hirdetés

Csobánka Zsuzsa Emese: Szépen ölni (részlet)

2018. június 10.

...te úgyis szeretsz regényesen élni, folytatta Magda hangja, ilyen madár nincs, nem lehet, Magdamadárka, Magdamadárka, hát énekelj még nekem. Uramisten. Ezek egymásba fognak szeretni. – Csobánka Zsuzsa Emese új regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Velinger Ábel és Vladimir Storm bár osztálytársak voltak, az utolsó évben figyeltek fel egymásra. Nyolc év alatt annyi minden történhetett volna, de kettejük között csak a távolság nőtt. Ahogy múltak az évek, és változott az ülésrend, mintha direkt kerülgették volna egymást. Ábel elől, Vladimir hátul, végül az ablak mellé került Ábel, Vladimir pedig az ajtó melletti padsorban várta a felelést. Magda maradt középen. Magda teste az évek alatt mit sem változott: feltűnően magas volt már kisgimnazistának is, aztán ahogy kamaszodott, mindene formásabb és hangsúlyosabb lett, másképp, de éppen olyan feltűnő. A hosszúkás csontokon telt és ruganyos hússal fordult a tábla felé, az arcát indákkal és levelekkel nőtte be minden tavasz, mind a nyolc, amit együtt éltek meg ők hárman. Ábel legalábbis Magda arcában erőket látott megelevenedni. Fehér törzsű fák csíkozták, amikor felelés előtt félelemmel volt tele, buja szelídgesztenyék tenyereit látta rajta, amikor az első darazsak berepültek a kémiaóra előtt. Magda nevetett, és a homlokán kőrisek levelei nyíltak, imbolygott a tarkóján a platán árnyéka, ha föltűzte a haját. Velinger Ábelbe jeges rémület hasított, amikor először látta meg, hogy az ő egyik osztálytársnőjének bizony fák díszítik az arcát, és most már jöhet bármilyen rendszer, ő nem tud más arcba belefeledkezni, ráadásul bármilyen lombba néz, abban ennek a lánynak látja az arcát.

Magda volt az angyal a betlehemesben, cérna hangján üdvözölte és vezette a három királyt. Úgy követték, mintha ő maga lett volna a fény, aki a magukban hordozott sötétségre mutatott rá. Mert a következő télen gyűlölködni kezdtek, vérző orral és felhorzsolt karral álltak rapporton az igazgató előtt. Minden Magda miatt volt, de hallgattak. Az egyikük védte, a másik támadta magában a lányt, de elárulni egyik sem bírta, mert Magda hajában olyan erők lakoztak, hogy elnémítottak egy egész iskolát, pedig mindenki tudta, hogy Velinger és Storm miért esett egymásnak. Gyere, mondta Kondor tanár úr, és finoman maga elé tolta Schuller Magda könyökét, tudod-e, te, lány, hogy bajod lesz még az életben? Magda pedig egyre felhősödő tekintettel állta Kondor tanár úr tekintetét, nem értette, a tanár úr miről beszél, amikor azt mondja, te hegyeket fogsz megmozgatni, te, lány.

Így mondta, nem szólította a nevén, ahogy David sem tette soha, amikor beszélgetni kezdtek, egyből úgy hívta magához, hogy Chilia, Chilia Bhaaba, ő pedig azt érezte, mennyivel igazabb ez a szó, ez a néhány betű valóban őt nevezi meg, minden más csupán tapogatózás volt korábban. A Velinger-féle dús lombok szentjánoskenyérfa recsegő termésévé száradtak, Vladimir Storm madarainak pedig torkán akadt a hang, csönd volt, amikor David Einsof először beszélni kezdett hozzá. Égen és földön hallani akarta minden, amit ők ketten egymásnak mondanak.

