hirdetés

Csillag Lajos: Túlsó part (részlet)

2018. május 25.

Erre nem mond semmit, csak erőltetetten felnevet. Igazából örülnék neki, ha beszélne hozzám, annak még inkább, ha kérdezne a tegnap estéről, de azzal is beérném, ha legalább egy picit féltékenynek látszana. – Csillag Lajos Túlsó part című kisregényéből közlünk részletet.

hirdetés

– Ezt még elszívom, aztán mehetünk – fújom a füstöt Vöröspulóver felé. Pedig egy szót se szólt, hogy mehetnénk már. Látom rajta, hogy indulna, de nem mondaná az istennek sem, csak néz rám, és közben igazgatja a táskája pántját, ami épp lecsúszni készül a válláról.
– Néha tényleg Jézusra hasonlítasz – szólal meg halkan. – Csak neki sosem volt üres a tekintete.
– Miért, honnan a fenéből tudod, hogy milyen volt Jézus tekintete? – vágok vissza.
– Csak mondom, sose látni ezt rajta – motyogja Vöröspulóver.
– Mert sohasem olyanra mázolják – mondom. – Jézusnak könnyű dolga van. Az én képemet nem olyanra festették.
– Nem akartalak megbántani – mondja halkan.
– Az én hibám. Néha hajlamos vagyok bedőlni ennek, hogy tényleg rá hasonlítok. De tudom, hogy nem. Anyámra hasonlítok. Az ő tekintetét örököltem.
– És az övét ki festette üresre?
– Apám.
– Akkor gyűlölöm apádat – feleli erre, és megint megigazítja a szíjat a vállán.
– Látod, ezzel te máris közelebb kerültél hozzá érzelmileg, mint én.
Erre már nem tud mit mondani, valami műanyagdarabot kezd el piszkálni a lábával, ami előtte hever a földön. Csak mi ketten állunk a buszmegállóban, nekem meg semmi kedvem órára menni ma reggel. Rá akarom beszélni Vöröspulóvert, hogy helyette üljünk be inkább valahová. Látom, hogy nincs sok kedve hozzá, bár tudom, hogy ő is szívesebben lógja el az első két órát.
Útközben elmesélem az előző esti mozizást Greggel. Elmondok neki mindent, azt, hogy végül is egész jól sikerült az este, és habár a film baromi unalmas volt, utána beültünk egy kávézóba dumálni, aztán hazavitt. Vöröspulóver meg hallgat végig, néha mondd egy ahá-t vagy ühü-t.
– És fogtok még találkozni? – kérdezi végül.
– Persze – mondom. – Majd bioszon.
Erre nem mond semmit, csak erőltetetten felnevet. Igazából örülnék neki, ha beszélne hozzám, annak még inkább, ha kérdezne a tegnap estéről, de azzal is beérném, ha legalább egy picit féltékenynek látszana.

