Noha az eddigiek kétségtelenül csupán egy átfogó kitekintés paródiájaként hatnak, ez minden, amit az érdeklődő olvasó az angol nyelven könnyen hozzáférhető szakmunkákból megtudhat. Csakhogy az elmúlt huszonöt-harminc év virágzó magyar prózairodalma egy sor olyan kimagasló művel büszkélkedhet, melyről az angolszász világ mit sem tud. Miközben a hagyományosan kimagasló minőségű lírában és novellisztikában nem mutatkozott gyengülés, az utóbbi időben egyre több magyar író fordította alkotói energiáját a hosszabb prózaformák új élettel megtöltésére. Ezzel párhuzamosan radikális mértékben és módon átértékelődött az író szerepének és helyének társadalmi felfogása (politikai iránymutató helyett a szerzők immár elsősorban írók), mint ahogy az irodalmi kánon is jelentős felülvizsgálaton esett át, különösen a magyar irodalom sokáig háttérbe szorított "első fele”. Számos mű témája az egyénnek a világról szerzett tapasztalata, és egyre gyakoribbak többé-kevésbé nyíltan önéletrajzi ihletésű (személyes beszámolók, visszaemlékezések, naplók), valamint a történelmi anyagot eredeti módon megközelítő és felhasználó írások. E műfajok iránt az angolszász szerzők részéről megnyilvánuló lelkesedéstől ezt a tendenciát elsősorban nem is az általában tárgyul választott események jellege különbözteti meg, hanem sokkal inkább az, hogy milyen nagy hangsúlyt kapnak az efféle beszámolók, leírások létrehozásának ellentmondásai, nehézségei - vagyis itt a műfaj a másutt megszokottnál mélyebben intellektuális, ami persze korántsem jelenti azt, hogy egyúttal kevésbé játékos lenne.

Számos okát elősorolhatnánk, miért tekinthetjük fordulópontnak az 1975-ös évet, noha két -- szerző, akiknek írásai akkoriban jelentek meg, felkeltették ugyan az olvasók figyelmét, de iskolateremtővé méges váltak. Az 1933-ban született Konrád György első és máig legismertebb kötete, A látogató nem más, mint saját, szociális munkásként szerzett tapasztalatainak alig leplezett formában közzétett leírása ("Sok a dolgom mostanában az öngyilkosokkal”), mely a szocialista realizmus épp csak burkolt kritikájának dacára meglepő módon 1969-ben megjelenhetett Magyarországon. Azonban mivel a szerző aktívan részt vett az izmosodó ellenállási mozgalomban, amit még vélhetőleg A látogató német nyelvű (1973), majd angol megjelenése (1975) is súlyosbított, Konrád további írásai egészen az 1980-as évek végéig nem kerülhettek kiadásra Magyarországon. Bár második kötete, A városalapító (1977) még az első sikeréhez hasonló figyelmet keltett nyugaton, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a későbbi, kevésbé nyíltan politikai tartalmú, inkább intellektuális irányba elmozduló regények megjelenésekor -A cinkos (1982) és Kerti mulatság (1992) - az érdeklődés már megcsappant. Nemrég azonban ismét komoly visszhangot kapott kétrészes önéletrajzi regénye, melynek első, Elutazás és hazatérés című kötetében (2002) Konrád szenvtelenül elbeszéli annak történetét, tizenegy évesen miként úszta meg hajszál híján, hogy Auschwitzba deportálják (ahol azután szinte minden rokona ottveszett), és hogyan élte túl nagy veszélyek közepette Budapesten a háború hátralévő hónapjait. Élete további részéről pedig lakonikus tömörséggel ad számot a közelmúltban publikált, Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című második kötetben (2003).

