A falvakban annyit biztosan tudtak, hogy Goran Gasparovics felesége nemcsak a legszebb, de a legokosabb asszony is volt. Ezért nem értette aztán senki, amikor az orvos elmondása szerint a vajúdó nő szeme kidülledt, és kínjában vagy örömében átkozni kezdte az Istent. Goran mögött ötórás vonatút állt, lassú zakatolással rótta a kilométereket a mozdony, már harmadjára ment ki a büfékocsiba rágyújtani. Az alumíniumpult mögött egy tagbaszakadt férfi állt, a nyakára nedves törülközőt csavart, egyenruhájának gallérja elszíneződött az izzadságtól. Goran nem is értette, minek élére vasalni az inget nyár derekán, úgyis tudja mindenki, embert próbáló a hőség. A férfi kérdezte, mit kér, mondta, hogy egy kávét, mire az inges hátraintett a másiknak, az pedig nekiállt kimosni egy csészét. Amíg a hátsó részben hangosan csurgott a víz, az egyenruhás frissítőkendőt szakított fel, és nehézkes mozdulatokkal kibontotta a csomagot. Lassan törölte át az alkarját, végül a csuklójára tekerte a kiszáradt rongyot, inná be a citromos illatot, ne csak a hőt.
A kávé forró volt és rossz ízű, a kilötybölt mosószeres vízből maradhatott még benne, mert apró szivárványos hab ült a karimára. Mégis jól esett a hőségben, hirtelen verte ki a víz a homlokát, ahogy a kinti és benti hőmérséklet között lecsökkent a különbség. Később Lulu csacsogva mesélte, ez lehetett az a pillanat, amikor Alíz felsírt, pont akkor kortyolhatott először a kávéba a férje. Goran hitt a mesékben. És mesésen igaz volt minden, amit Lulu érzett, gondolt és látott, évekkel később az erdőben döbbent rá, hogyha az ember el meri hinni, hogy a boldogság kifeszíthető, a Jóisten is nagyobb lendülettel pingálja tele felettünk a vásznat. Most fodros hullámokat rajzolt a kattogó sínek fölé, ami Gorant az Ipolyra emlékeztette. A többi folyó végül mindig a kredenc fölé görnyedő test maradt. Nehézkes és lassú folyású. Éjszakai álmatlansághoz hasonló ritmus, amikor már órák óta elállt az eső, és nem történik semmi, de egyszerűen nem tud aludni, jó, akkor legyen így, gondolja, elszív egy cigarettát, a terasz csöndes, csöndesek a székek, de a dohány csak izgatja a szívet, és akkor úgy dönt, ez már így lesz, kiül a konyhába.
Hajnal fél öt van. A varjak károgása beszűrődik kintről, egy távoli szobában alszik a másik, a test kiszakíthatatlannak tűnik mélyrétegeiből, pedig kint már pirkadni kezd. Zúg a hűtő, Lulura gondol, vajon mennyi víz van abban a nőben, hogy ilyen szép lehet. Kiáll a teraszra, rágyújt. A varjak károgása és a hűtő zümmögése hosszában nyújtja meg a hajnalt, csatlakoznak a gerlék is, és Goranban valami megrendül, a galambok mégiscsak szürkék, ha úgy tetszik, színtelen madarak, akár a talpa alatt a homok ott az Ipoly partján.
Ha meghalok, majd temessél ide, hallja Lulu, ahogy álomból ébred Gorantól távol, egy cigány férfi ül előtte, mellette a felesége, karján a gyerekkel. Nézi a domboldalt, a sörényes hegyekből nem látszik egy fa sem, tömött, vastag fonatokban hajolnak egymásra az ágak és a lombok is. A férfi szikár, jobb vállán kék tintával tetovált női név, Erika. Akkor tehát így hívnak, pillant a nőre, ezt a szót suttogja a férfi minden hajnalban és éjszaka, amikor elviselhetetlen a hőség a börtönben. Mert hiába a cella hűséről szóló legenda, idővel átveszik a falak is a meleget. Felforrósodnak, és ők is büntetik az embert, tovább tágítják a rabok szívét, hátha hamarabb és gyorsabban végeznek velük, mint az emberi igazságszolgáltatás. De a férfi álló nap a késekre gondol, a fémes ízre és a villanásra. Olyankor már nincs is akkora hőség, van olyan bosszú, ami elhűti a vért, mintha nyári levest fujkodna sokáig, aztán átjön a szomszéd, innának meg egy pálinkát, és a levesről megfeledkezik, mire visszaér, kihűl, belül van csak forróság, ahogy csapkodja az erek falát a szesz. Lulu lopva a fiatalasszonyra néz, fiatalasszonyként gondol rá, pedig jóval fiatalabb nála is, alig húsz, ha van. A karján ülő gyerek arca gyűrött, nem sokban különbözik az öregekétől, akikkel együtt várt a buszra. Az