6:30

egy ideje mintha
meglazult volna
Jákob lajtorjájának
néhány elvásott foka
a tranzitforgalom
biztosan leállt
s most zsörtölődhet
a szeráfok és kérubok
szeplőtelen hada
ég és föld között
megállt az élet
s most szépen lassan
csillagokká dermesztik
angyalkaravánjaidat
a műszaki okok

mi történt Veled odafenn
hiába szólítalak neveden
ha hallod is hangom
már sosem válaszolsz
talán a térerő gyenge felétek
vagy a folyton táguló
világegyetem
hatótávolságodon kívülre
sodort
csak álmomban szólsz hozzám
mindig hajnalban
még ébredés előtt
s reggelente olyankor
vigyorgó Napot teremtek
a zsírkrétaházak között

izgatottan indulok hazulról
szívemben új remény dobog
mint mandulaműtét után
az első gombóc
fagylalthirdette evangyéliom
estére aztán
mégsem tömöd be csonttal
a tejfogak hagyta űrt
mért csak álmomban
hallom hangodat
mindig csak hajnalban
midig csak ébredés előtt

ugye nem csak a rádió
döngicsél a konyhában
míg anyu a reggelit készíti
kérlek Istenem
maradj velem
ne szökj el tőlem
míg a friss kávé illata
az új napot élteti
s ne oldódj fel
Te világteremtő
a gőzölgő sötét teában
régi kopott
mokkáskanalával
apu bárhogy is kevergeti

Magenta system I-II.

I. Online apokalipszis

fizika óra után
eljött a végítélet ideje
s te száműztél hétszáztíz
ismerősöd közül
a közösségi portálon kívüli
külső sötétség birodalmába
s én rögtön tudtam
hiába marna arcomra heget
megannyi keserű könnyem
nem térítene jobb belátásra
az adalékanyagoktól lágy
kólaízű fogcsikorgatás
leckeírás helyett esténként
már sosem chatelsz velem
kedveskedő e-cardjaimon
hiába hemzsegnek ezután
a photoshop által
gyönyörködtetésedre génkezelt
állatkölykeim s hiába küldök
majd vicces idézeteket képeket
megszelídíteni magad többé
már úgysem engeded
s hiábavalóvá lesz szerencse
egészség boldogság áldás
kárnak ítéltetik minden átok
s a számtalan baljós prófécia
nyomodba szegődő sorvadásról
köremailjeimet nem küldöd
tovább többé már soha

II. Magenta rapszódia

Lekapcsoltál gépedről
s életben maradni
rosszabbnak bizonyult
mint maga a halál
a bensőmet mardosó kínra
már anya diétás csoki pudingja
sem hoz legalább
múlandó enyhülést
lelkemre lassanként
durva plasztik szarkofágot
von az örökkévalóság
s mindez csak mert
rosszat súgtam neked
mikor az elektromosságból feleltél

mégsem haragszom rád
bűneid emlékét kósza
elektronokként
tovább sodorja majd a töltésáramlás
rájuk többé nem emlékezem

bizony jól gondolod
most búcsúzom…
hisz minek is élnék tovább?
ha már az itthoni
ADSL-jólét evangéliuma
sem árasztja el
új reménységgel csontjaimat
magamra maradtam
legjobb barátnőm arca
fakuló emlékkép csupán
a képernyőbe égett pixeleket
lassan magába emészti
a készenléti állapot
s hiába mondja apu:
legyek kemény mint a guruló kő
– bár ez a szöveg szerintem
amúgy is tök ciki –
rajtam már senki és semmi
nem segít
kérlek bármit tettél is ellenem
ne érezd magad hibásnak
ne gyötörje a lelkiismeret
olthatatlanul sejtjeid
de tudd hogy a lelkem vérzik
s ez a vér már nem magenta
s már nem is rózsaszín