– Ide menjünk be – mondom, mikor a Hordó elé érünk. – Tényleg baromira semmi kedvem most órára menni.
Tanácstalanul néz rám egy pillanatig, végül megvonja a vállát.
Odabent néhány melósforma fickó üldögél, meg néhány velünk egykorú srác. A csapos nem kérdezi meg, mit kérünk, csak bámul ránk.
– Két nagysört, legyen szíves – szól oda neki Vöröspulóver. A csapos alig észrevehetően bólint, és elővesz pult alól két poharat.
– Kiviszem – mondja halkan.
Leghátul ülünk le, egymással szemben. Előveszem a cigimet, és rágyújtok. Vöröspulóvert is megkínálom, vesz egy szálat a dobozból. Alighogy beleszívok, a csapos megjelenik mellettünk, és leteszi elénk a söröket, kicseréli a szomszéd asztalon a hamutálakat, majd elviharzik.
– Amúgy erről írhatnál egy verset – szólalok meg.
– Miről – néz rám Vöröspulóver.
– Anyámról, meg az arcáról.
– Egyébként Jézusról írtam verset idefelé jövet – válaszolja. – Vagyis egyelőre csak fejben van meg, majd később leírom.
– Ez eléggé hülyén hangzik – jegyzem meg. – Szerintem hagyni kéne Jézust a picsába.
– Hagyom, persze, csak úgy éreztem, hogy nekem is kell egy. Tudod, ez olyan, mint amikor Fifiék meglátnak valamit az Avon katalógusban.
– Miért, Jézust nem lehet Avon katalógusból rendelni? – nevetek fel.
– Nem tudom – válaszolja, és belekortyol a sörébe. – Majd elkérem tőlük, és megnézem.
– Na, és hogy van a vers? – kérdezem.
– Félek, hogy te vagy Jézus, és szívem a kenyér.
– Ehhez tényleg rendelhetsz valamit a katalógusból – válaszolom. – Simán el tudok képzelni mellé egy dinnyeízű szájfényt.
Erre elneveti magát, és azt mondja, ő az Aloe Vera balzsamra gondolt.
– Nem, ahhoz túl nyomasztó – mondom, és én is megeresztek egy mosolyt.
Pedig két éve még Vöröspulóver is használt dinnyeízű szájfényt, amit képtelen vagyok felfogni, mert utálja a dinnyét. De a dinnye ízesítésű dolgokat imádja. Nem eszi meg az epret sem, de az epres rágót, meg az epres joghurtot igen. Nem iszik kávét, vagy ha mégis, akkor telepakolja cukorral, de a kávés kekszet letolja bármikor.
Igazából Vöröspulóver sem Istenben, sem pedig Jézusban nem hisz. Az ördögben se. De azért a kedvenc regénye A Mester és Margarita, és bár semmi kedvem nem volt hozzá, addig csesztetett, amíg el nem olvastam. Amikor pedig elolvastam, folyton azzal jött, hogy „milyen jó volna, nem? Ha egyszer csak itt is megjelenne az ördög, és mehetnénk boszorkánynak a büdös francba".
És most írt egy Jézus ízesítésű verset.
Azt hiszem, szerelmes vagyok Vöröspulóverbe, és talán ő is szerelmes belém, bár ezt sosem tisztáztuk. Az egész sztori megtorpant valamikor két évvel ezelőtt, amikor az osztálykiránduláson megcsókolt. Egészen váratlanul történt, és az egészből tényleg csak a dinnyeízű szájfényre emlékszem, amit azóta már nem is használ. Ha belegondolok, a dolgot megelőzőleg nem is volt köztünk semmilyen kitapintható érzelem, nem lehetett azt a zavarodottságot sem észlelni, amit általában „vibrálásnak" vagy „kémiának" szoktak nevezni.
Vöröspulóver a kiránduláson egész nap a barátaival lógott, akik közé én sohase tartozhattam, annak ellenére, hogy egy osztályba járok velük. Azóta persze már Vöröspulóver sem tartja velük a kapcsolatot, de azt hiszem, Vöröspulóver új barátai közé sem tartozhatnék, mint ahogyan ő sem része az én baráti körömnek. De azon az osztálykiránduláson még nagy volt közöttük az összhang: szinte állandóan együtt voltak, együtt mentek be a vízbe, és együtt is jöttek ki, együtt szárítkoztak a napon, még a mosdóba is együtt jártak.
Én mindig is utáltam másokkal vécére járni, másokkal enni vagy épp fürdeni, úszni. Nem azért, mert szeretek egyedül lenni, egyszerűen csak utálom hallgatni azt, ahogy mások vizelnek, nézni, ahogy rágnak, és rühellem azt is, ahogy úsznak mellettem, és locsolják a vizet egymásra. Szerintem ez teljességgel természetes.
Azt terveztem, hogy éjjel, amikor már üres az egész strand, kiszököm a szállásunkról, és a közeli világítótoronyba is feljutok majd valahogy. Délutánra járt már, egyedül feküdtem a napon, amikor árnyék vetült rám. Vöröspulóver állt fölöttem.
– Te nem unatkozol egész nap? – kérdezte.
Valami olyasmit válaszoltam, hogy nincs időm unatkozni: napozok.
– Miért nem jössz be te is? – kérdezett megint.
– Majd később – mondtam. – Nincs kedvem ilyenkor, könnyen leégnék a vízben.
– Aha – mondta. – Van egy könyvem – tette hozzá. – Itt hagyom neked.
– Kösz, nem kell – válaszoltam. – Nem szeretek olvasni.
– Amúgy én se – mosolygott. – De ez állítólag jó.
– Mert mi ez? – kérdeztem, amikor letette elém az irtó régi könyvet, aminek semmi nem volt a borítójára írva.
– Nem ismerem – mondta. – Apám adta az útra, ha unatkoznék.
– Apád nem tudta, hova jövünk?
– De, csak szerinte keveset olvasok. Vagyis hát, semmit...
– És azt akarja, hogy az osztálykiránduláson pótold be a lemaradásod? – kérdeztem, és felültem a kiterített pokrócon.
Vöröspulóver letérdelt elém, és a kezébe vette a könyvet.
– Apám költő – mondta. – Meg ilyen irodalmi dolgokkal foglalkozik.
– Tudom – válaszoltam. – De nem olvastam tőle semmit.
– Nem baj – legyintett. – Én sem, de anyám se, pedig apám azt hiszi, hogy a verseivel hódította meg.
Erre felnevettem, és Vöröspulóver is elmosolyodott.
– Azt hiszem, apám elég szar verseket írhat. Anyám is azt mondta, hogy attól fél, ha egyszer elolvasná, egyből el akarna válni.
– Ez azért gáz, nem? – kérdeztem.
– Nem hiszem. Szerintem apám is tudja magáról, hogy pocsék verseket ír.
– Lehet, hogy azt akarja, hogy te is verseket írj, nem?
– Lehet – jegyezte meg, és felállt. – Tényleg nem jössz be akkor? – kérdezte, én pedig ismét csak annyit mondtam, hogy majd később.
– Oké – mondta, és elindult a víz felé.