Az 1938-ban született Szilágyi István az erdélyi magyar kisebbség képviselője, első regénye megjelenése óta mégis inkább az anyaországban élvez komoly kritikai sikert. A Kő hull apadó kútba (1975) ritka példája annak, amikor egy szerzőnek sikerül egyértelműen modernista színeket vinnie a Móriczra vagy Németh Lászlóra emlékeztető falusi élet lélektani megközelítésébe. A történet voltaképpen egy váratlan csavarral végződő zordon mese a Jajdon nevezetű fiktív helységben az 1900-as évek elején néprétegek között zajló szüntelen vetélkedésről, melyet a szerző a közvetlen környezet és a nehéz fizikai munka remek leírásába ágyazott. A regényben Szendy Ilka, egy jól jövedelmező birtok örököse elcsábítja egyik napszámosát, a nős Gönczi Dénest, ám a szenvedélyes viszony rossz véget ér, amikor a férfi bejelenti, hogy Amerikába utazik, hogy megcsinálja a szerencséjét, ekkor ugyanis Ilka meggyilkolja a férfit. A testet az udvaron bedobja egy kútba, melyet aztán az elfojthatatlan belső kényszer hatása alatt a környéken tett éjszakai kószálásai során gyűjtött kövekkel tölt fel. A történet java része belső monológok során keresztül bontakozik ki, ám emellett a múlt és a kisvárosi társadalmi hierarchia látszólag merev, változatlan erkölcsei is feltárulkoznak, amikor Ilka az ország első függetlenségi harcát, a 17. és a 18. század fordulóján vívott szabadságharcot irányító II. Rákóczi Ferenc fejedelmet ábrázoló megfakult portré fölött töpreng, majd a jóval közelebbi második nemzeti felkelésben, az 1848-49-es szabadságharcban részt vett felmenőkhöz fűződő családi viszonyokon.

Szilágyinál nagyobb hatást fejtett ki írótársaira a nemrégiben elhunyt Mészöly Miklós (1921-2001), akinek mind ez ideig hírét sem hallhatta az angolszász olvasóközönség. Pályafutása alatt Mészöly mindvégig olyan művészi esztétikához tartotta magát, mely minden szempontból eltért a szocialista realizmustól. Majd két évtizeden keresztül kizárólag gyerekkönyveket publikálhatott, míg végül Az atléta halála című műve megjelent francia nyelven (1966). Saulus című 1968-es kötetéhez hasonlóan ez a könyve is az emberi lét meglehetősen elvont, Camus hatását mutató parabolában megfogalmazott leírása, mely megkérdőjelezi a személyiség integritását. Erőteljes stiláris váltást jelent Film címmel megjelent kötetének (1976) "kameralencsés” technikája, melynek révén egyfajta lassított felvétellel közvetíti, ahogy egy idős pár az alkony közeledtével csoszogva barangol egy elhagyatott város utcáin. Mészöly szavait idézve:

A világ, az élet ugyanis milliárd mozaikból, atomnyi történésből egybeálló panoráma - eleve egybefoghatatlan. Min múlik hát a hitelesség és életszerűség? Tudatosan egymáshoz nem illő ténytörmelékekből építkezem, hogy illusztráljam: milyen elmondhatatlan a világtörténés anyaga.

S tette ezt egy sor különféle technikával és témával, mégpedig többnyire rövidebb prózai írásokban, melyek az idő múlásával aztán egyre inkább azon dél-magyarországi és erdélyi tájak miliőjébe és történelmébe ágyazódtak, melyekhez őt magát és családját igen szoros kapcsolat fűzte. Mészöly előszeretettel vizsgálta a fikció és az önéletrajzi írás viszonyát, a saját szöveg idézésének írástechnikai lehetőségeit, valamint a magyar prózaírás régebbi (17. és 18. századi) rétegeit, melyeket a későbbiekben több fiatal író még tovább boncolgatott. Írói célkitűzéseivel összhangban állt az a lépése, hogy újból összeválogatva tizenhárom korábbi írását - ezek egy kivételével már helyet kaptak a Volt egyszer egy Közép-Európa című válogatásban (1989), mely a Magasiskola (1956) és a Jelentés öt egérről (1958) letisztult erkölcsi tanmeséivel kezdve az Alakulásokon és a Térkép Aliscáról című novellán (1973) át egészen a Magyar novelláig (1979) és a Nyomozás-sorozat (1971-88) négy darabjáig ível - megjelentette a Hamisregényt (1995), melyben az egyes írások eredeti címük nélkül és lényegében változatlan formában szerepelnek, és az egyes darabokat legfeljebb egy-egy mondat fűzi egybe.