A jövő útja az űrutazás

Naná, hogy a filmekben mindig minden sokkal könnyebben megy, mint a valóságban. Naná, hogy ott eltelik tíz perc, s már colttal vagy tomahawkkal az oldalán, egy tehénfoltos ló nyergében vágtat a főhős az égigérő sziklák vagy az égigérő fák között, de itt nemcsak pöttyös Pimpa-ló meg fegyver nem terem egyik pillanatról a másikra – még azoknak se, akiknek munkásőr a faterjuk –, de úgy látszik, hogy még egy tanévnyi iskolai takarékbélyeg-vásárolgatás is kevés ahhoz, hogy az ember legalább egy olyan új, banánüléses cangával gazdagabb legyen. Pedig egy hűséges és gyorskerekű hátas megszerzése lehetne az első igazi lépés, anélkül hogy a francba kezdjen az ember új és szabad, majdhogynem vadnyugati életet?

Mert hiába mondják a reklámban, hogy:

A film úgy indulna, hogy látnánk egy gyereket, akit úgy hívnak: Karcsi.

Mert minek azt mondani, hogy úgy indulna, amikor már úgyis úgy indul. Szóval rögtön gyanakodni kezd, akinek van egy kevés sütnivalója, hogy ezek ott rosszban sántikálnak. Előbb vagy utóbb pedig mindenki rájön, hogy az egész csak szemfényvesztés, mert ha még igaz is volna arról a srácról, hogy:

Ő az osztályban a legtakarékosabb gyerek és mindennap öt Forintért vesz takarékbélyeget, mert mindenki tudja, hogy biciklire gyűjt…

…és ha mutatják is, hogy ez a Karcsi leviszi az üres üvegeket és a régi újságokat, és még azt a pénzt is bélyegekre költi, nemcsak fagyira és rágóra, és aztán látni, hogy évvégén a Karcsinak van új, banánüléses biciklije, aminek nagyon örül; na, én már akkor se dőlök be többet ezután. Nekem aztán süketelhet mostantól bárki, hogy pedig bizony így van; mert én már jól tudom, hogy mégsincs, ugyanis én is éppen úgy csináltam, úgy ahogy ő, az ál-Karcsi: semmi fagyi, semmi rágó, csak az a néhány zacskó tejpor, ami a túléléshez feltétlenül szükséges meg azok a dedós bélyegek. Mégse jött össze.

Pedig tavaly szeptembertől az összes zsebpénzemet takarékbélyegekre költöttem, mert:

1. Nagymama azt ígérte, hogy minden félrerakott tízforintos mellé ad majd évvégén egy kettest.

2. A Kelemen Pityu elmesélte, hogy annyira jó dolog ez a spórolás, hogy az öccsével nyáron majd közösen vesznek a félretett pénzből egy olyan rádiókészüléket, amit ha este bekapcsol, akkor képes lesz beszélgetni a világ legkülönbözőbb részein élő úttörőkkel, sőt képes lesz befogni a titkos katonai meg rendőrségi beszélgetéseket is (na, ez már tényleg valami). Ráadásul sokkal jobb minőségben, mint ahogy a tévéjükön bejön a ruszki pilóták beszélgetése, mikor elhúznak a falu fölött a vadászgépeikkel, de megkért, hogy ez azért maradjon köztünk. Sőt még ott van az az 1%-os kamat is, amiről ugyan pontosan nem tudja, hogy mi a nyavalya, de az is biztosan frankón sok plusz pénzt jelenthet, amivel még nem is tudja, hogy mit fognak kezdeni. (Persze jól meg kellett szorongatnia a tesóját, mert ő sokáig mindenáron újabb tengerimalacokat meg nagyobb akváriumot szeretett volna.)

3. Irina néni elmondta, hogy tapasztalatai szerint a lányoknak imponálnak a takarékoskodó fiúk, ráadásul, akinek betelik a gyűjtőlapja évvégéig: az egy jeggyel jobbat kap oroszból!

Naná, hogy ezt mondta, mikor ő a takarékossági megbízott tanár a suliban, biztosan még jutalmat is kap, ha elég gyereket beszervez, anélkül, hogy azok még időben megsejtenék mi vár rájuk. Ősszel oroszon még le is fordíttatta velünk azt az idétlen verset, ami a gyűjtőlap hátulján áll, utána pedig vagy egy hónapig minden feleltetésekkor olyanokat kellett neki mondani, hogy: Vigyázz! Ha elveszted, elvész a pénzed! meg Takarékosság, vidám nyár! vagy Fillérből lesz a forint! És én egy csomó ideig bevettem mindent. Rendesen csőbe húztak megint a mocsok felnőttek.

