Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját

Akt

Lassan emelkedik a test. Súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen, kilégzéssel lökje ki a fojtó részecskéket az áramból. A határidők, a kérdések és a számlák most puszta biológia. A feje alatt és mögött párna, bal keze a feje alatt, a fény felé mered, nem zsibbad. Puhán ejti össze a csuklót a kéz, akár mozdulhatna is, a másik a csípőn pihen, kedvező szögek. A térd behúzva kicsit. Alszik. Csönd van, a budai hegyek közt moha zizeg, hangosan húzza le a garázsajtót Marla, kicsit megtámaszkodik, mielőtt benyit majd. A fotókért vissza kell menni, erre gondol, mert mégiscsak jobb, ha ő megy érte, mintha évekkel később idegenek kukázzák ki. A padláson is az az ismeretlen sárgult kép, valószerűtlen, hogy repülhetett pont oda. Persze a bombázásokkal magyarázták, a robbanás ereje fellökte, a véletlenek valahogy úgy játszhattak épp össze, hogy végül Nagypapa és Nagymama egy padlásszobába szálltak. Lehetne szép, ahogy repülni látom őket,gondolja, és közben felkapcsolja a villanyt. A garázsban ott felejtett szerszámok és gépek, egy asztal, ami felett a szögeknek tárolódobozt fúrtak fel még évekkel ezelőtt. Külön a tízesek és a hatosok, megint máshol az anyák.

Slusszkulcs a markában, még mindig arra a házra gondol, a frissen lakkozott parkettára, a festékszagra. Tiszta szagú lett a lakás, mintha mocskos lett volna, pedig dehogy, az öregek után mégis át kell pucolni mindent. Ezt hajtogatták. A sarokban felütötte fejét a penész, a konvektor kattog, és ennyi fal túl szűkös teret hagy az embernek. Látta maga előtt az ebédlőasztalt, a család kényszeres találkozóiból mindig sokat tanult, főleg a szerepeire készült fel tökéletesen. Itt épp ezzel lehetett a baj, talán tisztázatlanok a szerepek, csupa vicsorító felnőtt, bizonytalanul billegő lányok, amíg nem hasasodnak, igazából még nem a família részei. Akkor majd lehet tanácsokat adni, megfogadni, nem megfogadni, vedd fel, majd abbahagyja a sírást. Próbálgatni a tereket, ki mennyire uralkodhat a másikon, mennyit hasíthat belőle ki. A kor vagy a nem jogán. Amikor a test önálló életre kel, minden, ami kívülről jön, mintha víz alól jönne, vajon mire emlékszik majd mindebből egy új test? A kádból sokszor kihallgatott beszélgetések, ahogy a zománc és a csövek a hangot vitték, míg a haját öblítette, artikulálatlan hangokká korcsosultak, talán ennyi marad meg ezekből a beszélgetésekből is. Mint a festék alatt lemart újságpapírnak, régi glettnek, marad-e nyoma?