Mészöly megalkuvást nem ismerő stílusának és erkölcsi tartásának legegyértelműbben azonosítható örököse az 1942-ben született Nádas Péter. Angolul is olvasható három könyve -Egy családregény vége (1977), a Szerelem című kisregény (1979), és az Emlékiratok könyve (1986) - talán ismert annyira, hogy most eltekinthessünk bemutatásuktól. Érdemes inkább Nádas munkásságának azon nagyobbik részére felhívni a figyelmet, amelyet a mai napig nem fordítottak le: ide tartozik mintegy két tucatnyi novella és kisregény, egy hosszabb esszé Az égi és a földi szerelemről címmel (1991), az önmagáért beszélő című Évkönyv (1989), a Párbeszéd (1992, Richard Swartzcal), valamint Nádas lenyűgöző rövidebb esszéi és Talált cetlijei (melyek közül az utóbbi időben néhányat közzétett a Common Knowledge című folyóirat). Az Évkönyv például újabb kizökkentő fordulattal toldja meg az identitás elvesztésének és visszanyerésének az Emlékiratok könyvében megismert retorikáját:

A fejem már le van tépve a helyéről. Miként emlékezhetne valaki tisztességesen, ha a feje sincsen ott, ahol lennie kéne. De az orvosok éppen most varrják vissza a karomra. Majd védelmezhetem, babusgathatom. Az írásra való kezem végül is szerencsésen szabad marad. Ne változtasd meg élted, ilyesmi eszedbe ne jusson.

"Azzá légy, ami vagy.”

Bármilyen jelentős író is Nádas, a jelenkori magyar irodalom sztárja már jó ideje az 1950-ben született Esterházy Péter, aki 1976-ben mutatkozott be Fancsikó és Pinta című novelláskötetével, és az 1979-es Termelési-regény óta számos alkalommal bizonyította azon termékenyen áradó képességét, hogy különféle radikális, filozófiai (és politikai) szempontból komoly kihívást jelentő, ugyanakkor észvesztően szellemes, kimagasló műveiben az irodalmat játékos-plagizálós modorban személyes múltjával, családtörténetével és a nemzet történelmével ötvözze. A Termelési-regény szatírája a bevett szocreál konvenciókat rendkívül szórakoztató módon egy kutatóintézet karneválszerű jövés-menésévé degradálja, s a történetet a szerző jócskán megspékeli a szocialista éra előtti magyar írói hagyományok elemeivel, olyan beugró szereplők alkalmazásával, mint például Gregory Peck elvtárs és Marilyn Monroe elvtársnő, valamint a "Mester” életéről írnoka, Eckermann által összeállított terjengős lábjegyzetekkel. Esterházy egy sor különféle megközelítést alkalmaz a Termelési-regényt követő hat újabb munkájában, melyek eredetileg külön kötetekként, Bevezetés a szépirodalomba alcímmel jelentek meg, ám 1986-ban tizenhat újabb és hasonlóan sokféle prózadarabokkal egyetemben gyűjteményes kötetben is napvilágot láttak, mely a korábbi alcímet ezúttal már önálló címként kapta meg. Ezt a komplexitásában és érdemeiben is Joyce Ulyssesét felidéző művet képtelenség volna néhány szóban bemutatni és értelmezni, annyit azonban kijelenthetünk, hogy egyik világosan kitetsző témája a szeretet és a szerelem sokoldalúsága, a serdülőkori fellángolásoktól (Függő, 1981) és a házasságtörésre buzdító beteljesületlen vágyaktól (Ágnes, 1982) kezdve, a berlini transzvesztiták éjszakai életén (Daisy, 1982), az erőszakos földi és a fennkölt mennyei szerelem tömör formában, utalásokkal átszőve, egy fiatal lány perspektívájából megírt verses prózáján (Fuharosok, 1983) és az ideológiai "szenvedély” által kiváltott perverziókon át (Kis Magyar Pornográfia, 1984) egészen a hőn szeretett édesanya magasztalásáig (A szív segédigéi, 1985).

