hirdetés

Cseretapasztalat

Tapasztalatcsere. Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról (szerk. Scheibner Tamás–Vaderna Gábor), L’Harmattan, 2005

2006. január 31.
…a valódi tapasztalás a csere folyamatára vonatkozik; nem egyszerűen adunk és kapunk valamit, hanem ennek a mikéntje lesz érdekes, és az, hogy mindez hogyan hat ránk, mennyire változunk meg általa, mit veszítünk el – vajon meg akarjuk-e, vagy meg tudjuk-e tartani korábbi önmagunkat.
hirdetés

Tapasztalatcsere, ez ennek a könyvnek a címe, és amikor megláttam, a számítógépben, abban a végső előtti pdf-verzióban, amelyet elküldtek nekem a szerkesztők, egyből megörültem neki, milyen jó cím, illik Bodor Ádámhoz, látszólag neutrális, de valójában feszült, sokjelentésű; látszólag közösségi, de valójában mindenkinek mást jelentő fogalom. Aztán elolvastam az előszót, amely azt magyarázza, hogy a Tapasztalatcsere egy Bodor Ádám-novella címe, de az az érdekes helyzet állt elő, hogy ez a kötet nem a Bodor Ádám-i értelemben szeretne tapasztalatot cserélni, legalábbis nem úgy, ahogy az a novella a tapasztalatcserét színre viszi.


A tapasztalatcsere mostanság EU-konform dolog, ha az ember uniós kulturális pályázatokat nézeget, hamar szembeköszön, a kis nyelvek védelmével, a kulturális sokféleséggel, a fordítás fontosságával, a regionális együttműködéssel, a mobilitással és legújabban az interkulturális dialógussal együtt. Nyitottságot, sokféle nézet egymásmellettiségét, párbeszédet, odafigyelést hivatott jelenteni.


De van a fogalomnak a kelet-európai kulturális örökségből (melynek védelme nem mellesleg szintén kitüntetett célkitűzés manapság) származó jelentésköre is, vállalati, iskolai-egyetemi megmozdulások, másik városba, ne adj isten külföldre el- és kiküldött személyek csoportos fedőtevékenysége, amely mögött az időleges el- és kiszabadulás kalandja, szabadsága és szakadékai rejtőznek. És brüsszeli repülőjáraton is láttam már nemrégiben felspannolt magyar fiatalokból álló csoportot, akiket nyilvánvalóan nem maga az előttük álló továbbképzés hozott teljes izgalomba, a hangos, kényszeres szexuális élcelődés állapotába taszítva őket, hanem az ebből a bizonyos kulturális örökségből származó (nem tudatos) tudás, az utazásról, a határokról, a kiszakadásról, a látogatásról, az idegenségről – és a veszélyekről. Miközben ugyanis elvben – és hivatalosan – a meglevő tapasztalatot cseréljük el vagy ki, és feltételezetten érintetlenek maradunk, a valódi tapasztalás a csere folyamatára vonatkozik; nem egyszerűen adunk és kapunk valamit, hanem ennek a mikéntje lesz érdekes, és az, hogy mindez hogyan hat ránk, mennyire változunk meg általa, mit veszítünk el – vajon meg akarjuk-e, vagy meg tudjuk-e tartani korábbi önmagunkat.


A tapasztalatcserének ez az ambivalenciája sok szinten jelentkezik ebben a tanulmánykötetben. A legtöbb írás foglalkozik valamilyen kettősséggel vagy szembenállással, az utóbbi évekből származók pedig a felcserélhetőséggel. Radnóti Sándor utószavában a kötet szerzőit két csoportja osztja – mintegy a vállalati tapasztalatcsere-tapasztalat jegyében – két „intézményről” beszél, amelyek képviselői megszólalnak ebben a könyvben: a kritika és az irodalomtudomány/irodalomtörténet csoportjairól. (276.)
 

Nekem a csoportokról más jutott eszembe: a Dayka Gábor Társaság. Ez egy csoport, s könyvsorozatuknak ez a harmadik darabja. Fiatal irodalmárok (kritikusok és tudósok) lépnek be az irodalmi nyilvánosságba ezekkel a könyvekkel, s mindegyikben más módszert választanak arra, hogy jelenlétüket éreztessék. Ezt a könyvet az öndefiniálási folyamat második lépésének tarthatjuk a Kertész Imréről szóló tanulmánykötethez képest (Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről. Szerk. Scheibner Tamás–Szűcs Zoltán Gábor, Bp.: L’Harmattan, 2002.), hiszen abban – egy konferencia kiadott anyagában – csak a csoporthoz tartozó, vagy a csoporthoz közeli fiatalok írásai olvashatók. A Tapasztalatcserében a tanulmányok túlnyomó része korábbi. 1987-es a legkorábbi, a kötet elejére került Balassa Péter-írás. A további huszonhat írás közül huszonegy már megjelent régebben, folyóiratban vagy más tanulmánykötetekben, öt pedig itt jelenik meg először. Mondhatjuk talán, ennek az öt írásnak a szerzői (és még néhányan, akik a Dayka Könyvek korábbi darabjaiban is szerepeltek) alkotják azt a csoportot, amelynek tagjai úgy találnak helyet maguknak a Bodor-recepcióban, hogy komoly munkával ők adják a keretet is, és akiknek a nevében a szerkesztők, az előszó szerint, arra törekedtek, hogy az összeállítás révén érzékeltessék a Bodor-recepció polémiáit, eltérő kérdésirányait, a párbeszédet, az írások közti kereszthivatkozásokat. Vagyis hogy nemcsak Bodor Ádám pályáját akarták bemutatni, hanem felvázolni a kilencvenes évek főbb irodalomkritikai tendenciáit is, s végül, de nem utolsósorban: „a kötet szerkesztőiként egy válogatás közreadásánál többet szerettünk volna. Az értelmezés dinamikáját kívántuk fenntartani, netán ritmusváltó lendületbe hozni: ez pedig új tanulmányok közlését jelenti: fiataloktól.” (10.)


