hirdetés

Csáth és a homokember

2009. november 27.
Csáth Géza személyiségének épp azon oldala maradt árnyékban, amely tragikusan példázza egy univerzális tehetségű zseniális ember szomorú sorsát - Kelecsényi László kötetéből ajánlunk részletet.
hirdetés

ELŐSZÓ


Csáth Géza alakja, fénylő tehetségével éles ellentétben álló tragikus sorsa, sokáig méltatlanul homályban maradt a 20. századi – általában irányított – hazai irodalmi kánonban. Jobb- és baloldali kurzusok egyaránt igyekeztek agyonhallgatni munkásságát. Emlegették ugyan, mint jeles novellistát és érzékeny zenekritikust, de a teljes életművet (orvosi ténykedésének szövegeit, naplóit és más dokumentumokat) titok övezte. Irodalmi szájhagyományok és egy-két független kutató ténykedése nyomán, és akkor is csak a bennfentesek számára válhatott világossá ennek a rendkívüli személyiségnek viszonylagos teljességű pályaképe. Amikor egyik híres munkája, elfeledett orvosi tanulmánya, az Egy elmebeteg nő naplója 1978-ban végre újra nyomdafestéket látott, órák alatt szétkapkodták a kötetet. A rendszerváltás idején ugyanilyen heves érdeklődés fogadta Csáth 1912-13-ban keletkezett Naplójának megjelenését. Ez természetesen nem vezethetett valódi recepcióhoz: napi szenzációnak vették, és az írói magánélet rejtett titkait fürkészték a korlátozott nyilvánossághoz szoktatott olvasók.
A homokember a mesékben, a különböző mitológiákban az álmot hozó lény alakjában jelenik meg. Gyerekeknek regélnek róla; ő az, aki láthatatlanul érkezik, és éjszakai álmot bocsát az emberekre.
Jóságos vagy démoni? Ez komoly kérdés. Szülői mesékben nyilvánvaló, hogy az előbbi. Ám a modern szürrealista irodalom legjobbjait is zavarba ejtő E. T. A. Hoffmann azonos című elbeszélésében szorongató rémalak, afféle doppelgänger, aki/amely tévútra csábítja alanyát. Ami a legrémesebb benne, hogy néha bennlakónak tűnik. Bennünk van, csak elnyomjuk, vagy szabadon engedjük lelkünk titkolt zugaiból, attól függően, hogy a hagyományok, a neveltetésünkkel belénk épített gátlások erősebbek, vagy a kíváncsiságunk. A homokember – a másik énünk. S nem biztos, hogy a jobbik. Sőt, egyáltalán nem biztos, hogy az.
Csáth Géza testét és lelkét kísérleti tárgynak tekintette. Mint oly sok felfedező orvos, önmagán kísérletezett, és a kísérleti anyag átvette az uralmat a teste fölött. A másik nem iránti kíváncsisága pedig a kínokig fokozódó kéjek hajszolásában merült ki. Talán a lélek titkát kereste, de csak ismétlődésekbe botlott, vergődve jutott el egyik nőtől a másikig. Kíváncsi kisgyerek, aki szétszedi a játékát, és azzal el is rontja, meg is semmisíti azt. Semmiképp sem Don Juan, sokkal inkább szenvedélybeteg. Az ő betegsége azonban – Susan Sontag kifejezésével – metafora. Ebben a metaforában az egyén és a környező világ közötti egyre mélyebb szakadék tárul fel.  
Vajon miért végződött katasztrófával egy szikrázó elme, egy ragyogó írói tehetség pályája?
A kíváncsi, kísérletező belső Én elszabadult, és átvette az uralmat a szokások, hagyományok, törvények uralta külső Én fölött. Csáth emberáldozat lett (tragikus mellékkörülmény, hogy a felesége is áldozatává vált ennek a végül ellenőrizhetetlen szellemi és érzéki próbatételnek).
A homokember győzött. Az éjszaka sötétje lett úrrá a nappali álmok fölött. Csáth pályájának tanulsága ma, majd’ egy évszázaddal később, veszedelmesebben aktuális, mint bármikor valaha.  