A Bevezetés a szépirodalomba végén egy lista található mintegy kilencszáz magyar és száznegyven külhoni szerző nevével, akiknek szövegrészeit Esterházy pontosan vagy eltorzított formában idézi a könyvben, méghozzá többnyire jelöletlenül, ami miatt gyakorlatilag lehetetlen eldönteni, hol ér véget az idézet, és hol is kezdődik Esterházy szövege. Ezért aztán a Függő tekinthető akár egy mindössze egyetlen, ámde nagyjából ötvenezer szavas mondatból álló bildungsromannak is, mely mondatban összeolvadnak Kosztolányi (főleg vers)idézetei, Musil, Céline, Marina Cvetajeva, Márai, Füst Milán, Gombrowicz, Camus, Thomas Bernhard, Peter Handke és Mészöly Miklós szavai - hogy csak néhány szerzőt említsünk. Mindez egy határozott stratégia része, mely Wittgenstein és mások nyelvről írott munkáinak származéka; a stratégiát alkalmazva kerülnek az egyszavastól a teljes Kafka- vagy Nádas-novelláig terjedő "vendégszövegek” Esterházy művébe. Egészen más átemelés (vélhetőleg a szovjet blokkban dívó szamizdat-kultúrának szánt fanyar gesztus) valósult meg azzal, amikor Esterházy saját kezűleg egyetlen lapra rámásolta Ottlik Iskola a határon című regényét (a végterméket egy fénykép örökíti meg a Bevezetést megnyitó A próza iszkolása című részben). Élet és irodalom című írásában (1993) a szerző így fogalmazza meg álláspontját:

Valóság és mondat nálam azonban a szokásossal szemben fordított viszonyban áll, én a valóságon mérem a mondatot, azaz nem azt figyelem, hogy a mondat jól írja-e le a valóságot, hanem hogy van-e a valóságnak olyan darabja, melyet a mondatom leír, azaz valóságos-e a mondatom? Ha az nem igaz is, hogy az élet helyett az irodalmat választom (vagy mert "ó jaj, a lét rövid és hosszú a művészet”), az mégis helyénvaló megállapításnak tetszik, hogy én papírközelben volnék leginkább én, amit természetesen nem kívánnék nyereségként föltüntetni.

Minthogy a saját művekből vett idézetek felhasználása, sőt, a korábbi szereplők újbóli elővétele és akár átalakítása Esterházy egyik jellemző fikciós játéka, a Bevezetés a szépirodalomba teljes angol fordításának hiánya kétszeresen is akadálya annak, hogy a külhoni olvasók értően megmerítkezhessenek a rendszeres időközönként megjelenő újabb kötetekben - például a cseh íróval, Bohumil Hraballal történt találkozásról írott könyvben (hogy Charlie Parkert már ne is említsük), vagy dunai odüsszeiájáról született írásában (Hrabal könyve, 1990; Hahn-Hahn grófnő pillantása, 1991). A szerző művészetének újabb csúcsteljesítménye a Harmonia Calestis (2000), mely két tételből álló pazar hálaének formájában egyszerre dicsőíti és dekonstruálja egyfelől Magyarország történelmét, másfelől pedig az illusztris Esterházy család hím-tagjait, a szerző felmenőit, elsősorban is édesapját. A művet különösen nyomasztóvá teszi, hogy Esterházy a könyv nyomdába kerülésekor szerzett tudomást arról, hogy édesapja besúgóként együttműködött az Államvédelmi Hatósággal, miként arról később fájdalmas részletességgel beszámolt a Javított kiadásban (2002).