Azt gondolom, hogy ez sikerült. Nemcsak azért, mert ha valaki olyan korábbi írásra hivatkozik, amely ebben a kötetben is megtalálható, a szerkesztők példás gondossággal jelzik lábjegyzetekben itteni fellelhetőségi adatait, s nemcsak mert ez a praktikus gesztuson túl, az ismétlődő „jelen kötetben” kiszólással (amely szófordulatot mellesleg nem kedvelek) állandóan jelzi a kötet egységességét, jelenvalóságát, azt, hogy amit olvasunk, itt olvassuk, „jelen kötetben”. Hanem azért is, mert végigolvasva a könyvet, számomra kirajzolódott néhány fontos változás 1987 és 2005 között, abban, ahogyan Bodor Ádám könyveit értelmezni lehetett és lehet. Nem pusztán arról van szó, hogy más és más szerzők másképpen nyúlnak művekhez, hanem arról is, hogy adott korszakok miként nyúlhatnak hozzájuk. A szerkesztők ezzel pontosan tisztában vannak, ez kiderül saját írásaikból. Scheibner Tamás például, amikor annak az egyik legfontosabb kettősségnek az újraolvasásához fog, amely a Sinistra körzet megjelenését követően a leginkább foglalkoztatta a kritikát, nevezetesen, hogy regény-e vajon, avagy novellaciklus a kötet, „a tíz évvel ezelőtti Márton [László]” (165.) kifogásairól beszél, Vaderna Gábor pedig kétféle olvasatot kínál: Az érsek látogatását regényként és novellaként is olvassa, mondván, ma már lehet regényként olvasni olyan műveket is, amelyeket korábban novellaciklusként olvastunk és viszont.