ÖNÉLETRAJZ


1887-ben születtem Szabadkán. Ügyvéd apám, aki szenvedélyes zenélő, hegedűművészt akart belőlem nevelni. Valóban gyorsan és jól fejlődtem, de az alkotás vágya megölte bennem a gyakorlatozáshoz szükséges türelmet. Festő akartam lenni. Bizarr színkeveréseimet és elnagyoló vázlatszerű rajzolási modoromat azonban rajztanárom kinevette és elégségest adott. Annál nagyobb volt az elégtételem, amikor egy szegedi kiállításon Rippl-Rónai pasztelljeiben igazolását láttam mindannak, amit rajzolásról, festésről magamban elgondoltam. Ugyanígy jártam a dalaimmal is. Kezdettől fogva szabad atonális harmonizálást, aszimmetrikus ritmuskombinálásokat alkalmaztam bennök. Apám kijelentette, hogy amit írok, az nem zene, később azonban, amikor Budapesten először hallottam Debussyt, ugyanaz a nagy öröm volt a részem, mint Szegeden, mert bizonyítva láttam, hogy amit a levegőben megéreztem (a szülői háznál Grieg volt a „legmodernebb” szerző) az csakugyan az új idők művészi kifejezésmódja, amit megsejtettem – az a modern művészet.
Az írással simán ment a dolog. Révffy Zoltán, az irodalomtanárom fedezte föl először, hogy tehetségem van hozzá. Ugyanebben az időben – 14 éves koromban – mutatkoztam be először a Bácskai Hírlap közönségének, mint zenekritikus.
17 éves koromig azonban nagyon keveset írtam. Mint nyolcadikos gimnazista elküldtem Bródy Sándornak a Jövendő akkori szerkesztőjének egy novellámat. A kályha volt a címe. Válaszolt rá. Azt írta, hogy küldjek mást is, „jót, sőt, feltűnőt” vár tőlem. Ekkor kezdtem komolyabban foglalkozni az írással. Nem sokáig tehettem. Jött az érettségi, azután az orvosegyetem. Másfél évig csak az anatómiának és az élettannak éltem. Egy napon azonban mégis ráhatároztam magam, hogy kopogtatok a Budapesti Naplónál. Abban az időben ez a lap az ifjú magyar irodalom harcoló gályája, rohanó quadrigája volt. Vészi József és Kabos Ede szerkesztése alatt itt szerezték meg igazi formájukat Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért. Vészi József és Kabos Ede mint nagyszerű, fáradhatatlan trénerek vezették a vasizmú bajnoki csapatot. Érthető tehát, hogy mint újat merő író, ide és csakis ide vágytam. És befogadtak a csodás atléták közé. Pár hónap alatt már vasárnapi tárcaíróvá lettem. Természetes, hogy nagy kedvvel és szorgalommal dolgoztam. S jóllehet orvosi tanulmányaim egész nap elfoglaltak, még időt tudtam rá szakítani, hogy este a Budapesti Napló zenereferensi teendőit is ellássam. Egy éven belül majdnem minden fővárosi napilap és hetilap megnyílt előttem.
A Nyugatnak alapítása óta munkatársa voltam. Ide írtam azt a kis tanulmányomat, amellyel eddig talán legnagyobb sikeremet arattam: Pucciniról, s amely azóta németül is megjelent. Ugyanebben az időben látott napvilágot első novellás kötetem: A varázsló kertje. Körülbelül egy év távolságban követte ezt azután a többi: Délutáni álom, Schmith mézeskalácsos, Muzsikusok. 1911-ben a Magyar Színház két színdarabomat mutatta be. A Janika c. kétfelvonásos tragikomédiát és a Hamvazószerda c. egyfelvonásos zenés játékot. Azóta még egy színművem készült el, továbbá munkában van egy vígjátékom és két regényem.
Mikor készülök el velök – nem tudom. Talán egy esztendő se lesz elég hozzá.

Az Érdekes Újság Dekameronja (Légrády, 1913)



(Kilencedik fejezet)

JÓNÁS OLGA


Csáth Géza feleségéről, Jónás (született Stern) Olgáról, a férje által „édes kis sonkámnak” becézett asszonyról, nagyon keveset tud az irodalomtörténet. Mintha szégyelltek volna utána kutatni. Kerülgették, mint egy forró témát. Az is volt. Ne firtassuk most, mennyire volt igazi társa férjének. Egy bizonyos vonatkozásban mindenképpen az volt. És az is bizonyos, hogy Brenner József nem ihlető múzsát, házi kritikust, családi otthona őrszellemét kereste benne. Sokkal inkább az „Izoldaszerű odaadást”, amelyről egyik naplófeljegyzésében ír. És a mindenre kapható szexuális partnert. Megkapta mindezt Olgától? Egy ideig bizonyosan. Csak amikor gyötörni kezdték a féltékenységi tévképzetek, melyek akár megalapozottak voltak, akár nem, vált együttélésük pokollá.