Ugyancsak mérföldkőnek tekinthető egy másik játékos irodalmi mű, a Por első kötete (A-K, 1986), melynek szerzője, az 1949-ben született Temesi Ferenc egy évvel később jelentette meg munkája második kötetét (L-Z). Érdemes megjegyezni, hogy Temesi regényének oroszlánrésze azelőtt született, hogy Milorad Pavic lexikonregénye, a Kazár szótár napvilágot látott volna 1984-ben. A címszavakhoz tartozó szócikkekből - anekdoták, elbeszélések, töprengések, beemelt dokumentumok, esetenként fényképek vagy rövid kottadarabok, stb. szédítő egyvelegéből - jórészt helyi dialektusban egy porlódi (Porlód a dél-magyarországi Szeged városának halványan fikcionalizált megfelelője) család történetének százötven esztendeje bontakozik ki, melynek nem kis részét a beat erkölcsei hatják át (tudvalévő, hogy Temesi 1998-as elbeszéléskötete a Hogyan nem találkoztam Allen Ginsberggel címet kapta). Az olvasó tetszés szerinti helyen nyithatja ki a könyvet, majd követheti az utalásokat; az persze már más kérdés, hogy így vajon sikerül-e feltérképeznie a mű labirintusát. Ugyanezt a lexikon-technikát alkalmazta - persze újabb, igen szórakoztató csavarral - az 1970-es születésű Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című kötetében (1998), mely a gyermekkorában az alsó tagozatos osztályokban szinte mindenütt használatos Ablak-zsiráf című olvasókönyvet címében felidézve, stílusában és tartalmában pedig kopírozva egyszerre számol be a szerző gyerekéveiről, s ami még fontosabb: a boszniai konfliktus idején Belgrád életében mindennaposnak számító Milosevics-ellenes utcai tüntetések során szerzett közvetlen tapasztalatairól.

A nyolcvanas évek derekán két olyan szerző iránt is egyre inkább nőtt az érdeklődés, akik a humorral jóval fukarabbul bántak. Az erdélyi születésű Bodor Ádám (1936) írói karrierjét a román állami szervek egy ideig úgy hátráltatták, hogy 1952-ben - miként arról Bodor A börtön szaga című kötetében (2001) közzétett hosszú, Balla Zsófiával folytatott beszélgetésben beszámol - még diákként kétéves börtönbüntetésre ítélték államellenes röplapok másolásáért és terjesztéséért. Bár az 1969-ben napvilágot látott A tanú című válogatás után további négy elbeszéléskötete jelent meg, mire 1982-ben Budapestre költözött, igazából az 1985-ben publikált Az Eufrátesz Babilonnál című kötettel keltett először szélesebb körben figyelmet. Tömören leírt képekkel ábrázolt, látszólag önmagáért beszélő módon rémálomszerű, színes etnikumú világát tovább bővítette a Sinistra körzet című kötet (1992) remek kisregényeivel, majd 1997-ben Az érsek látogatása című munkájával. Az 1954-ben született Krasznahorkai László egy olyan istentelen világ apokaliptikus vízióit ábrázolja műveiben, melyben remény sincs a megváltásra. Krasznahorkai Sátántangó című kötetével tűnt fel (1985), melyet néhány évvel később követett Az ellenállás melankóliája (1989), egy zord hangulatú parabola arról a hisztériáról, melyet a nézőket egy kitömött bálna bemutatásával kecsegtető vándorcirkusz érkezése kelt egy vidéki városkában (az ötvenes években Budapesten valóban bemutattak egy ilyen példányt). A szerző hasonlóan sivár víziókat vetett papírra Az urgai fogoly (1992), valamint a Háború és háború (1999) című kötetben. Ez utóbbi kapcsán azonban az olvasó nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy a könyv főhőse, Dr. Karim György levéltáros megkímélhette volna magát a bonyodalmakkal terhes New York-i utazástól (melyre egy világhálós honlap létrehozásása céljából indult el, magával utaztatva egy általa felfedezett különös kéziratot, mely négy ember történetét beszéli el, akik különböző történelmi időpontokban különböző helyeken - Kréta, Velence, Köln - menekültek el a háború elől), bár az vitathatatlan, hogy Krasznahorkai nyelvezete és fikciója magával ragadó. A szerző arról is ismert, hogy az egyedi látásmódú Tarr Béla filmrendezővel együttműködve társszerzője volt a Kárhozat (1987), a hét és fél órás Sátántangó (1994), valamint Az ellenállás melankóliája nyomán született Werckmeister-harmóniák (2001) forgatókönyvének.

Polyák Béla fordítása