Hogy ne keseredjek el? Hogy a visszaváltott üvegekért kapott pénzt, a malacpersely tatalmát és nagymama bélásait is hozzácsapva közel nyolcszáz Forint lesz a zsebemben? Hogy markoljam fel a nagy pénzt és kész?

Hát idáig én is így gondoltam, de a vasboltban múlt héten azt mondták, hogy ha meglesz majd a stex, akkor vegyek inkább egy új kamát, mert az sokkal férfiasabb/sportosabb/strapabíróbb,, mint az az idétlen bicikli a reklámban. Összességében meg egy kama olyan, mint maga a végtelen Szovjetunió. Bár nekem lövésem sincs, hogy mitől és mennyire és kihez képest férfiasabb/sportosabb/strapabíróbb a Szovjetunió, mint a nyüves kamájuk álmaim bicajához képest.

– Kisöreg, Budapesten is – ami mégiscsak a magyar Moszkva – mindenki ilyennel teker! A banánalakú ülés meg amúgy se kellően korszerű, mert ha az lenne, akkor ebbe a boltba is rég olyat szállítanának az oroszok, vágod? Ideje felébredni, elérkeztünk az űrkorszakba! Na de, még ha egy rakás szar is az összes ruszki bicikli, az azért biztos, hogy a te kopott, régi campingednél jobb bármelyik, nem igaz? Másmilyet meg nálunk úgyse kapsz.
– Köszöm’ szépen! Szevasz! Csókolom!

Becsszó; én megpróbáltam mindent pontosan úgy csinálni, ahogy a tévében láttam, de nálunk, ebben az átkozott faluban még az is kevés. Nekem csak egy frankó bicaj kellett volna az új élethez, de itt ezer év is kevés, míg egy jó westernben negyedóra is elég, s már nemcsak hogy eszméletlen, őrjítő sebességgel vágtat a hős a mindenféle égigérő dolgok között – dehogy! –, de a sarkában már ott nyüzsög millió mindenre elszánt, gonosztevő gringó, esetleg billió minden hájjal megkent, acsarkodó katona, netán alig nyíllövésnyire mögötte ott huhog trillió skalpolós indián, a legrosszabb fajtából. Láttam elégszer a saját szememmel! De takarékbélyeg-gyűjtésről, végtelen spórolásról, fagyi- és rágómentes, kegyetlen évekről szó sem esik. Ott anélkül is simán akad járgány és kaland, nekem meg nemcsak hátasom nincs, de ráadásul nem akar üldözni még a kutya se. Se bicaj, se balhé, csak bélyegek ameddig a szem ellát. Mert lehet, hogy bármit megvehetnék majd ennyi pénzért, mikor május végén beváltom az egészet, de nálunk nemcsak biciklit, de még bármit se lehet kapni, ami egy magamfajta harcosnak kellene. Budapesten meg még dollárbolt is van, állítólag! Szóval nincs igazság a földön!

Egy cowboy-os filmben viszont még az is simán megeshet pölö; hogy a rosszak szövetkeznek egymással, hogy együtt ármánykodjanak vagy valami, úgyhogy egyszerre csak mind ott huhognak, gonosztevősködnek, lihegnek meg fújtatnak minden hájjal megkenve, skalpra éhezve, vérre szomjazva milló-billió-trilliónyian!  Mi a francért olyan fontos, hogy elkapják?