Az ablakot repedések nélkül emelték ki a kerettel együtt, az újon rács van, azon keresztül látni messzire. Nagypapára gondol és Nagymamára, ahogy már ilyen korán sötétedik, kiállnak az ablakba, esti rítus ez, Nagypapa átöleli Nagymama vállát, nézik a nappaliból eléjük táruló várost, a fények ismerősek, helyezgetik alattuk a házakat, épületeket, az ott a Bazilika, nézd. A lakásban félhomály van, csak a kislámpa ég. A leggyönyörűbb asszonyt választottam. Nagymama odafordul, felnevet, megszorítja Nagypapa derekát. Lassan csókolja meg. Az ősz tincsek megmozdulnak, mintha szél kavarta volna fel a szobát, pedig csak Nagypapa hajol újra és újra Nagymamához. Lefejtik egymásról a tétova karokat, Nagypapa mozdul, Nagymama visszaint. Túl sok magán a ruha, kisasszony, mondja pajkosan, és kacsint, Nagymama szeme ragyog. A kinti fények egy árnyalatnyit összebújnak, a túloldalról Pest tükrözi az öreg szemeket, ő nem szemérmes, kitágulnak a fekete pupillák. Már nem úgy mozdul a test, ahogy rég, vagy ahogy kellene, a kardigánból lassan bújtatja ki, Nagymama segít az övvel. Aztán a blúz gombjai is esetlenek, tömpék az ujjak, óriássá nőttek a szűk lyukakhoz képest, Megöregedtem, nevet fel. Nagymama a képekre gondol, a gyerekkori arcra, a hosszúkás tojásdad homlokra, koponyacsontra. Hogy milyen abban keresni, aztán megtalálni Nagypapát, bízva abban, a csont örök, talán mégis van az emberben, ami állandó, hiába annyi év, annyi reggel, toporgás a fürdőszoba előtt, ha puszta por lesz is, képes méltósággal elegyedni. A tekintete tiszta, ebbe a kíváncsiságba szerettem bele, de nem vallja meg. Fel kellene írni, ne legyen késő.
A feleségét az ágyhoz vezeti, lassan lépdelnek, óvatosan, a térd nehezen hajlik, fáj is némely mozdulatnál. De most lüktet, talán halkabban, mint rég, mennyivel édesebb muzsika ez, gondolja a nő, ahogy a férje maga mellé ülteti az ágyra. A melltartón kombiné, a régi selyem, a kislámpa elnagyolja, pedig a legszebb hússzín, a régi divat szerinti minőségi márka. Külön vetkőznek. Egymás mellett görnyed a két test, nincs benne semmi erotika, semmi vadság, mégis a legszenvedélyesebb, a legemberibb, ahogy ők ketten most egymásért vetkőznek. Nem habzsolnak, nem tépnek le semmit, így válik szentséggé az anyag, és szentség lesz a test is, egyik is, másik is, mintha oltárhoz, úgy görnyed maga elé. A két ember most van egymáshoz legközelebb. Nincsen féltés, mert csak a közelség van, nincsen irigység, csak szépség, és nincsen idegenség, csak béke. A férfi megpihen, a zokni mélyen, a nadrágból állva bújik ki, az se könnyű. A szagok egyre erősebbek, a budai utca csendes, lassan hazaérnek mind a szomszédok, vacsora alá gyújtanak, kikérdezik a leckét. A nő karja alig mozog, meglazítja a szoknyát, kilép belőle, lassan csúszik, a kombinéból nem tud kibújni, a férfi elé áll, lesegíti róla. Mint egy másik testről, úgy segíti le a ruhát, mintha mosdatni készülne, nem meglesni a mellét. Az persze töppedt, a ráncoktól alaktalan és csüng is, de nem takarja el. Semmi félszegség, szemérem. Úgy ismered, mint a sajátod. A férfi bólint, az ing következik, máskor a pizsamaalsót húzná. Most vetkezik. A harisnya combközépig ér, kicsatolja a harisnyakötő gombjait, finoman görgeti az anyagot a lábán. Az ágy szélére rakja ezt is, a blúz és a szoknya mellé, a férfi inge, nadrágja összehajtva mellette. Aléltan hevernek a frottírköpenyek. Ülve pihegnek, a nő fehérneműben, a férfi alsónadrágban. A test tele anyajeggyel, folttal és göcsörttel, egymáshoz öregedtek a sejtjeik. A férfi háta barázdált, szikkadt cserzett földön ejtett mélyedések, a nőé puhább, omlékony löszös talaj. Lassan emelkedik a test. A súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen. Összesűríthetetlen ennyi év. Végül egy ágyszélben összefoglalható, ahogy ott ülnek egymás mellett, kívánva egymást, ahogy soha. Ne kapcsold le a kislámpát, látni akarlak, mondja Nagymama. A garázsból lépcső vezet fel a házba, üresek a szobák, a hálóba megy. Nézi, lassan emelkedik a test. Súly a szíven, minden lélegzetvétel arra van, hogy könnyítsen, kilégzéssel lökje ki a fojtó részecskéket az áramból. A határidők, a kérdések és a számlák most puszta biológia.
A feje alatt és mögött párna, bal keze a feje alatt, a fény felé mered, nem zsibbad. Puhán ejti össze a csuklót a kéz, akár mozdulhatna is, a másik a csípőn pihen, kedvező szögek. A térd behúzva kicsit. A Fésűember alszik. Marla az ágy szélére ül, vetkőzni kezd.

Röntgen

Hatpercenként felvillan a lámpa, sokkal gyorsabban megy a röntgen, mint egy hete. Nyílik az ajtó, a nénit kitolják, máshonnan való, Marla a lepedőt nézi, vörös pecséttel az áll rajta, hogy Péterfy. A néni közeledik, a fiú tolás közben a mobilját nyomkodja, most miért csinálod ezt, a barátnő messze van, kétségbeesett, és messze a reggel is, ahogy kilépett a januári nyirokba, majd beszélünk később, dolgozom. A néni messzire kerül, jó távol a várakozóktól, akik mozogni tudnak, és akik nem. A sapkáját igazgatja a futónövény mögött, ennyi méltósága van, Marla a zacskókat nézi a lábán. Két zacskóban elfér minden, két zacskónyi kiszolgáltatottság, műanyag fésű, műanyag bugyogó, műanyag harisnya és váltás blúz. Mind külön átlátszó nejlonban. A papírok az orvosnál vannak, a név, a születési dátum, az anyja neve. Ő most nem is létezik. Csak a sapkaigazítás és a műanyag. Műanyag a Biblia, amit a gimnáziumi osztálytárs csempészett be a múlt héten, mert vénlányként egyetlen időtöltése a temetőbe járás mellett az volt, hogy elhitte, azon kevesek közé tartozik, akik értik az istent. Te is jobban tennéd, mondta Muterkának, Muterka meg félrenézett, semmit sem változtál, ugyanolyan makacs vagy. Ha lenne, nem engedné ezt. Nem jól állsz hozzá, ez egy tanítás, de Muterka erre már lehunyta a szemét, hátha így végre egyedül maradhat a gurulós ágyon, kint a folyosóhidegben.
Mint a kisbolt előtt a tolószékes férfi, aki a cigánylány markába nyomta az ötszázast. Csak ő meg a kerekes szék. Csókolom, csak egy feles vodkát vennék, Muterka megfordult, közben átfutott a fején, hogy kikéri magának, a sor az sor, ilyen fiatal picsák ne előzgessenek, és különben is, ő is csak egy doboz cigit kér, de aztán persze, persze. A lány kurva. Muterka eldöntötte, a kerekes székes meg a kuncsaftja, és muszáj meginnia egy fél vodkát, hogy egyáltalán merevedése legyen. A lány idegesen ki-kinézett az üvegajtón. Sötétfekete hajában felül aranyszínű melírcsíkok voltak, biztos jól hangzik, hogy az aranyhajú kurvát kérem, a strici meg azonnal tudja, kit kell ugrasztani. A bőre csúnya, az orrában ékszer, az egész arc durva, semmi finomság, semmi aranyló rész. A teste viszont formás, a ruganyosság nem kérdés, egy béna emberre ránehezedni nem lehet.