– Mi volt az a könyv, amit aznap a parton adtál? – kérdezem Vöröspulóvert.
Beleiszik a sörébe, majd hosszan mered maga elé, mielőtt válaszolna.
– Nem tudom – mondja, és elhúzza a száját. – Talán Sartre.
– Sartre – ismétlem.
– Úgy rémlik, igen – ráncolja a homlokát, és megkérdezi, vehet-e a cigimből.
Bólintok, ő a doboz után nyúl, és kivesz belőle egy szálat.
– Tényleg nem olvastad? – kérdezi.
– Beleolvastam, de nem igazán rémlik belőle semmi.
– Amúgy én se olvastam, csak apám beszélt róla állandóan.
Vöröspulóver elmeséli, miért kezdett el az apja Istenben hinni.
– Sartre-t olvasott, ennyi – jegyzi meg. – Bár szerintem apám baromira nem értett meg az egészből semmit sem. Én ugyan nem olvastam azt a könyvet, de ismerem apámat, és tudom róla, hajlamos úgy értelmezni dolgokat, ahogy neki a legjobban megfelel. A lényeg, hogy apám szerint az életnek semmi értelme. Azért olvasott el annyi könyvet, és írt meg annyi verset – amiket egyébként a kutya se olvas –, hogy erre rájöjjön, hát, marha jó.
– Szerintem apád okos ember – vetem közbe.
– Hát, nem hülye, de a verseit tényleg a kutya se olvassa.
– Mert a kutyák nem tudnak olvasni – válaszolom, és elvigyorodom.
Vöröspulóver kényszeredetten göcög egyet, de ennél többre nem méltatja a megjegyzésemet.
– A miénk tud egyébként, de csak Dosztojevszkijt hajlandó – mondja. – Egyszer apám felolvasott neki a Kutyaszívből, szerintem azóta rühelli az embereket is.
– Szerintem apád furcsa ember – vetem közbe megint.
– A kutyánk furcsább – mondja. – Szerintem, ha tehetné, lelépne tőlünk. De nem csodálom. Legszívesebben én is lelépnék.
– Na, és amúgy mit akart Sartre-ral?
– Fogalmam sincs. Nem igazán figyeltem, mikor erről beszélt a kutyának. Bár, az megmaradt, amikor a hívőkről dumált. Azt mondta, el nem tudja képzelni, hogy hihetnek az emberek egy maguknál tökéletesebb létformában. Miért veszik be azt, hogy Isten a saját képére teremtett minket. Mert ha ez így van, akkor mi magunk is csak valami silány másolatok vagyunk, giccses műtárgyak egy bóvliboltban. Melléktermékek.
– És szerinted apád téved? – kérdezem.
– Nem tudom – csóválja a fejét. – Engem apám teremtett. Ha igaza van, akkor ezek szerint én is csak az ő mellékterméke vagyok.