Nem azért ítélem el feleségemet, hogy sokszor megcsalt, és végül mástól gyermeket szült (módja lett volna a magzattól megszabadulni – mint máskor, kb. 8-szor tette). Természettudós és bölcsész vagyok. Tehát a hús és a vágy jogait meg tudom érteni. Ismerem az emberi természetet, hogy bármily jól és boldogok vagyunk – az örömből minél többet óhajtunk.
Ellenben megbocsáthatatlan dolgok a következők:
1. Az esküvő előtt azt mondta (másoknak), vagy elveszem, vagy megöl engem. Ehhez szajhának nincs joga, csak szerelmes nőnek, aki egy férfiért él-hal.
2. A házasság első heteit megkeserítette folytonos kínzásaival, melynek célja csak a figyelem elterelése volt, mert akkor is mástól volt teherben.
3. Tudta magáról, hogy hűtlen természet, s látta a szanatóriumban, hogy mennyire szenvedek ennek sejtelme miatt, mégse egyezett a válásba.
4. Megakadályozta, hogy Szabadkán telepedjek le (ahol a legjobb egzisztenciám lett volna, mert Pestre akart menni. (Nem akart a családom ellenőrzése alatt lenni.)
5. Elidegenített öcsémtől.
6. Mikor észrevette testi és szellemi hanyatlásomat, nem vitt orvoshoz, nem mozgatott meg minden követ, hogy segítsen rajtam, hanem hagyott, hogy menjek a pusztulásba. Én nem láttam magam, nem figyelhettem magam. – Neki kellett látni. Neki lett volna (és családjának) kötelessége, de mind tették magukat, hogy észre nem vesznek semmit rajtam. (S ezt akkor én el is hittem.)
7. Meggyalázott, mert utóbb mindenkivel összeadta magát, és alig titkolta ocsmány szajhaságát.
8. Regőcén a legerősebb, legkimerítőbb munkára hajtott, űzött, kényszerített, holott tudta már, mi a bajom (az orvosi rendelet is kíméletes életmódot parancsolt), elhitette velem, hogy képzelt beteg vagyok, és én dolgoztam rogyásig. (Spanyolbetegség közben kényszerített, hogy felkeljek, és tanyára menjek.)
9. Engedte, hogy berendezkedjünk, hogy a jövő ábrándjainak átadjam magam, amikor ő már tudta, hogy micsoda rémes katasztrófát készít nekem. Ismerve engem: neki kötelessége lett volna: bármily módon a szülés előtt elválni. Ő tudta volna a módját, hogy lehetett volna ezt nálam keresztülvinni, mert akkor még lehetett volna.
10. Engedte, hogy a gyermek-ügyben kutassak, ide-oda járjak, nevetségessé tegyem magam (amikor becsületes ember létemre biztos adatokat kerestem, nem akarván kidobni egy nőt a gyanú alapján), hurcolt ide-oda, megőrjített mindenféle rémes machinációkkal, utaztatott Szabadkára, Bajára stb. stb. Tönkretette munkakedvemet, az életben való örömemet, híremet. Addig senki se sejtette, hogy morfinista vagyok. A végén az egész megye arról beszélt, hogy megőrültem. És valóban a bolondokházába juttatott.
11. Amikor hazaszöktem – igen zavart volt, nem szívesen fogadott. Még azon az éjjel kétszer is halkan kopogtak a hálószobaablakon. Azt hiszem, a süket patikus volt az ő legújabb barátja, akivel azért kezdett ki, mert vőlegény volt. Ez izgatta őt.
12. Mindjárt másnap mindent elkövetett, hogy felizgasson. A kisgyereket – állandóan kis szeretőmnek nevezte. A haját úgy fésülte, mint a gyanúsított apa viseli. Családomat szidta, hogy az ő pénzét (az én keresetemet), amit apámnak odaadtam megőrzés végett – ellopják.
13. A legborzasztóbb azonban ez volt. A cselédet kérdezem, hogy mikor vette ő észre, hogy rossz lett a járásom. A lány azt feleli: csak az utolsó időben. Erre ő nekem támad, és veszekszik, hogy miért kérdezősködöm a cselédtől. Láttam, hogy bűnösnek érzi magát ebben, és nem akarja, hogy tovább fűzzem a gondolatot. Hogy micsoda alávaló, piszok nő az, aki észreveszi férje tabesét, nem szól, hanem tovább bosszantja: öli, hogy a bajt súlyosbítsa.

