog a nem létező ország lakosának a lelkében, mint a fájdalmas hegedűszó. Markolja a szívet, egyszersmind fölemelő. Sírás szorítja össze a nem létező ország polgárának a torkát, ha belegondol a szegény hazája sorsába és a maga sorsába ebben a szegény hazában, de amikorra ez a kesergő, zokogó bánat dalban, versben fogalmazódik meg a nem létező ország polgárának az ajkán, az öröm megnyilvánulása is egyben, mert: mégis. A nem létező országban élni a lehető legnagyobb jó, a maximális balsors ajándéka, az ember próbája. Mert a nem létező ország a világ bokrétája. A magyarok istenének kedvenc kalapján.

A nem létező ország polgára szeret olyasmiket mondani, hogy az országában élni életfogytiglani büntetés. Ha a nem létező ország lakosa igazán nekikeseredik, más szóval föltámad benne az élethossziglanira kiszabott feladat, mármint az, hogy ő ott él, ahol él, akkor rémisztő, pusztító gondolatai támadnak, melyek inkább víziók, de elvárja, hogy a partnere, pláne, ha idegenből jött, megcáfolja ezeket a látomásokat. Persze ő nem engedi megcáfolni, ellentmond. A nem létező ország polgára kifogyhatatlan az érvekből, de azért jólesik neki a cáfolat, közben sajnálkozva néz a partnerére, tulajdonképpen magára. A feladat feladat.

A nem létező ország lakosai úgy (úgy is) élnek az országukban, mintha állandóan távozni készülnének. De hová mehetne az, aki számára megfellebbezhetetlen büntetés az ottlakás? Gyönyörű büntetés, amelyet ha már kiszabtak, vállalni kell. Nem szabad kitérni előle, pláne ha nem is lehet. Szép ez, mint az élet végén a nagyszerű halál. A nem létező országban élni olyan (is), mint egy folyamatos, nagyszerű halál. Éppen ezért a nem létező ország lakosait olykor elfogja a közelgő nemzethalál érzése, és ilyenkor árgus szemekkel figyelik, hogy ki sajnálja őket. A nem létező ország lakosait nem lehet eléggé sajnálni, de ha valaki mégis megpróbálja a lehetetlent, a nem létező ország polgárai megsértődnek. Azonnal szilajok lesznek. Mint akik sose halnak meg. Sírva vigadni, élve halni, holtukban élni, ez az, amit a nem létező ország polgárai igazán tudnak.

Ehhez az állandó hangulathoz az is hozzátartozik, hogy a nem létező ország lakosai szeretik az idegeneket. Hogyisne szeretnék őket, hiszen számukra az idegen olyan, mint az illatnak az orr, a fagylaltnak a nyelv. Illetve nem minden idegent szeretnek, csak az idegen idegent. Ugyanis miközben számtalan nem létező országbeli él a határokon túl, sőt a messzeségben, számtalan olyan lakos tartózkodik a nem létező országban, aki tulajdonképpen idegen. Az egyik féle idegent a másiktól úgy lehet megkülönböztetni, hogy az idegen idegent szeretik a nem létező országbeliek, sőt, nagyon is elhalmozzák néha őket a maguk búbánatos, keserű szívélyességével, a másik idegent, aki látszólag olyan, mintha nem létező országbeli lenne, nem szeretik. Ám ha valaki azt képzeli, hogy máris rájött a dolog nyitjára, téved. A nem létező országban ugyebár az is változik, hogy ki idegen, ki nem. Ami állandó viszont: a civakodás, a vádaskodás, a megbélyegzés, a szenvedély, a kitárulkozás, amitől még a kirekesztettek is otthon érzik magukat. Agonizálnak, asszimilálódnak.

Egy ilyen közösségben az, aki fölismeri a nem-létezés törvényszerűségeit, sikeresen hirdetheti: a rend a létezés. „A rend a lelke mindennek”.

A nem létező országbeliek fogékonyak erre a mémre (is), hiszen borotvaélen táncolnak a korlátlan szabadság vágya és a rend szomjúhozása között.

„Úgy tartják, hogy ha Magyarországon ketten tudnak valamiről, az már nem marad titokban. Az úgynevezett „öszödi beszéd” kiszivárogtatásához két embernél több kellett. Az, hogy évekkel a történtek után semelyik fél se tett közzé még csak feltételezett változatot sem arról, mi történt, hogy történt, példátlan.” 

Csaplár Vilmos: A magyarok - Az államalapítástól a 2010-es választásokig

Kalligram Kiadó, 2011, Budapest

Oldalak száma: 232