Hogy a hegyeket megmozdítani nem puszta kézzel szokás, Kondor tanár úr elfelejtette mondani, és Schuller Magda az után visszatérően a hegyekről álmodott, elképzelte, miféle lesz az a hegy, ami csak arra vár, hogy ő megmozdítsa, ami semmi más erőnek nem adja át magát, mint neki. Gömbölyödni kezdett a csontok felett, a tükörben állt és nézte magát, hogyan változik a teste, és ezeknek a befolyásolhatatlan erőknek ő hogyan esik áldozatául. Ugyanis így élte meg, napról napra idegenebbé vált tőle a saját teste, ám annál ismerősebbé másoknak. Utána fütyültek, megnézték az utcán a fiúk és a férfiak, ő viszont nem tudta, örüljön, vagy szégyellje ezt, fogalma sem volt, merre kell ilyenkor nézni egy tisztességes lánynak. Egyáltalán, kitől kérdezze meg, hogy ő tisztességes-e, ha otthon az anyja megközelíthetetlen és hideg volt, mint a leghosszabb januári éjszakák. Anyagmérnökként dolgozott, amikor megismerte Magda anyját, aki a város híres polgárcsaládjának egyetlen örököse volt, jogos utódja a porcelánoknak, az üvegtábláknak.

Harrmath Éva tanulni szeretett volna. Gyönyörködve nézte a számokat és a képleteket, mindegy lett volna neki, hogy gyógyít vagy számlatömböket könyvel, de rajongott a tudásért, remegő gyomorral lapozgatta a könyveket, és falta, minden nyári szünetben a padláson elbújva olvasta az összes klasszikust. A háború olyan, mint a természet, ez futott át rajta, amikor állt a felvételi bizottság előtt, miután kimondták az ítéletet, és megfosztották mindentől, amiben korábban hitt, és amiért lelkesedett. Rendszerellenes. Ez állt a bizonyítványban, pirossal bepecsételve, és persze a bizonyítványból csak azt olvashatta ki, nem felelt meg, de a fülében kongott a szó, amit a fejére olvastak, rendszerellenes, és zsibogott és szédült és megfájdult a feje, miféle rendszer az, amelyik őt nem fogadja be, ki meri állítani? A világ kettészakadt, lett egy, amelyik ránézve helyette az apját látta, amelyik rendszer ránézve némán megítélte. Akkor valami elszakadt benne. Ezt ő maga talán sosem vallotta be magának, de attól kezdve mindes egyes nappal gonoszabb lett, pökhendibb és egyre erősebb is ettől. A fájdalom őt megkeményítette. Egy nő, aki a hátán hordta a földet, a nagytörvényű asszony, ahogy végül a pap a temetésen megnevezte. Chilia fáradtan legyintett csak, úgy nyúlt a föld után, legyen, hát persze, ez az én anyám. Gépiesen szórta a koporsóra a földet, kétszer is markolt bele.

Éva reggel ötkor kelt, hogy hatra már az üzletben legyen, a szlovák lécek előtt megállt, és lassan végigsimított rajtuk. Mint gyerekkorában a csipkefüggönyön tette, aztán később a vasárnapi ebédek alkalmával a damaszton, úgy érintette meg most a szikár rudakat. Szerette ezt a hajnali csöndet, a zománcozott bögréből gőzölgött a kávé, lassan járta be a lécek közti réseket, odakint még sötét volt, tavasztól meg a pirkadó eget lehetett kémlelni bambán, ott végre egyedül volt, a vállalt börtönben nem kellett még szerepet játszania sem, hagyhatta, hogy fájjon minden, amit pillanatról pillanatra vesztett el. Panaszkodni senki nem hallotta. Chilia úgy temette el, hogy kérgessé vált a lelke is, nem csupán a test valamennyi hajlata. Nem volt ott nedvesség, csak kövek, mert ez a nő megfogadta, hogy őt többé nem látja sírni senki. Nem. Ezt az örömet senkinek meg nem adja, előbb pusztuljon el ő.

Magdával nem volt meglepő, hogy nem tudott mit kezdeni. Schuller Nándor vonatgőztől, vasportól kásássá váló haja, az egyre magasodó homlok, az előtűnő tojásdad fejforma – mind rajongásig szerette Évát. Aki azzal kezdte, hogy az esküvő napján az addig háta közepéig érő haját fiúsan rövidre vágatta le. Elegáns lettél, Éva, fordult felé rekedtes hangon a leendő férje, ő pedig büszkén elmosolyodott, jó, ez a férfi megfelel az életnek nevezett véd- és dacszövetségnek. Együtt akkor végig lehet csinálni.