Először arra gondoltam, hogy az alsóneműt magamon hagyom, és úgy megyek be a vízbe. De végül teljesen meztelenre vetkőztem, és az összes ruhámat halomba gyűrve egy nagyobb kőre dobtam.
A hideg a térdemtől egészen az ágyékomig felkúszott, de ott mintha egyszerűen megtorpant volna, nem terjedt tovább. Csípőtől lefelé nem éreztem semmi mást, csak a hideget, mintha az a felem már egy teljesen más helyre került volna. Azt gondoltam, ha tovább sétálok a vízben, addig, amíg teljesen el nem merülök, akkor az egész testem eltűnik erről a világról, én pedig megszűnök létezni.
Megfordultam, és visszanéztem. Láttam a lámpaoszlopok sorát a part mentén, úgy vicsorgott rám, mint valami hiányos fogsor.
Mintha a part akart volna elnyelni, és nem a víz.
A világítótorony bejárata fölött egy lámpa égett, az adott némi fényt, de odafönt a jelzőfény ki volt kapcsolva. Arra gondoltam, talán csak viharok esetén kapcsolják be. Aztán továbbsétáltam a vízben addig, amíg egészen a mellemig nem ért.
Elrúgtam magam a medertől, és úszni kezdtem.
Az volt a tervem, hogy addig úszok, amíg el nem érem a túlsó partszélt, ahol ugyanolyan tompa fényű lámpaoszlopok vártak. Mintha ott is csak egy másik, hiányos fogazatú száj várna rám. Azt játszottam, hogy két száj között úszom, és csak annyi választásom maradt, hogy eldöntsem, melyiknek hagyjam, hogy lenyeljen. Abból az érzésből pedig, hogy esetleg teljesen megszűnhetek, nem maradt semmi.
Elég hamar elfáradtam, de mivel sose tudtam vizet taposni, a hátamra fordultam, és úgy próbáltam meg pihenni egy kicsit. Odafönt nem voltak csillagok, és ez eléggé kiábrándító volt. Sose szoktam a csillagokat nézegetni, de akkor nagyon megbámultam volna őket. Valahogy nem akartak összejönni a dolgok aznap este.
Eszembe jutott, hogy talán egyszer majd egy világítótorony-őrhöz kellene hozzámennem feleségül. Vagy én magam lehetnék világítótorony-őr. Ha valaminek, akkor ennek van értelme. Ha ez lenne a munkám, akkor állandóan bekapcsolva hagynám a jelzőfényt. Az emberek tudnák, merre nem kell tartaniuk, ha nem akarnak.
Ez elég magányos meló lehet. Ha megismernék egy toronyőrt, akkor is feleségül mennék hozzá, ha nem lennék belé szerelmes. Segítenék neki abban, hogy ne érezze magát egyedül. Bárhogy is döntenék, azt hiszem, használhatónak érezném magam.
Megfordultam, és elkezdtem vissza, a világítótorony árnyéka felé úszni. Talán mégiscsak megszűntem létezni egy kis időre ebben az univerzumban. A víz mintha kezdett volna felmelegedni körülöttem. Olyan volt, mintha fürdővízben úsznék. A gyomrom tájékán pedig egyenesen forróságot éreztem, ami lassan elindult az ágyékom felé, aztán visszatért a gyomromhoz, és így hullámzott egészen addig, amíg partot nem értem. A sziklánál, ahol a ruháimat hagytam, Vöröspulóver állt.