Jegyzetek D.-nek. Általános megjegyzések. In Napló 1912-1913.  Babits Kiadó, 1992

A fenti szöveg több kérdést is fölvet.
A legelsőt a legkönnyebb megválaszolni. Mikor írhatta Csáth ezt a vádiratot? Mindenképpen kisleánya születése, tehát 1918. októbere után. A „bolondok házába juttatott” a bajai kórház elmeosztályára utal, ahol 1919. áprilisától, zárt osztályon kezelték. A feljegyzés valószínűsíthető dátuma tehát nagyjából azon év május végére vagy júniusára tehető, mikor is Csáth megszökött onnét.
A fogalmazvány címzettje D., minden kétséget kizáróan Desiré, azaz Kosztolányi Dezső – az már más kérdés, hogy eljutott-e a címzetthez az írás? Vagy a hagyatékban maradt.
Ami a szövegezésben meglepő, hogy nem egy súlyosan beteg ember, hanem egy józan elme és gondolkodás -még ha igaztalan – lenyomata. Egyetlen kóros vonása lehet: ha a felesége ártatlan a fölmerült gyanúban, akkor Csáth paranoiás tévképzettől szenved. De ha mégsem?
A vádirat folytatódik.
Egy Desirének címzett ugyancsak keltezetlen töredékben – ki másnak írhatna, mint általa, az utókornak – folytatja Olga „bűneinek” lajstromát. Oldalakon keresztül számol be Kosztolányinak arról a vizsgálódásáról, melyet gyermeke származásáról folytatott. A végeredmény: Olga sohasem szerette őt – „példátlan gonosz, rossz nő volt”. Figyelem, a feljegyzésben múlt időben beszél a feleségéről.
Az mindenesetre szembeszökő gondolata, hogy miért nem tett semmit a felesége az ő morfinizmusa ellen. Pedig ez fontos kérdés.

*

A Jónás Olgáról szerezhető kevés információ az ezredforduló után végre megmozgatta az utókor fantáziáját. Való igaz, hogy róla, a mártírsorsú feleségről jóval kevesebb szó esett irodalomtörténetünkben, mint Szendrey Júliáról, Lédáról, Csinszkáról,Török Sophie-ról vagy Kozmutza Flóráról. Pedig ő adta a legtöbbet – nem hírnévért, háláért, tiszteletért. Lényegében: semmiért. Az életét. Nem tudatosan tette, nem akart ő áldozat lenni.
„Édes kis sonkám” – Csáth hívta, becézte (ha ez becézés) így leveleiben, aztán mások előtt is a feleségét. A megszólítás nyílt szexuális utalás Olga asszony testalkatára. Az asszony két és fél évvel idősebb volt nála, ezért a szerelembe és az egész kapcsolatba belejátszhatott egy kis anyakeresés is.
Lovas Ildikó, a szabadkai születésű és ott is élő, negyvenes évei elején járó író három elbeszéléskötet és két regény után vette magának a bátorságot és Spanyol menyasszony című 2008-ban megjelent regényében felléptette Olgát, a mártírasszonyt. Remek írói trükköt eszelt ki: két női sorsot font egybe. Egy esküvőjére készülő mai lányét és Brenner Józsefné, született Jónás (Stern) Olgáét.
Olga így vall a férjéről:

Az ország legcsodálatosabb, legokosabb férfija szeretett, akinek szorongató titkát legbelső baráti köre mellett csak én tudtam, de én náluk is többet: férfiasságának szent egyensúlyát tartottam combom közt, kezemben.
Amíg házasságunk második hónapjában a naplójából rám nem vigyorgott a valóság. A bensőségesség és saját fontosságom hiánya. Annak lehetősége, hogy egyetlen legyek.
Kicsinyes ravaszkodása, férfihitványsága, hogy látogatásom a fürdői asszonyok szemében ne a „menyasszony látogatása”, hanem „jó ismerősök találkozása” legyen, ami „sikerült is”, megbocsáthatatlan.
Két évvel ezelőtt, mikor ideköltöztünk, a fronton eltöltött idő következményeként a férjem attól tartott, valamiféle betegséget fog összeszedni. Hipermangános vízzel kellett kimosnom magam előtte. A fehér lavórba beleszórtam néhány hipermangánkristályt, a kezemmel addig kevertem, amíg feloldódott, s a vizet lilásra színezte. Akkor ingre vetkőztem, a lavór fölé guggoltam és alaposan megmosakodtam. Ez nem volt mindig elegendő, néhányszor bele is kellett ülnöm a vízbe. A férjem a fotelből figyelt, és amikor úgy vélte, eléggé megtisztítottam a testem, megengedte, hogy fölálljak. Ő maga törölt szárazra fehér gyolcskendővel, csöppenként itatta föl a vizet. Majd lefektetett az ágyra, s alaposan szemrevételezett, amitől az alhasam szinte görcsösre feszült, hiába volt minden vele ellenkező, őt megvető gondolatom, a vágy mégis erősebbnek bizonyult. A férjem az ágyon térdelt, ha oldalra fordítottam a fejem, a fehér lavórban pirosló vizet láttam és néhány benne úszó szőrszálat. Középső és hüvelykujjával széthúzta ott, ahol a legérzékenyebb, és mutatóujjával erős nyomást gyakorolt. Közönyös akartam lenni, de mégsem sikerült, mert igen megritkultak a lehetőségek. A férjem ujjai között úgy reszketett a két szárny, akár egy madárfiókáé, tőlem teljesen függetlenül. A fejem azért fordítottam el, mert tartottam attól, hogy meg kívánna csókolni. Ami ezután következett, már nem volt olyan jó. Nagyon kellett igyekeznem, hogy a férjemnek sikerüljön örömet szereznie mindkettőnknek.

A történetet szövegező író pontosan és gátlástalanul éli bele magát az asszony testi/lelki állapotba – hála az utóbbi évek nőirodalmának, amelyben maguk a nők képesek saját testükről és élvezeteikről korábban elképzelhetetlen őszinteséggel és hitelességgel szólni. Ez a sajátosság búvópatakként vonul végig a regényen.

Tudnom kellett volna, meddig akar elmenni velem. Mit kell komolyan vennem: amikor azt mondja, hogy testrészeim, májam, szívem és agyam az Elme- és Idegkórtani Klinikára juttasd el, vagy amikor azt mondja, vitriolt itat velem, mert mindenféle parasztkölykökkel adtam össze magam, és azok valamelyikétől szültelek téged.
Máskor, ha jobb kedve volt, odakucorodott a lábamhoz, mint régen, meg szerelmünk kezdetén tette, a térdemre hajtotta a fejét, és azt mondogatta, „komám, szedd össze magad, mert meg fogsz dögleni, komám, meg fogsz dögleni.”
Olyankor elöntött engem a szeretet, a gyöngédség, a sajnálat és mindazon érzés, amit kilúgozott belőlem a naplóival. Amikor fennhangon olvastatta velem, s közben fel-felröfögött, akár egy disznó, ha elégedett a moslékkal, szerettem volna kiszúrni mindkét szemét, hogy ne láthasson engem, ne láthassa, mint esik össze a testem a megalázottságtól. És közben azt állította, ez közelebb hoz bennünket egymáshoz, még sokkal bizalmasabbá teszi a házasságunkat. Mert nem lesz semmiféle titok, ami szétválaszthatna. Ha a mellettem heverő horgolótű kampóját beleakaszthattam volna a szemébe, és kifordítottam volna egy hirtelen mozdulattal, ahogyan a remegő pudingot fordítjuk rá a díszes tányérra, érezhette volna, hogy másként gondolom. Nekem más a véleményem. És akkor – talán –, míg üresen tátongó szemgödréből csordogált volna a vér, végig az arcán, elmulasztott könnyei helyett, utat csinált volna gőgös nyakán, akkor megbeszélhettük volna, mit csinált Ágnessel a rendelőben.
Én is elmesélhettem volna, mit csináltam a legjobb barátjával, amíg ő gyógykezelésen tartózkodott. Kezdhettünk volna valamit az őszinteséggel, amitől ő mindvégig megfosztott engem. Azután pedig, hogy részletesen elmeséltem volna, miként érkezett meg hozzánk legjobb barátja. R. S., aki sokat beszélgetett velem az elmúlt évek során, gyakran éppen az ő, a férjem kérésére, hogy ő meglőhesse valamelyik nőt a sok lottyadt páciense vagy büdös cselédje közül, miként vacsorált velem, a vacsora közben hogyan lövellte testem felé szeméből a vágy nyilait, fordította úgy a székét, hogy nadrágjának domborodó részére kényszerítse tekintetem, nem járt egyéb dolog a fejemben, csak az, hogy milyen lehetett Ágnesnek. A két farpofám lüktetett, nem tudtam megállni, hogy ne szorítsam szüntelen egymáshoz, belülről olyan erős nyomás nehezedett, hogy szinte belefájdult a farokcsontom, de az sem rossz volt, hanem izgató. Kimentem a vécére, hogy megmosdjak, le akartam higgadni, hiszen magunk voltunk a házban, és nem akartam méltánytalanul viselkedni, de a megnedvesített zsebkendőt nem az arcomhoz nyomtam, hideg anyaga úgy hűtötte forró fenekem, mint valami mentás kenőcs, hirtelen az orromhoz nyomtam a kendőt, elkábított a szag, az orrom még többet akart érezni belőle, ezért másodszor már nem a kendővel, hanem az ujjammal próbáltam lenyugtatni a lüktető testrészt. Nem bírtam abbahagyni a szaglászást, elbódított, de nem a vágy erősödött, hanem egy gyerekkori emlék, ami apám barátjához kötődött, akit már régen elfelejtettem. A vécében jutott eszembe, hogy három-négyéves koromban, amikor elment tőlünk, mindig megszaglásztam a széket, amin órákon keresztül üldögélt, annak volt ehhez hasonló szaga. R. S. azt hitte, megkapott belőlem valamit, ami közös titkot jelent kettőnk között, de ez nem igaz, én tértem vissza abba a természetes állapotomba, amelyben még pontosan tudtam, mi a jó nekem, milyen szagok izgatnak, mit kívánok.