Schuller Nándor visszahúzódó csöndes férfi volt, hatalmas igazságérzettel, tartással, ami a kor előrehaladtával egyre inkább merevséggé és rugalmatlansággá vált, de a polgárlányból áradó erő, dac és gőgösség rabul ejtette és szórakoztatta, és megérezte, emellett a nő mellett ő kényelmes életet élhet, olyan díszletek között, amelyekről korábban álmodni sem mert.

Amikor a gyávaság találkozik a gyávasággal, életek fogannak meg.

Magda szülei ezt az örökséget hagyták rá, és mire David Einsof Chiliaként szólította meg, egyet tudott biztosan: amilyen hamar csak lehet, ő el akar innen menni, és gyerekeket szeretne. A gyerekkori íróasztal üveglapja mögött duplabetéttel egy rejtekhely lapult, ott tartotta Ábel leveleit. Abban írt a fiú a Kisjézusról és az angyalról neki, hogy tudja-e, de ő már akkor beleszeretett, és a Storm orrát is azért törte össze. Muszáj volt hallgatni érted, Magda, és persze, értem én, hogy én marha aztán meggyújtottam a hajadat másnap, de valamit muszáj volt csinálni. Azt akartam, hogy égjen el az a szép, ami engem tönkretesz. Mert én nem bírok vele, Magda. Mert azt akarom, hogy betakarj a hajaddal… és közben évek teltek el, tudod-e miféle erdők laknak a te arcodon? Tudod-e, Magda, hogy a húsod olyan, hogy én azt naphosszat csak markolnám? Hogy abba bele lehet őrülni, írta már az érettségi előtt, hogy te folyton ott ülsz a terem közepén? Én meg csak az ablakon nézek ki ostobán, hogy ne rád kelljen. Mert fáj, Magda. Fizikailag fáj, hogy mennyire szép vagy. Én ezt nem értem, kezdte a választ fogalmazni Magda, az arcomon nincsenek növények, se élők, moha talán, jutott eszébe, és ez megtetszett, lenne ő inkább a mohos lány, mint ennek a lánglelkű Velinger Ábelnek a szerelme, de a szerelem nem itt kezdődik-e, a távolságnál? Szóval arra jutottam, Velinger Ábel, hogy én téged soha nem foglak tudni szeretni, mert te engem túlságosan magadhoz láncoltál. Hagyjad a hajam és az arcomat is. Szellőztesd ki a termeket, úgyis jön az érettségi, alig látjuk majd egymást, hamar elfelejtesz, jön a nyár. Látod, én is tudok ilyen szépeket írni, hogy szellőztess ki, meg hogy a szíved olyan, mint egy nagy terem, de úgyis el fogsz majd felejteni, minek hazudsz az arcomról? A regényekben nem ez van? És te úgyis imádsz regényesen élni, Magda szavaiból akkor már sütött a gúny, mert rettentően meg volt rémülve, és inkább ő akart fájdalmat okozni, mint neki fájjon, szeretsz nézni ki az ablakokon, mi? De a fenébe, Ábel, odakinn nincsen semmi! Nézz ki, és mit látsz, te magad vagy az ablaküvegen is!

A távolság végül győzedelmeskedett. Mert Velinger Ábel elhallgatott, Magdában viszont lángra lobbant a büszkeség, hogy az nem lehet, hogy neki igaza legyen, vagy ne legyen, már maga sem tudta, miket talált ki akkor éjjel, amikor az érettségi banketten Ábel szemébe nézve ordítani kezdett a fiúval. Térj már észhez! Vladimir Storm épp akkor lépett be. Vladimir, aki átdadogott nyolc évet, most hirtelen nagyon hálás volt azért, hogy nincs mit mondania. Ez volt az a perc, amikor boldogan hallgatott, mert egyszerre visszaigazolást nyert mindaz, amit Magdáról gondolt. Igen, a szerelem távolság, és ő van a legmesszebb Magdától kerek a világon. Az ital már a fejébe szállt, a beszédhiba miatt mentességet kapott, és a második kör írásbelije is jeles lett, az igazgató úr a vacsora után külön odajött gratulálni.