Én megmondom: mert egyetlen céljuk van, hogy kikészítsék, kicsinálják, kinyiffantsák, kinyuvasszák; mert nagyon is jól tudják, hogy tartaniuk kell tőle. Mert ha valaki, akkor ő aztán bele tud köpni a levesükbe, így aztán jobb minél előbb félreállítani, mielőtt még túlzottan közel kerülhetne a szuper jó frankfurtileveses kondérokhoz. Mert ha nem lenne fontos a krapek, akkor minek is foglalkoznának vele, nem igaz? Mert akivel nincs baj, azzal úgyse foglalkozik a rosseb se, amellett el lehet menni és kész. Rá se kell bagózni, nemhogy lenyomni, mint. Az olyat legfeljebb csak kiröhögik, beszólnak neki, maximum nem engedik játszani az osztálymeccseken, ennyi, semmi több. Engem meg észre se vesz senki, mióta nincs itt a Feri, az amerikai fiú, de most megfogadom újra: nem lesz ez mindig így!

Múlt héten kitaláltam, hogyan lehet egyelőre új hátas nélkül is igazi életet élni. Nem is volt olyan nehéz, csak alaposan meg kellett figyelnem, hogyan csinálják a nagyok.

A hősök látszólag folyton csak menekülnek a westernek elején, de ez csak trükk; amit azért csinálnak, hogy egyenként számolhassanak le az ellenségeikkel. Mikor már mindenki tökre azt hiszi, hogy teljesen becsináltak, akkor kezdődik a móka. (Jól van, tudom: a móka elég béna szó, de a tánc az még sokkal hülyébben hangzik. Képzeld csak el! Tisztára olyan, mint valami béna osztálybuli.) Mert egy harcos, egy igazi harcos az csak nyugodtan hátrafordul a nyeregben az üldözői felé, nem is célozz, csak tüzel. Szóval marha lazán meghúzza a ravaszt és kész. Tfffú! Rögtön ketten is lefordulnak a lovukról a veszett kutyák közül. De ő még csak egy elégedett füttyentést se ereszt el, nem kiált fel, hogy: – Villám, ezt megcsináltuk! Ez volt ám a szép lövés, barátom! Vagy álmodozva, hogy: – Bárcsak végre már így lőhetnénk annak a mocsok Komár Gézának a seggébe is, mi? Vagy legalább ülne bele valami bazi kaktuszba hazafelé munka után az ABC-ből, amikor a kősivatagban rájön a hasmenés a megsavanyodott tejtől vagy attól az undorító piától, amiben még kukacok is vannak! Pedig megtehetné, és még csak szégyenkeznie sem kellene. Tehát először is: az igazi hősök sohase majréznak.

1. szabály: Nem szabad félnem, szóval legalább tízszer meg kell néznem a Péntek 13-at egyedül, hogy megedződjek.

2. szabály: Nem szabad, hogy már az elején lássák rajtam, hogy nem félek semmitől, csak azután mutatom meg kivé is váltam valójában, ha már nem tudnak legyőzni. Azért addig is éjszakánként majd légpuskával járom a falu utcáit, s aki rosszban sántikál, az nem jut messzire.

3. szabály: Ezt még pontosan nem gondoltam ki, de kettő biztosan nem lesz elég. Annyi sohasem szokott.

Másodszor akikhez hasonlítani szeretnék, azok mindig olyanok, mint a rigalánc, pedig az első komolyabb tűzpárbaj előtt huszonöt perccel talán még birkaheréléssel keresték a kenyerüket, vagy valami más, szar melóval a helyi TSZ-ben. Hiába is tagadnám: én sohasem heréltem ki semmilyen állatot, még egy nyomorult tengeri malacot sem. Sokáig azt gondoltam; lehet, hogy éppen ez a baj. Mert az olyanoknak, akik ilyesmiket csinálnak, biztosan minden könnyebben megy, mert már kiskoruktól keményen élnek, ezért aztán kész főnyeremény, ha legalább olykor-olykor egy kis lövöldözésbe keveredhetnek. Herék meg kések, vagy ami még annál is rosszabb: herék és fogak. Igen, ezeknél aztán minden csak jobb lehet.

Harmadszor mielőtt először akcióba lépnék, rendesen fel kell készülnöm az előbb vagy utóbb, de biztosan elkerülhetetlenül rám váró harcra.