ő hasa még lapos, mire Gorantól megfogan, a nagybörzsönyi szarvasok bőgni kezdenek. És az a tavasz új hajtást hoz az Ipoly menti fákon, a babérlevél friss zöld levélkéiből nagysokára kerül a főzelékbe is. A hegyoldal néma, de talán csak a busz miatt, hangosan zötykölődik a falu felé, a gyerek arca végre kisimul, mintha kiszitálná a gyűrődéseket az Ipoly menti busz zúgása, elpilled a nő is, csak a férfi éber. Még mindig a domboldalt nézi, a halálban mégsincs semmi néma, gondolja Lulu, ha ez az ember ennyit bír hallgatni. Muszáj, hogy beszéljen hozzá, muszáj, hogy megszólítsa őt is, ahogy megszólít most engem is, ahogy a fákat nézem. A szívedényekből újra messzire kerül a vér, kétoldalt napraforgómezők, az út hullámos. A víz gyűrte fel, mesélte Goran, balra és jobbra is ártér volt, hosszú évek alatt töltötték fel a vidéket a termőföld miatt. A hegyek mélyén drótkerítésre aggatott üres flakonok ütődnek egymáshoz, ha bőr lenne, se lilulna be, gyengéden érintik egymást. Beljebb parcellánként egy-egy boszorkány, de ezt majd az a hasban úszkáló angyalgyerek mondja, aki a szarvasokkal együtt szeret bele a tájba. A földbe szúrt alkarnyi fadarabra egy fekete elnyűtt tréningnadrágot húztak, a tetejébe az egyik szárát úgy igazgatták, mintha kapucni lenne, a bába kendője. Persze sem a seregélyek, sem a szarvasok nem látták a megnyúlt orrot, szederjes arcélt, amit a gyerek látott később évekig, ők csak a veszélyt érezték meg, ami a nadrág korcában megbújt.
Az ipolysági asszonyok éjszaka indultak neki a boszorkányszüretnek, hónuk alatt a kiválogatott ruhadarabokkal, kezükben a bottal, mert a sötétben támaszkodni is jó volt. A férfiaknak ilyenkor itt semmi keresnivalójuk nem volt, ők másnap álltak neki a dróthuzalozásnak, körbekerítették a banyákat, el ne repüljenek, aztán az előre felmadzagozott flakonokat aggatták a drótra. A műanyag mellé két-három sörösdoboz is került, az a szélnek mindig hangosabban válaszolt, mintha feleselne, pedig csak évődtek egymással, ezt tudta már a faluban férfi és nő egyaránt. És akkor a nők kibontották a varrás mentén a nadrág korcát, előszedték a hajszálakat, és egyesével húzkodták bele a sérült nadrágbélbe, ki ne forduljon magától. Éjfélre betapasztották a réseket, a cérnát jóelőre átfűzték a tű fokán, a sötétben hiába próbálták volna. Persze voltak, akik abban hittek, átfűzni is ott kell a parcella fölött, és ezért a boszorkányszüret előtt hetekig gyakorolták sötétedés után, hogyan kell a cérnát vakon befűzni. Első nap még odanéztek, az alkony fényeire bízták, mennyire nehéz feladat elé állítja őket, és bíztak az égben, mint más az Istenben, tudja a dolgát, nem véti el sem a színeket, sem az árnyakat. Pont annyit enged, amennyi ahhoz kell, hogy minden nap egyre pontosabb legyen a mozdulat. Napról napra rövidültek a nappalok, és a hasasodó alkony és éjszaka végül megfogta a nők kezét. Úgy húzta magához őket, ahogy csak a legszerelmesebb férfi tud nő keze után nyúlni, gyengéd és sima volt a mozdulat, és Lulu Goranra gondolt, ahogy az első éjjel a szabad ég alatt zsibbadásig simogatta az övét. Addigra elsötétült az ég, és elsötétült a nők szeme is, a tű résébe magától fordult bele a cérnaszál, Lulu teste magától fordult a Gorané felé, nem volt abban semmi tekintet. Vakon nyitotta szét az ölét, vakon emelte meg a csípőjét, és a férfi vakon tapogatta végig a feleségét, mint azok az asszonyok, akik hosszú éjszakákat töltöttek el a tűvel és egy vékony cérnaszállal. A zsibbadásról Lulu ott tanult a legtöbbet, ugyanaz az elnyújtott fény játszott lehunyt szemhéja alatt, mint amit az Ipolyon látott tükröződni. Nézte a vizet, a kanyarulatban jobbról és balról is benyúltak a fák, a nyárfák és a nyír mellett hordalékot pakolt egy helyen a víz. Hanyag a természet, gondolta, ahogy rálépett, amíg Goran a pecabotot állította be. Egy mozdulattal szúrta át a domolykó testét, pontosan a gerinc fölött, ha nem jönne nagy hal, visszadobhassa a vízbe. Mint egy karsérülés után, a seb beforrad, magyarázta a férfi, és