– Most már túl késő az élet értelméről vitatkozni – mondom Vöröspulóvernek. – Nem is igazán érdekel, hogy melléktermék vagyok.
– Végül csak sikerült neki – motyogja maga elé Vöröspulóver.
Nem tudom, de nem is igazán érdekel, mire érti ezt. Őrök nélküli világítótornyokra gondolok, betöltetlen állásokra, és arra, hogy miért nem akar mindenki világítótorony-őr lenni.
Veszek még egy szál cigit a dobozból, és meggyújtom. Várok, hátha mond még valamit Vöröspulóver, de csak nem akarja kibökni. Most az egyszer tényleg nem érdekel, mire gondol, de látom, hogy majd' szétfeszíti belülről valami. Úgyhogy végül mégiscsak megkérdezem:
– Még mindig apádról beszélsz?
– Én sohasem akartam verseket írni – válaszolja halkan. – Nem akartam sose Dosztojevszkijt, vagy Kafkát olvasni. Semmit a realistáktól. De a Mester és Margaritát se akartam elolvasni. Nem akarom tudni azt sem, van-e értelme az életnek. Nem érdekel, hogy mit gondol erről Sartre. Apám azt akarja, hogy Schrödingert és Wittgensteint olvassak, pedig azt sem tudom, hogy ki a franc az a két ember. Igazából nem is vagyok kíváncsi rájuk. Ahogyan arra sem, hogy Isten vagy Jézus egyáltalán létezik-e. Tudatlan akarok maradni.
– Na, ehhez például még nem késő – fújom ki a füstöt.
– Ahhoz, hogy hülye maradj, mindig későn van – mondja.
– Ezt nem hiszem – válaszolom. – Én még mindig nem olvastam el annyi mindent, mint te. És nem is fogok.
– Akkor te még mindig használhatsz dinnyeízű szájfényt – mosolyodik el, engem pedig teljesen fölcsesz ezzel. Vöröspulóvernek tényleg annyi. Tudom, hogy remek költő lesz belőle egyszer, de közben azt is látom, hogy nemsokára az ő arcát is viaszba mártja valaki.
Elnyomom a csikket a hamutálban, és az asztal fölé hajolok.
– A dinnyeízű szájfény nem a hülyeség szinonimája – válaszolom.
Vöröspulóver elneveti magát. Feláll az asztaltól, és azt mondja, ki kell mennie a mosdóba, ha gondolom, mehetnénk is lassan.
– Jól van – jegyzem meg. – Bár még mindig semmi kedvem órára menni.
Félúton az asztalunk és a mosdó ajtaja között még visszafordul, mintha mondani akarna valamit. Végül csak megvonja a vállát, ugyanúgy, mint mielőtt bejöttünk.
Kifizetem a pultnál a két sört, és veszek még egy doboz cigarettát, végül úgy döntök, hogy kint az utcán várom meg Vöröspulóvert, de ahogy kilépek a Hordó ajtaján, eszembe jut a többi ember, a viaszba mártott arcok, és megint félni kezdek. Lesütöm a szemem, és csak az előttem elhaladó bokákat bámulom, egészen addig nem is merek felnézni, amíg fel nem fedezem magam előtt Vöröspulóver bokáját.
– Mehetünk? – kérdezi, miközben megpróbálja egy gumival összefogni a haját. A kezén almaillatú szappan illatát érzem.
Beletúrok a táskámba, hogy ellenőrizzem, eltettem-e a tárcámat, meg hogy cigit vegyek elő, és a kezembe akad Vöröspulóver dinnyeízű szájfénye.