Tudja, Storm fiam, ez azért mindenképpen dicséretes dolog. Mindenképpen sok sikert kívánok magának a későbbiekben. Vladimir akkor már fülig vörösödve vigyorgott, de nem is a bók, hanem az igazgató szóismétlése volt vicces, az ő feje is szállhatott már, hát jó. Akkor a felnőttekkel ez ugyanúgy van, ugyanúgy lesz a felnőtt életben is, ezt megjegyzem, gondolta Storm. Nincsen semmi különbség, legyen bárhány éves is az ember. A barna zakója kicsit meggyűrődött hátul, nézte Ábelt, amint sóbálvánnyá meredve hallgatja Magdát, és döbbenten vette észre, hogy szépnek látja őket így veszekedve, szépek a ráncok Ábel zakóján, suta most minden, még Magda is, ahogy áll és mozog a szája, minek hazudsz, Magda elnémult, hiszen Vladimir a fülére tapasztotta a kezét, és úgy nézte őket, hogyan mozog Magdán a sötétzöld kartonruha, abban hogyan zihál a melle, ring a karján a hús, ahogy gesztikulál, te úgyis szeretsz regényesen élni, folytatta Magda hangja, ilyen madár nincs, nem lehet, Magdamadárka, Magdamadárka, hát énekelj még nekem. Uramisten. Ezek egymásba fognak szeretni.

 

*

 

Magda vette észre. Mint egy királynő, úgy tekintett körül a helyiségben, büszkén felemelve az állát, az ajkán a készülődő ideges szavakkal, amiket Ábelnek szánt, és amiktől az arcában vihar előtti csönd feszült. Vajon ki láthatta meg őket, míg veszekedtek, meddig fokozható a feszültség, mikor köhint egyet valaki a rejtekhelyen, hogy ezt azért már mégsem kellene egymással csinálni. Magda ott érezte meg a hatalmat, amit a teste jelentett, David Einsof abban a pillanatban veszett el, bár még évekig nem tudott róla.

Mindegy, mekkora hegyre vágyott, mindig volt egy másik hegy, ami Magda arcát mutatta, Velinger Ábel átka lehetett ez, a Magdát érintő férfira, mert aztán nem volt fenyves, sem hótakaró, amiben ne Chilia Bhaaba arca derengett volna fel David Einsof előtt. És csönd volt. Végtelen mély csönd, mint a frissen hulló hó idején szokott a városokban, amikor elnémul a gépek és a zümmögő transzformátorok hangja az utca közepén.

Hát te meg mit akarsz? –förmedt rá Stormra a benne lángoló indulattal, mely inkább szólt még Ábelnek, mint a zavarodott Stormnak. Kínos. Egyszerűen kínos, ami történik, gondolta Storm, valamit most igazán mondani kellene, de ha tudna mit, se akarná. Nem akart ő leskelődni, de olyan szépek voltak azok ketten, meg kellett állni. Magda ruháját apró pipacsok díszítették, az élénkvörös virág olyan volt innen nézve, mintha vérrel fröcskölte volna össze valaki a zöld anyagot. Akkor Magda fogta magát, és dühösen megindult a lépcső felé, a széles üvegajtó fémkerete kettétörte az alakját, elhervadtak a pipacsok is a testén, aztán az ajtóban egy pillanatra megállt. Storm arra gondolt, most valami magdásan színpadias következik, valami heves és lánglelkű vagy valami megengedően lágy. Bármi lesz is az, utóbb meg fogja bánni, és szeretné majd visszapörgetni az időt, egészen odáig, ahol felhúzza a hátán a kartonruha zipzárját, aztán megáll lassan, nagyon lassan a tükör előtt, és végigsimít a csípőjén, kihúzza magát, és arra gondol, ide neki a világokat. Ábel ez idő tájt gyújt rá egy cigarettára, az előszobatükörre fújja a füstöt, Storm a nyakkendőjét köti, és közben a foncsoron akad meg a tekintete, micsoda ósdi darab maradt itt a szobában, torzít is rengeteg helyen, jobb nem állni elé.