Vetkezz le teljesen, mondja később, de ő ruhában marad, csak a fecskét tolja le. Évekkel ezelőtt megfogadta, a csonkokat más ember ne lássa, őt ne sajnálja senki. Pedig átmasszíroznám a combjaid, mondta egy idősebb kurva, a fiatalabbakat ez soha nem érdekelte, őket már arra tanították, csak a dugásra koncentráljanak, semmi lelkizés, mert az senkinek se jó. A kuncsaft nyafogni kezd, elmeséli az egész életét, ugrik a fuvar, mert a hallgatás alatt hiába nyúlkál, nem keményedik. Ez most megint a fiatal fajta. És cigány, amit különösen szeret, szereti a kegyetlenségüket, amivel átitatódtak az évek során. Mert az első napokban, hetekben még telesírták a párnát, Miért ver engem az isten, aztán a második hónapban dühödten a falat csapkodták, Rohadj meg, kurva isten. Fél év múlva már az isten nevére sem emlékeztek. Boldogok, akik felejthetnek, és akkor talán most már boldogok ezek a cigánykurvák is. Semmi kétség, az isten mással bíbelődik, levette róluk a kezét. A lány már csupasz, a fickó nézi, gyerünk, most kezdd el masszírozni magad. A lány nem kérdez vissza, magához nyúl, gépelhetne is ilyen monotóniával, de aközben nem keményedne a melle, a bimbók. A székes bólogat és a szája szélét nyaldossa, a lány közben ismételget, mell, has, pina, pina, pina, mell, has, comb, mell, pina. Közelebb megy, ráül. A karfa kemény, és szűk a hely két embernek. Nem erre találták ki: nem férsz mélyen belém, inkább leszoplak, jó? A férfi krákog, Nem, én beléd akarok. Tőlem, mondja, és ráhúzza a gumit, a férfi lejjebb csúszik, az egész mozdulatsor olyan lehetetlen, amőbaszerű vagy féregmozgás. Steril nyögések, steril rángatózás, nincs benne semmi emberi, semmi méltóság. Muterka közben már újra évekkel később jár, a folyosó hideg, nézi a csempét, biztos gyakran fertőtlenítik, még szagos is, nemcsak vakítóan fehér. A nővérek jönnek, mennek, billeg a hatalmas test, a kezükben kávé, zserbó, szíve szerint odaszólna, Hogy lehetsz enynyire kövér, de tényleg, hogy tud ennyi szuszogás és nehézlégzés megférni egy testben? A bokájuk csupa víz a ránehezedő súlytól, a combjuk állandóan sebes a kidörzsölődéstől. Hiába a nadrág, enynyi húst nem bír el egy másik, pláne, ha ketten vannak ekkorák. Kemény és szűk a nadrág, a has miatt mégis kell valami, hogy összefogja. A csípőjük már-már szép, ha az enyészet az lehet: óriás buggyanó halmok mindkét oldalt, ringanak a lépéssel átellenben.

Muterka nem bírja levenni róluk a szemét. Ilyen testekre vagyok bízva. Szuszogva cserélik alattam a lepedőt, fertőtlenítik a bőrt, bekötik az infúziót. Nap mint nap tudják, a fájdalom milyen méltóságon alulivá emeli az embert. Így mondják, alulivá emeli. Kit jobban, kit kevésbé. De mind meghasonlik. Se púder, se kölni, bár megmosakodhatnék magam. Valami szíverősítőt hozzon, kedves nővér, inkább. Muterka szeme lassan lecsukódik, álmában még látja a vaskos csípőket ringani, látja, ahogy fölé állnak, matatnak rajta, és mögöttük hiába erőlteti a szemét, nincs senki, senki az égadta világon nincs.