Múlt héten végül három délután is elkéretőztem a napköziből hasfájást szimulálva, hogy Sanyáék videófilmjeiből kijegyzeteljem a legfrankóbb beszólásokat, ellessem a képernyőről a célbalövés tudományát és elsajátítsam a pusztakezes harc legalapvetőbb elemeit, mindezt mielőtt még a szülei hazaérnének a munkából. Sanya mikor odaadta a kapujuk meg a házuk kulcsát, megígérte, hogy hallgatni fog, akár a sír. Úgy látszik nem is olyan mocsok, mint amilyennek gondoltam, de azért a nevemben a Dancs Viknek írt szerelmeslevelet egyelőre azért még nem felejtem el.
Hogy lett-e bármilyen eredménye titkos felkészülésemnek? Annyi szent. Rájöttem például, hogy kicsibe kell kezdeni.

Pont a rejtőzködés és a lopakodás indiánoktól ellesett, titkos művészetét gyakoroltam tízórai szünetben a tornaszertárban, az ugrószekrények mögött, mikor megjelent a Töttös meg a Dévényi  – aki mindig azt hazudja, hogy a Három kívánságos Dévényi Tibi bának a rokona. Szóval egyszer csak megjelentek váratlanul, de biztosan sokat fejlődhettek már a képességeim, mert egyáltalán nem vettek észre. Arról nyomták a sódert, hogy most, mikor már nincs itt az amerikai fiú, aki hármunk helyett lőtte régebben a gólokat, én meg a Sanya búcsút inthetünk a tavaszi osztálymeccseknek. A töpszli meg a pocok, így emlegettek bennünket, aztán úgy röhögcséltek, mintha lányok lennének. Tuskók. Természetesen egyáltalán nem izgatott, hogy még cserének se kellek a csapatukba, de azt azért reméltem, hogy legalább nagy kegyesen felajánlják majd, hogy a Sport Büfé falát támasztva őrizzem a bringákat valami mondvacsinált okra hivatkozva, míg ők a kézilabdapályán rúgják majd a bőrt.

Foci? Egyébként is, kit érdekel?

Hát ez aztán bejött! A menzán odajöttek hozzám, hogy lenne számomra egy fontos megbízatásuk, olyan küldetésféle, ami szigorú titoktartást és maximális megbízhatóságot igényel.  Találtak egy üzenetet a fiú WC-ben az egyik víztartályban, így azt szeretnék, hogy vigyázzak péntek délután a meccs alatt a cangáikra, mert attól félnek, hogy a 6. B-sek lefizettek egy csomó taknyos negyedikest golyórágóval, hogy megbabrálják a járgányokat, mert a B-sek már csak ilyen szemetek, egyszerűen nem bírnak veszíteni. Én persze rögtön igent mondtam, bár kíváncsi lettem volna, hogy mit mondanak, ha megkérdezem: mit is kerestek a WC-tartályok körül, mikor mindenki tudja, hogy ott a nyolcadikosok gyűjtik a meztelennős képeket, ha pedig tényleg ott piszkáltak valamit, akkor fix, hogy mindketten a halál fiai. Szóval nekik GAME OVER!

Persze már akkor tudtam, hogy egy pillanatig se fogok vigyázni rájuk, inkább jól leeresztem mindnek a gumiját, ahogy a Tóth Karcsi szokta nyaranta a tűzoltósági víztároló mellett, ahová strandolni jár mindenki, aki csak él és mozog. De nem! Nem is úgy, ahogy ő szokta; mert én sokkal ügyesebb leszek! Nem egyszerűen kicsavarom a szelepeket, hogy aztán egy nyomorult pumpával mindent helyre lehessen hozni! Inkább egy pici gombostűt szúrok majd a szelepek tövébe, hogy csak szép lassan menjen ki a lyukon a levegő, nem lesz senki a faluban, aki képes lenne megragasztani az általam kilyukasztott belsőket!

Ezt jól kitaláltam, de hogy biztosan ne jöjjenek rá: elsőként – méghozzá talán már ma délután – a Sanyáét meg a sajátomat eresztem le, aztán jöhet majd a többi is pénteken!

Csepregi János