Ebben a részletben is valóság keveredik fantáziával. Csáth szóbeli végakarata, az unokatestvér Rajz Sándor látogatásai, kapcsolata a házaspárral, mind valóságelem, de hogy Olga mit tett a férje tudtán kívül, az már csak lehetőség, de nem biztos, hogy így történt. Történhetett volna…
Miként az is a fantázia, s talán nem is a túl merész fantázia birodalmába tartozik, amit Lovas Ildikó a regény vége felé papírra vetett. Hogy az „ország legzseniálisabb férfija” mit művelt a feleségével, azt nem rögzítette naplójegyzet, arról Csáth hallgatott, mert nem hódítás volt, hanem brutális kényszer lehetett. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez történt.

Nagyon féltem attól a férfitól, akihez feleségül mentem, az ország legzseniálisabb férfija volt, noha mostanra pipaszár lábai, büdös szája, ritkuló haja és remegő keze mindennek cáfolata lett. Féltem tőle, mert láttam, hogy nagy erő van benne. Schubert dalciklusai gyűrötten hevertek kettőnk között a padlón. Kezében lógott a zöld kendő, lágy mintái táncoltak a kályhában dobogó tűz zenéjére. A férjem nem tekerte a nyakam köré a zöld selyemkendőt. Minden anyag közül a selyemhez vonzódom legjobban, érintése a nyakcsigolyámat borzolja, akár blúz, ing, kombiné. Ha selyem érinti a karom belső felét, lúdbőrös leszek, és azonnal le kell ülnöm, annyira elgyengülök. És vágy kíséri, a férfira irányuló, határozott vágy. Nincs szükség semmiféle kedveskedésre, becéző dédelgetésre, ha selyem ér a bőrömhöz, csak az ölelésre vágyom. A selyem érintésétől megfulladni talán még gyönyörteli is lett volna.
Megragadta a karomat és a zongoraszékhez vonszolt. Ujjainak nyoma napokkal később finom lilára színeződött a karomon. Leültetett, és azt parancsolta, tegyem hátra mindkét kezem. Akkor azt hittem, a zöld kendővel összeköti a kezem, és tán úgy tesz magáévá, jó büntetésnek tartottam volna a gyógyszerésszel el nem követett bűnömért, és neki is megfelelhetett volna – a szerinte megtörtént gyalázatért. Játszottunk ilyet még házasságunk előtt, kikapós fiatalasszonyt alakítottam, s ő a szeretőmet. Ha ellenkeztem, mert féltem, hogy meg találna jönni a férjem, összekötötte a kezem, s úgy gombolta ki elöl a ruhám. Ez nekem is mindig jól esett, a hátrafeszített karok jobban kiemelik a mell oldalsó részét, a hónaljtól a mell alsó vonaláig, kiemelik és védtelenebbé teszik, kitárulkozóbbá és odaadóbbá. Miközben elsuttogott, elhaló nemek sorozatától, a meg-megránduló test tiltakozásától mozgásba lendülnek a mellek is, ritmusuk diktálja a szerető nyelvmozgásának ritmusát.
És ettől az emléktől elgyöngültem, kiszűnt belőlem a rettegés, nem is értettem, miképpen voltam képes azt feltételezni a férjemről, hogy képes volna megölni engem, helyébe gyöngéd együttérzés került és szánakozó kitárulás.
Akkor aztán a férjem valóban összekötötte a kezem, de nem a zöld selyemkendővel, hanem a sárga bőr kutyaszíjjal. Ez sem volt ellenemre. Szétlökte a térdem, és a szíjat egy hirtelen mozdulattal áthúzta a zongoraszék alatt, s azt a részt, amibe sétáltatáskor a kezünket tesszük, a nyakamba akasztotta. Ott ültem előregörnyedve a zongoraszéken, hátrakötözött kézzel, moccanni nem tudtam, kiszabadulni végképp nem, ha a kezemen rántottam, a szíj a nyakamba vágott, ha a nyakam mozdítottam, a hátam minden kis izmát összerántotta a fájdalom. Felnézni nem tudtam, mert a szíj éppen olyan hosszú volt, hogy kezemtől a zongoraszék alatt elérje a nyakamat. Akkor a számba tömte a zöld kendőt, és kiment a szobából.

Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008

Csáth Géza elmeorvos, mint felkészült terapeuta biztosan olvasta Krafft-Ebing német professzor 1894 óta magyarul is hozzáférhető könyvét a – finoman szólva – „eltérő” szexuális szokásokról. A Psychopatia sexualis nagy népszerűségre tett szert a laikusok körében is. Olykor receptkönyvként forgatták unatkozó polgárfiúk, és megpróbálták átültetni a gyakorlatba a benne olvasottakat. Brenner doktornak talán nem volt szüksége ilyesféle sorvezetőre; mint sokoldalú művésznek gazdag volt a fantáziája, s ne gondoljuk, hogy ez nem terjedt ki a szexualitás terére.
Lovas Ildikó írónak is gazdag a fantáziája, és a Spanyol menyasszonyban semmi olyat nem találunk, amely ne történhetett volna meg Jónás Olga és Brenner József között. Ezért adhatja (egyik) regényhősnője, azaz Olga szájába, hogy „azt sem értem, miképpen élhettem úgy, hogy nem akartam megölni a férjem a házasságunk második hónapjában, amikor ráakadtam a naplóira, és elolvastam aprólékos feljegyzéseit”.
Ezt mi sem értjük.
Csáth viszont megtette: megölte Olgát.
Amikor azonban később a kórházban közölték vele, hogy mit művelt, nem hitte el, még akkor sem, amikor a felesége halotti levelét eléje tették.

*

Egy 2008-ban Szabadkán rendezett tudományos konferencia résztvevői behatóan foglalkoztak az „irodalmi és pszichológiai diskurzusok metszéspontján” álló Csáth Géza munkásságával. A kötetben is kiadott tanulmányok közül Fekete J. József írásából idézünk, aki Jónás Olga szerepével foglalkozott.