Nem a regény vagy novellaciklus szembenállása, kettőssége vagy tükörszerkezete az egyetlen, amely a Sinistra körzet recepciójában az értelmezői kérdések megváltozásának köszönhetően átértelmeződik – a csere jegyében. Balassa Péter még titok és realitás összeütközéséről beszél, az időn kívüliségről és az időn belüliségről. Kálmán C. György arról, hogy a bodori világ kiismerhetetlen, de akik benne élnek, mégis kiismerik magukat, s hogy „a rendszer kiszolgálói maguk is kiszolgáltatottak: a rendszernek…” (18., 17.) Margócsy István a mintha-érzést észleli legfontosabbként, aztán természet és történelem kettősségéről beszél, s arról, hogy Bodor Ádám olyan „nagyszabású természetet alkot, amelyhez csak természetes közönnyel és belenyugvással lehet viszonyulni”. (21.) Tarján Tamás, aki elárulja, hogy maga is utazás közben olvassa Bodort, az idegenség és a megkettőződést élményét elemzi. Doboss Gyula kiemeli a „paradoxonban látás” jellegzetességeit, amikor is az elbeszélésben szereplő elítélendő szituációt az írói hang nem ítéli el, s így az olvasói ítélet is ellehetetlenül. (47.) Angyalosi Gergely a határok, a körzet a körzetben problémájára és a valóság és a jelek viszonyára, Tordai Zádor pedig képzelet, és valóság, mese és magunkba falazott szorongások kapcsolatára koncentrál. Márton László szenteli a legtöbb teret a „novella vagy regény”-kérdésnek, és eközben felvillant számos olyan szempontot is, amelyre később sok elemző támaszkodik: a táj és történelem és a valószerűtlen elemekből felépülő valóságnak látszó rendszer fogalmai mentén. (83.) A köteten belül talán az ő írását nevezném fordulópontnak, amennyiben összefoglalja, újratárgyalja az addigi problémákat, és új távlatokat is nyit. Simon Attila a természet kettősségét érzékeli: azt, hogy az egyszerre „biztonság” és „idegen erő” (95.), vagyis hatalom, s hasonlóképpen Szilágyi Márton, akinek a véleményéhez a leginkább közelebb állt az én olvasási tapasztalatom. (A legtávolabbinak pedig Bán Zoltán Andrásé tűnt, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvastuk volna. Nem az írás értékelő aspektusára – a Sinistra körzet mint „főmű” –, hanem az értelmezésre gondolok.) Szilágyi Márton írása alapján lehet eljutni olyan következtetésekig, hogy az, hogy „a hatalom paranoiás logikája” természeti törvényként értelmeződhet (100.), s „a szereplők nem foglyok csupán, hanem önmaguk őrei is” (102.), azt is jelenti, hogy a természet és a hatalom átveszik egymás tulajdonságait, s az, hogy valami lehet egyben „önmaga jele” (103.) is, arra utal, hogy újra kell gondolnunk, amit eddig ezekről a kategóriákról gondoltunk, s hogy a központi kérdés az átjárhatóság, a csere, a határ tapasztalata lesz. Az ezután következő írások már érintik ezt a vonalat, s átfogóan reflektálnak a recepció addigi jelenségeire is. H. Nagy Péter kitér a névadás–névvesztés aspektusaira, Bengi László a körzetet „mitikus eredetű” „világmodellként” (123.) érti, s a hatalmi diskurzus mitizálódásáról ejt szót, Szirák Péter pedig ki is mondja, hogy a dichotómiákon alapuló modellek viszonylagosítása lehet az eddigi recepció olvasásának legfontosabb tapasztalata. Demény Péter írása némiképp visszatérést jelent a dichotomikus értelmezések felé, noha a halnak látszó tálca–tálcának látszó hal példáján azt mutatja be, miként billennek meg „a szavakban rejlő értékítéletek” (139.) Bodor Ádámnál. Ez a példa fontos Kovács Béla Lóránt számára is, aki arra világít rá, hogy „egy szépirodalmi alkotás etikai horizontja” leginkább úgy képezhető meg, ha az erkölcsi normákat a műhöz képest nem előzetesnek gondoljuk el, hanem úgy, hogy azok a szöveg poétikai viszonylataival együtt bontakoznak ki. (148.) Ha valami hasonlít valami máshoz, azonossá is válhat vele (152.), mint a hal és a tálca esetében, mondja Kovács Béla Lóránt, s ez sajátos viszonyt létesít a dolgok között.


Ez a viszony pedig, visszatérve a kötet címéhez, lehet a csere, a tapasztalatcsere, amelyben mindkét dolog el is veszti magát mint egyértelműen körülhatárolhatót. Fontossá, sőt, kínzóvá a csere folyamata válik, annál is inkább, mert nem érhető tetten, de tudható: beszüremkedik, nem hagy érintetlenül.


A csere kérdései Az érsek látogatása recepciójában az eddig tárgyalt értelemben mintha már tudottak lennének, elhallgatnak egy kis időre (Kálmán C. György például azt írja, a regénybeli világnak más szövegekhez, s nem a valósághoz van köze [202.]), de fellángolnak A börtön szaga esetében, ahol ismét a műfaji kérdés lesz a kiindulópont, Sz. Molnár Szilviánál a vallomás vagy interjú, vagy Teslár Ákosnál a szépirodalom avagy sem döntési helyzeteiben. A kötet záró írását viszont Szilágyi Zsófia már azzal fejezi be, hogy konstatálja, Bodor Ádám szövegei műfajok és világok határán mozognak, poétikája „határátlépésre” épül, s hogy a műfaj nála a „műfaji határhelyzetet” emeli „konstrukciós erővé”. (274.)


Ahhoz pedig, hogy Szilágyi Zsófiának ez lehessen a konklúziója, szükség volt arra a közel két évtizedes recepciós folyamatra, amelyről ez a kötet képet ad. A cseretapasztalathoz számtalan tapasztalatcsere, az ismétlés és a tanulás, sőt, bevésés vezet el, az eldönthetetlenség újra és újra felismerése, valahogy arra rímelve, ahogy a Sinistra körzetben minden novellában újrakezdődik egy regény, arról árulkodva, hogy egyetlen történet sem teljes, nem biztos alap, mert a következő nem építhet rá, de mégis, valahol, „búvópatakként”, érzékelhető a következő számára. Körzet és nem körzet, etika és poétika, interjú és vallomás, természet és hatalom, Bodor Ádám és Andrej Bodor, hal és tálca, ami nem érthető és mégis érthető: újra és újra megmutatja, hogy a tapasztalatcsere eredménye előre nem látható, a cserefolyamat ellenőrizhetetlen, s hogy magában rejti az idegenség és a határ tapasztalatát, annak minden izgalmával, örvényével és szakadékával együtt.



A 2005. december 7-i könyvbemutatón elhangzott szöveg.

Tapasztalatcsere. Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról. Szerk. Scheibner Tamás–Vaderna Gábor, Dayka Könyvek 3., Bp.: L’Harmattan, 2005. 281 oldal, 2300 Ft

Menyhért Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.