ha szerencséje van, ha elég erős, még nagyobbra hízik. Az úszó azonban mozdulatlan maradt, csak a néha feltámadó szél pöccintette arrébb, mintha kedvét lelné benne. Lulu a férfi térdét nézte, pont olyan formája volt, mint az Auswitzból hozott kőnek. Inkább téglatest, a hosszú csontokat mégis valami szögletes tartotta, lekerekített szélekkel, fel ne sértse a nőt. Természet és ember itt összeértek, a kertben legalább négy diófa volt, még Goran apja ültette őket, a derekamig ért akkoriban, mesélte a férfi. Amikor Lulu a nyugágyban feküdt, és a feje fölötti lombot nézte, csak az tűnt fel, a Jóisten másképp gondolkodik az árnyékvilágról, nem a halál van abban, hanem csupa élet, ahogy a diófa levelei szétterülnek, egy csöppet sem különbözik attól, ahogy Goran keze terül szét a combján. Felül a zöldhéjú dió, a levelek között a beszűrődő ég, úgy tűnt, mégsincs olyan messze az Isten azzal a vászonnal. A távolban fát vágtak, a fűrész hangja tompán nyüszített a hegyalján, sokkal erősebb volt a lombzaj, amit a szél erősített fel a kertben. Mintha víz csobogna, gondolta Lulu, ugyanaz a kásás, szemcsés jelenség, elcsitul, aztán újrakezdi, akárha beszélgetnének a fák. Így beszélgetett Goran és Lulu is megismerkedésüktől fogva, aztán végig a toronyban töltött hónapokon át a csöndben, és utána az élet végéig. Na, engem ide temess, fordult a nő felé a hordalék felett, és a hanyagságról Lulunak most nem a természet jutott eszébe, önmagát látta, ahogy Auswitzban lehajol egy kőért, hogy elhozza Gorannak, hogy a férfi emlékezzen arra, ami most már bizonyosság, hogy a hűség a kövekkel kezdődik, egy hanyag mozdulattal. Mert a hordalék aztán továbbáll a vízzel, együtt mozognak, ha a sodrás úgy akarja. Az első követ és az utolsót is ő fogja adni, Goran pedig hálás lesz mindkettőért, mert ami két kő közé szorul, az maga az élet, ahol szarvasbőgésre alszanak el az angyalgyerekek, miközben beszélget egy férfi és egy nő. A nő teste addigra kihordja a sebeket is, felszívódnak a vágás és varrás okozta hegek, vékony csík marad csupán, ami emlékeztet a korábbi évekre, amíg hosszú keülrőutakon haladtak egymás felé. A kövek pedig megszólítják őket, a nagybörzsönyi sírok ferdén állnak, mintha félrebillent fejek lennének, erősen figyelve arra, mi történik körülöttük. A szerelem végre nem őrület, csak elnyújtott mozdulat az Ipoly partján, kilégzés és belégzés ritmusa, ahogy a fűzfa a víz fölé hajol. Feltámad a szél, és a halak is megtorpannak, érzik a szagát a horgásznak és a nőnek, de ez most nem csalétek, a vízbe hulló morzsákat a szél hozta magával, a domolykó kopoltyúja megtelik vízzel, kitágul, és vörösre hízik a vértől az összes lemez. Egy távoli folyóban megindulnak felfelé a lárvák, négy éve vártak erre, most mégsem sietnek, jut mindenre idő. Az iszapban töltött napok és hetek a legfontosabbak lesznek, ha nem töltök nélküled ennyi időt, ha nem élek meg annyi sáros, levegőtlen éjszakát, most nincs hova indulni feléd. Ha lenne gyomor, abban kések villannának, összekaristolnák a belső felszínt, de épp csak annyira, hogy a sebek pusztán vérbőséget okozzanak, hogy a kitáguló jelenlétből újraépíthető legyen felettük az ég. És a felszínen levetik a lárvaruhát, kifeszítik hatalmas sárgás szárnyaikat, egymásra néznek, de nem is látnak, a vakság értelmét veszti, és értelmét veszti a látás is, érzik a másikat, Lulu hordalékon sebzett talpát és Goran damilon pengetett szívét. Megindulnak egymás felé, a hordalékfa puhulni kezd, a damil sem vág, folyékony selyemszál lesz a fényben. A kérészek ekkor kezdik násztáncukat. A szerelem két kő közé sűrített élet, virágzó Tisza egy valahai mélyedésben, ahol most a folyó úgy bújik meg, úgy dörgölőzik háttal, mintha simogatná a föld és az ég is. A kövek pedig egymáshoz csiszolódnak, kerek és sima lesz mindkettő, akárcsak a vízfelszín, amit néha fodroz a szél, vagy mintha az Isten pingálná össze az eget, és az tükröződne rajta. Az Ipoly partján két ember végre el meri hinni, hogy a boldogság kifeszíthető.

Csobánka Zsuzsa