[…] Miután 1910. április 10-én eljegyezte magát a morfiummal, a feljegyzései kényszerűségre vallanak: a korábban is benne lappangó rend- és leltárszeretet túlburjánzása nyomán mániákus precizitással jegyezte gyógyszeradagjait, székletének mennyiségét és állagát, alvási és pihenési periódusait, koituszainak számát és kvalitását, aminek elsődleges célja a testi és lelki hipochondriájának gyógyítása lehetett. Freud-rajongóként és Jung-tisztelőként szerencsére részletesen leírta álmait is, amelyeknek nyoma megjelenik novellisztikájában is, akárcsak magánéletének eseményei, szereplői. Ez idő tájt már ismeri Jónás Olgát, majdani feleségét, akit – miként annak naplóbejegyzéseiből tudjuk: határozott, ellentmondást nem tűrő akaratával – olyasmire is rávett a naplóírás terén, ami ellent látszik mondani a naplóírásról kifejtett minden teóriának. Az 1911-es naplóban hosszasan és részletekbe menően taglalja kettőjük kapcsolatát, ami nem tekinthető sima párkapcsolatnak, ugyanis epizodisták egész sora játszott bele ebbe a drámába. A naplóban április hatodikán egyszerre csak megjelenik Jónás Olga följegyzése, s a nő április 23-ával bezárólag rendszeresen ír Csáth füzetébe. Innentől már nincs diszkréció, többé nem érvényes az elmélet, hogy a naplóíró magának írja feljegyzéseit, hogy az csak személyes célokat szolgál etc. Ugyanakkor alátámasztást nyer azon megállapítás, hogy a naplóíró mindig számol a mindenkori olvasóval – emlékezzünk: a gyermek Csáth egyes eseményeket még a naplójába se mert lejegyezni, számolván annak lehetőségével, hogy az illetéktelen kezekbe kerülhet –, ha tudat alatt is, de biztosak lehetünk benne, a naplóíró tollát ez a potenciális (napló)olvasó keze vezeti. Csakhogy itt most valami mással állunk szemben: Jónás Olgának Csáth személyesen adta kezébe a naplóját, és minden bizonnyal maga kérte meg a bejegyzésekre. […] innentől a napló a korábbinál eltérő funkcióval bírt Csáth számára. Megtörténhet, hogy annyira szerelmes volt a lányba – a napló bizonyítja, hogy volt ilyen rajongással teli periódus a kapcsolatukban –, hogy heves, olykor nyers és agresszivitásba torkolló kifakadásokban szabadította fel őszinteségét –, hogy feltárta előtte titkos életét, a naplóját. Mert Csáth esetében a napló kiegyenlíthető a titkos élettel. Az viszont kétségtelen, hogy Jónás Olga nem önszántából írt a füzetbe. […] A leghosszabb szövegrészben arról vallott, hogy számára is mekkora gyönyört jelentett, amikor végre ráállt a Csáth által felvetett, majd követelt, végül kikényszerített szexuális praktikára.
Itt bizony kilóg a lóláb: Jónás Olga naplóbejegyzéseinek minden sorát Csáth Géza egója fogalmazta. Meglehet, miként Beszédes Valéria véli, ő maga is diktálta a leírtakat. Akár így, akár úgy, annyi bizonyos: Csáth 1911-es naplójának Jónás Olga-fejezete sokkal kevésbé szól az íróról, mint az orvosról, aki ezt a fejezetet a terápia részeként használta vélt, pszichés eredetűnek tartott, illetve morfium-okozta impotenciájának kezelésében.
[…]
Csáth szenvedélybetegségével szemben akaratgyenge volt, felesége fölött viszont uralkodott. A nők felé egyébként is folyton felsőbbrendűséggel fordult. Öccsét például arra oktatta, hogy a nő előtt nem szabad kimutatnia a férfinak, hogy élvezi a szexuális aktust, el kell hitetnie a nővel, hogy a koitusz csupán a nővel szemben tanúsított kegy kifejezése. Felesége felett is ilyen despotikus hatalommal bírt: Brenner Dezsőnek írt utolsó előtti regőcei levelében arról számol be, hogy Olga 1919. július 14-én írásba foglalta, hogy együtt halnak meg (közös elhatározásból lesznek öngyilkosok), de a levél zárójelbe tett mondata arról árulkodik, hogy a nyilatkozatra Csáth kényszerítette Olgát: „(Ha akarom, megölhetem őt, és senki se fog gyilkosnak mondhatni)”. Mint ahogy történt is.
 

 
Ez a könyv nem irodalomtörténeti szakmunka.
Ez a könyv nem mutatja be Csáthot, mint remek esszéistát, kiváló hírlapírót és zenei szakírót sem.
Ugyancsak nem foglalkozik, még érintőlegesen sem Csáth más műfajokba (képzőművészet, zene) tett termékeny kirándulásaival.
Akkor hát micsoda?
Sem több, sem kevesebb, mint egy kísérlet, hogy Csáth Gézát, az élvező és szenvedő magánlényt bemutassa. A rendszerváltás után ugyan újra napvilágot láttak szinte összes művei, naplói, feljegyzései (bár még lappanghatnak kiadatlan szövegek), írtak is róla szép számmal tudományos vagy esszéisztikus dolgozatokat, ám személyiségének épp azon oldala maradt árnyékban, amely tragikusan példázza egy univerzális tehetségű zseniális ember szomorú sorsát.
Nők és drog. Lányok, asszonyok, mámorok. Ópium, pantopon, morfium. Házasság és gyermek, gyilkosság és öngyilkosság. Katasztrófa – felemelkedés nélkül.
Valóban így lenne? Nincs mentség a számára?
Nem ítélkezünk. Döntse el az Olvasó, részesülhet-e Csáth Géza, született Brenner József az utókor kegyelmében. 

Kelecsényi László: Csáth és a homokember (Egy házasság története), Noran Libro kiadó, 2009 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.