A kényelmetlenségig szép ez a nő. Storm azt hiszi, rosszul hall. De sercen az öngyújtó, lobban a láng, Ábel kifújja a füstöt, utána ismétli meg a mondatot. A kényelmetlenségig. Tudod, Storm, neked elmondhatom, mert te nem adod tovább. Na meg azért is, mert tudod, milyen ez.

Tudod, milyen reménytelenül szeretni Schuller Magdát.

Nem akarta hallani, amit Velinger mond. Egyedül akart maradni Magdával, Magda hiányával, az itt maradt vajsárga bőrszínnel, amit a ruha látni engedett. Azt a színt és a szappan illatát akarta Velinger fáradt mondatai helyett, mert Ábel minden szava a saját fájdalmát erősítette meg, egyre közelebb hozta ugyanis hozzá, valóságossá tette Magda hiányát. A szappanba már izzadtság vegyült, a bőr fakult, Magda alakja pattogzani kezdett az ajtóüvegről, mint a festék, és arra ő már nem volt kíváncsi.

Évekkel később, amikor Ábel felé tartva visszagondolt erre a jelenetre, és a lépcsőfordulóban próbálta a mozaikokból felidézni Magda, Ábel és a saját alakját, csak ködös foltokat talált, nyomokat, amik behelyettesíthetőek voltak másik százzal az elmúlt ötven évből. Pipacsok voltak-e Magda ruháján? Zöld volt-e az a kartonruha? Visszanézett-e a Magda az ajtóból? Mindez egyszerre felfoghatatlanná vált. Megijedt és végtelenül elszomorodott, hogy ha Magda felidézhetetlenné válik, lényegtelenné, ha olyan részletekre nem emlékszik, amiken akkor úgy érezte, az élete múlik, akkor van-e bármi, ami számít és igaz az életben.

Ha elég időt hagy, olyan tágassá lesznek a dolgok, hogy abban a tükörteremben elhalkul a zene, csönd lesz, hallani lehet a lüktető halánték dobogását, saját szívverését. De tovább is mehet, lelassul a szív, tágulnak a kamrák, a nagy- és a kisvérkör áramlását egyszerre szemléli kintről és bentről, érzi, tudja és elfogadja, nem ellenkezik, amikor megáll a szíve. Olyan természetességgel történik, mint a kilégzés.

Pirkadatig járták a várost. Na húzzunk innen, biccentett az ajtó felé Velinger. Storm nem tudta mire vélni az invitálást, de mivel más nem volt a helyiségben, és Magda távozása után nem volt mit várnia, követte Ábelt. A lépcsőházban megcsapta a hűvösség szaga, idefele nem figyelt rá, magával volt elfoglalva. A korlát és a márványlépcső Velinger Ábel hullámzó mozdulataivá változott, egyszerre volt benne a vas súlya, keménysége és az akantuszlevelek indája, rá merőlegesen pedig a cirádás, foltokat kirajzoló márványlap a talpa alatt. Ki gondolta, hogy a barátság egy nő elvesztésével kezdődik? Ki gondolta, hogy korlát és lépcső vezet a megértéshez, annak belátáshoz, hogy Schuller Magda valami hasonló szerkezet a világban, mint ez a gang, önmagában tekergő, ábrándos lélek, egy függőfolyosó, aki saját érzékenyégétől megrettenve válik egyre keményebbé, törékenyebbé. Ha valaki hisz abban, az életet ki kell játszani, hosszú folyosók nyílnak benne, emeleteken bolyong a lélek, és nem talál ki önmagából. A homloktámasztól zsíros foltokkal összekent lépcsőfordulók ablaküvegein keresztül máshogy lát ki az ember. Magda is túl sokat nézett ki magából a világra, onnan várva a megoldást.

Stormnak bőrpénztárca lapult a farzsebében, Velinger ugyanonnan gyűrött papírpénzt vett elő. Majd a következőt. Akkor már a kocsmában ültek, a pult melletti magas székről lógott le Velinger jobb lába, a ballal támaszkodott, Storm pedig szigorúan meredt előre, farkasszemet nézve magával a pultosnő mögötti tükörben. Hallgattak, a nő töltött, majd eltette a pénzt. Storm bízott abban, hogy Velinger majd lélegzetvétel nélkül beszélni kezd, mindegy is volt már akkor, Magda nevét kiejti-e a száján. Tompa és fásult volt, elnehezítette a fejét a bor, amit még az érettségi banketten töltött az abroszon árválkodó kancsóból magának. Édes vörös lőré, erősen cukrozott és a színe sem bíztató, de amikor meglátta Velingert Magda után haladni, muszáj volt valamit csinálni.

