hirdetés

Csepelyi Adrienn: Az el nem kapcsolás paradoxona

2018. június 28.

Az egyetlen szurkolói önkínzás, amire semmiféle magyarázat vagy kifogás nem található, az az el nem kapcsolás paradoxona. Hogy csak oda kellene nyúlnunk a távirányítóért, és aztán csinálni valami értelmeset; nézni valamit, ami nem a futball megcsúfolása, mint a Dánia–Franciaország. – Csepelyi Adrienn írása A meccs embere című sorozatunkban.

hirdetés

Azt mondják, hogy az elefánt, amelyet elég hosszú ideig tartanak lánccal kikötve, azután sem távolodik el a karótól, hogy leveszik a láncot a bokájáról. Elég egy karót leverni mellé emlékeztetőül, és az elefánt ugyanakkora sugarú körben mozog majd körülötte, mint amikor még ki volt kötve.

*

Nyilván tudnom kellett volna. Hát hiszen amelyik sorba beállok a boltban, az egy csapásra megszűnik haladni. A sofőr vigyorogva – esküszöm! – szokta bezárni a 112-es busz ajtaját, miután tűsarkúban átverekedtem magam a piroson a veszettül dudáló autók között. Az Anfield Roadon elfogyott a Liverpool jubileumi meze, mire megvettem volna!

Mindebből már sejthető, hogy amelyik csoportot az én nyakamba varrják, annak lőttek. Annak én vagyok a nyakába varrva.

Mindenki másnak ott van minden. A véres fejű Mascherano. A zokogó Neymar. A jogos tizenegyestől eleső svédek. Az egyszer az életben a hosszabbítás során vereséget szenvedő németek. A hatot vágó angolok. A Kacsamesék főcímdalára táncikáló szenegáliak.

És nekem mi jut?

Semmi. A nagy büdös semmi. Erről kellene írnom. Mintha csak azt dörgölné az orrom alá a sors, mennyire haszontalanul töltöttem az életem egy tekintélyes szeletét: borzalmasan rossz meccseket nézve.

Legyünk tárgyilagosak: kétévente arra esküszöm fel, hogy minél több szar meccset nézzek végig egyhuzamban, valamiféle átlényegült tudatállapotban, amely azonban nem eléggé átlényegült ahhoz, hogy ne lássam: ez a meccs szar. És mégis ott ülök, mintha a tény, hogy Európa- vagy világbajnokság van, blokkolná azt a tényt, hogy a személyi igazolványom szerint jó ideje felnőtt emberként kellene funkcionálnom, és képesnek lennem olyan egyszerűnek látszó priorizálási feladatok megoldására, mint például, hogy ha valamit nézek, ami szar, akkor egy idő után elkapcsolok onnan.

Az általános futballszurkolói mazochizmus sokféle módon mutatkozik meg. Végtelenül kilátástalan túrákra indulunk, noha tudjuk, minden jó lesz, csak az a kurva meccs, az rontja majd el a hangulatot. Újra meg újra nekiveselkedünk, hogy szeretni tudjuk a csapatot, amely annyiszor csinált már bohócot belőlünk. Napszúrást és vesemedence-gyulladást kapunk a futballért, ráadásul eltapsoljuk a kosztpénzt és/vagy az albérleti díjat is, hogy ne csak akkor egyszer fájjon, hanem napokkal, hetekkel később is, amikor már okádni tudnánk az olcsó melegszendvicstől, de nincs más, hiszen mi nagyvonalúan odadobtuk magunkat a futball istenének. És végül egy szégyenletes nulla-nullának is örülni tudunk, mert legalább nem lehet kiszámolni hazafelé a buszon, hogy fajlagosan mennyi pénzt vertünk el egy-egy gólra, amit természetesen nem mi rúgtunk, hanem nekünk rúgtak.

Mégis, az egyetlen szurkolói önkínzás, amire semmiféle magyarázat vagy kifogás nem található, az az el nem kapcsolás paradoxona. Hogy csak oda kellene nyúlnunk a távirányítóért, és aztán csinálni valami értelmeset; nézni valamit, ami nem a futball megcsúfolása, mint a Dánia–Franciaország, de nem. Hogy odakint süt a nap, ám mi inkább idebenn bámuljuk a gyepet, amelyen vánszorog a labda, szirupossá lassul az idő, ahol olyan barbár módon törik a ritmust, mint egy magnó, amelyik bekapja a szalagot, és egy Sosztakovics-balettből elnyúlt, torz, hőbörgő valamit gyárt.

Mindezekért persze mi magunk reklamálunk a leghangosabban, méltatlankodó üzeneteket írunk egy hozzánk hasonló másik szerencsétlennek, hogy mi ez a szar, bazmeg. Aki visszaír, hogy a megyekettőbe’ másnaposan jobban játszom, bazmeg. Kontrázom, hogy nekem meg még írnom is kell róla, mire a másik boldogan nyugtázza, hogy ő legalább rögtön a lefújás után elfelejtheti az egészet. Egészen felidegesítjük magunkat a második félidőre, hogy ezek tényleg kijutottak, hát ne mondja má’ senki, hogy a magyarok nem érdemelnék meg akkor, soroljá’ má’ fel egy játékost Peruból, na ugye; miért, az Ausztrálok tán jobbak, te, a Leckie-t is csak a hülye neve miatt tudom megjegyezni… Ennyit ér az egész kurva vébé, és akkor még emelik a létszámot, hát bele fogunk dögleni az unalomba, bazmeg.

Bele, írja amaz egy szomorú szmájli kíséretében, és épp ugyanúgy nézi tovább ezt a szart, mint mi magunk, beleértve a meccs utáni és az esti összefoglalót is.

 

(Fotó: Kállai Márton)

Csepelyi Adrienn

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.