– Hárslevelű – suttogta, miután eltolt magától. – Ezt érzed rajtam.
– Szerintem egész jó évjárat – válaszoltam. – Érzek benne valami dinnyés aromát.
Erre hangosan felnevetett, és elkezdte ledobálni magáról a ruháit. Egy szál bugyiban állt előttem, amikor hirtelen mintha eszébe jutott volna valami. Az apró ridiküljéből, amit állandóan magánál hordott, elővette a mobilját, és elindította a zenelejátszót.
Rövid csörömpöléssel és gitárszólóval kezdődött a szám, majd az énekes azt kezdte el énekelni, hogy „fölnyitott szív van, annak taván bárka".
– Ezt ismered? – kérdezte, és letette a mobilt a ruhakupac tetejére.
– N-nem – válaszoltam remegve. Furcsa érzés volt, hogy bár egyáltalán nem fáztam, mégis az egész testem reszketett valamitől.
Besétált a vízbe, de alig tett néhány lépést, megtorpant.
– Ez rohadt hideg, baszki! – szisszent fel, de mintha mindegy is lenne, továbbsétált, eltátotta az ajkait, mintha ordítani próbálna.
– Nem jössz be még egy kicsit? – kérdezte, és elindult vissza felém.
– Már voltam bent – válaszoltam remegő hangon.
Vöröspulóver nem szólt egy szót sem, csak megfogta a karom, és gyengéden elkezdett húzni a víz felé. Abban a pillanatban, ahogy mindketten a vízhez értünk az énekes azt énekelte, hogy „puha talpú lányok lépnek be a tóba, az egyiknél bor van, a másiknál szóda". Langyosnak éreztem a vizet, és minél beljebb sétáltunk, annál inkább kezdett megszűnni a remegésem.
Együtt rúgtuk el magunkat a medertől, közben megragadtam Vöröspulóver karját. A víz alatt éreztem, hogy lúdbőrzik, és ugyanúgy remeg, ahogyan én korábban.
– Mindjárt felmelegszik – mondtam. – Csak kicsit úszni kell.
Erre nem válaszolt, de a mozdulatai lelassultak, mintha vissza szeretett volna fordulni.
– Nem bírom – zilálta néhány karcsapás után. – Engedj el.
Elengedtem, ő pedig a hátára fordult, és elterült a víz felszínén.
– Nincsenek csillagok – jegyezte meg.
– Nincsenek – válaszoltam.
Nem tudom, mennyi ideig feküdhettünk így a vízen, talán csak pár percig. Odakint a parton még egyszer megcsókoltuk egymást, de abból már csak a dinnyeízre emlékszem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg felöltöztünk. A száraz ruha hamar felitta a bőrömről a nedvességet, majd hidegen tapadt rám.
Fel akartunk menni a világítótoronyba, de sehogy se tudtunk bejutni. Minden ablak és ajtó zárva volt. Így ez is kimaradt, és az egész pillanat jelentéktelenné vált valahogy.