A lány vonult. Így csak Magda tudott menni. Akkorra már a teltkarcsú és hosszúcsontú test boldogan lakta be a neki kínált tereket, a levegőt, Magda még nem is tudott arról, amiről a teste ösztönösen, hogy úgy válik részévé minden világnak, hogy a világok átalakulnak, finom dallamokkal kísérik a lányt. A sing- és az orsócsontok forgása az évszakokra emlékeztetett, csupa hajlás volt, csupa ív, ami aztán a csuklónál, a térdnél és a bokánál vett mély lélegzetet, és ott a csont határokat, éleket és sarkakat rajzolt a világ és Schuller Magda közé.

Itt fröccsöztek, a rizlingtől savanyú lett a szája, próbált kezdeni valamit azzal a szemközti arccal, a vastag szemöldökkel, a sötét hajjal, azzal, hogy Velinger Ábelhez képest neki mindenből több volt és sötétebb, vaskosabb és erősebb, zömökebb az egész ember. Ábel ehhez képest magas volt és vékony, azt mondták rá, az ilyenek csirkecsontúak, hajlékony és levegős, könnyű a váz, ami tartja, könnyűszerkezetes, nevetett fel Magda, amikor az otthonra gondolt, és Ábelt szólította meg magában.

Lassan éjfélre járt, Stormra és Velingerre még számos palack és néma óra várt, ami alatt Magdáról hallgattak közösen, ez alatt a lány hazaindult a bankettről. A magas sarkúhoz nem szokott lábáról a Kossuth utca sarkán rúgta le a szandált. Meleg nyári este volt, a pipacsok a ruháján és a járdaszélen egymásba gabalyodtak, ahogy feltámadt a júniusi szél, távolról nem lehetett tudni, melyik festett, melyik valódi. Magda is ilyeneken tűnődött, hogy vajon Storm vagy Velinger az igazi, van-e olyan egyáltalán. Ez az este arra volt jó, hogy elege lett magából és a két fiúból is, nyűgössé vált. Mert szerette Storm hallgatását. Közel érezte magához azt a pislákolást, amiben Storm élt. Meleget sugárzott a maga elveszettségében. És az sem igaz, hogy ne lett volna benne erő, Stormból igenis áradt a tartás, az egyenesség és a rend, talán ezért emlékeztette meglepő mód Velinger Ábelre. Ábel viszont szenvedélyes volt és szeles, a szemében mindenféle lángok fickándoztak. Mint a víz, olyan vagy te nekem, suttogta az éjszakának már az ágyban feküdve. Most a szél vagy a víz, döntsd el, Magda, dorgálta meg magát, és felnevetett.

„A jobb válla felett keresett engem, az arcán láttam kiegyenlítődni újra a súlyokat. Sípolva nyílt az ajtó, két szárnya, mintha a férfi két karjává vált volna, az öle melegét magam alatt érezve, úgy láttam, megemeli a testet. Kilépett, aztán a buszmegállóban megállt. Egyenesen velem szemben, szilárdan, pedig akkor már tudtam, repülni készül. Az angyalok hajnaltájt szoktak a mélybe vetődni, ahhoz már késő lett volna. Néztem az üvegen keresztül az arcom, az arcát. Összekenődtek a színek, a sárgás, meleg fények és a barna árnyalatai, elmosódtak a kontúrok is, amíg állt a busz, eldönthetetlen volt, melyik vonás az övé, melyik tartozik hozzám.”

Szépen ölni című könyv a hiány, a keresés és hit regénye, miszerint a nagy változások a személyes változtatások botladozó lépéseivel íródnak. Éppen azért, mert az egyes életek összekapcsolódnak, hatnak egymásra, és beszélgetnek egymással.

Csobánka Zsuzsa Emese: Szépen ölni, Kalligram, 2018, 296 oldal, 2800 Ft.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.