– Ezt még elszívom – fújom a füstöt Vöröspulóver felé, amikor a suli elé érünk. Némán megáll mellettem, és megigazítja a táskája pántját.
– Nincs sörszagom? – kérdezi halkan.
– Biztos van egy kicsi – válaszolom. – Szerintem használd ezt – teszem hozzá, és odanyújtom neki a szájfényét.
– Jézusom, ez még megvan?
– Persze – mondom. – Pont az ilyen alkalmakra tartogattam, mint a mai.
– Miért, mi van ma? – kérdezi.
– Fogalmam sincs – csóválom a fejem. – De a mai nap éppen megfelelő arra, hogy a hangya Holdra szálljon... – dúdolom, és elvigyorodom.
– Ezt ismerem – vigyorog Vöröspulóver is. – Jaj, mi is ez – húzza el a száját.
Bekeni az ajkait a szájfénnyel, és újra elneveti magát. Érzem a leheletén a sör és a szájfény ízét, és látom, ahogy a mosolya megdermed lassan. A karórájára pillant.
– Mindjárt csengetnek – mondja.
– Jó, azt várjuk meg – felelem. – Aztán belopózunk.
Rágyújtok még egy cigire, bár tudom, hogy már nem lesz időm elszívni. Arra gondolok, hogy a világítótoronynál történtekhez semmi köze a dinnyeízű szájfénynek. Ahogy Sartre-nak sincs köze ahhoz, hogy Vöröspulóver verseket ír.
Lassan úgyis felhagy a versírással, és majd regényeket ír. Azért vagyok ebben olyan biztos, mert aznap éjjel szerintem egyáltalán nem miattam jött le a világítótoronyhoz, hanem azért, hogy átússzon a túlsó partra. És ezt valószínűleg miattam nem tette meg. De én sem tarthatom őt vissza örökké. Meg fogja tenni.
Rájön majd, hogy a dolgok ott sem különbek, ez a csalódottság pedig egész életében ott marad az arcán. Mint azokén, akik reggelente a buszokon utaznak, vagy azokén, akik a Hordóban ücsörögnek délelőttönként, akik egész életükben gyártósorokon szerelnek össze olyan autókat, tévéket, amilyeneket soha nem engedhetnek meg maguknak. De például ott van az ügyvédekén is, akik valójában zenészek, festők vagy írók, költők szerettek volna lenni.
Lassan elindulunk, Vöröspulóver előre megy majd, és tartja nekem az ajtót. Én pedig bent, az előcsarnokban megvárom, amíg lecseréli a cipőjét. Még egyszer bekeni az ajkait a szájfénnyel, aztán elindulunk fölfelé a lépcsőkön, valaki majdnem fellök bennünket, óriási a zsivaj, de én tisztán hallom, ahogy Vöröspulóver ezt dúdolja:
A mainap é-ppen megfelelőrar-ra, hogyahangya hold-ra száll-jon.
Az utolsó lépcsőfok után hosszasan kotorászik a táskájában, mire végre rátalál arra, amit keresett. Úgy sétálunk végig a folyosón, hogy a bal karját végig a táskába süllyesztve tartja. Éppen ott tart a szövegben, hogy szánkba cukorkák repüljenek, amikor megérkezünk az osztályunk elé, és csak miután belépünk az ajtón, akkor húzza elő a kezét a táskából, amiben egy félautomata pisztolyt szorongat, kibiztosítva. Két marokra fogja, én pedig a felkarját nézem, ahogy megremeg rajta az izom, miközben kiüríti a tárat az osztályunk felé.

Szóval ennyit a lázadásról. Adott egy láthatatlan generáció, amely mintha a föld felett lebegne. Egy generáció, amely nem próbálta ki, milyen az elnyomás, így nem tudhatja azt sem, mit ér egy igazi forradalom.Egy generáció, amely csak annyit lát a forradalmárokból, hogy az ő életük is unalomba,kiúttalanságba és értelmetlenségbe fullad. Csillag Lajos megírta a végsőkig kiüresedett, Holden Caulfield-szindrómás, történelem utáni generáció regényét, azét a generációét, amely leszarja a saját sorsát. Vagy mégsem? Eljöhet az a pillanat, amikor ezek az önmaguk szemében is olyannyira reménytelen fiatalok előlépnek a „történelem színpadára”? Csak egyetlen pillanat, amikor megláthatjuk az arcukat a semmiből előkerülő félautomata torkolattüzének valószerűtlenül felvillanó fényében? Csillag Lajos kisregénye egy erőteljes, felzaklató, figyelmet érdemlő prózaírói bemutatkozás arról, mi az ára saját szuperképességünk felismerésének. A mai nap éppen megfelelő arra, hogy a varázslat valósággá váljon.

Csillag Lajos: Túlsó part, FISZ, 2018

(A könyv bemutatóját 2018. május 25-én 18 órától rendezik a Refuge Bisztróban.)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.