Csodaszerek
Az íróságnak ma ez az útja, ideológia is van hozzá: az ifjúságot – szüleikkel együtt – vissza kell szoktatni az olvasásra. És rózsaszín pónik helyett magyar őzikére van szükség, az Öreg néne ápoltjánál persze korszerűbb változatban. - Reményi József Tamás 2flekkenje.
- 2010. június 8.
Gyermekprofil
A tévésztár a lakberendezési és kertépítő albumokról meg az étel-italreceptekről áttér a gyerekkönyvre. Az íróságnak ma ez az útja, ideológia is van hozzá: az ifjúságot – szüleikkel együtt – vissza kell szoktatni az olvasásra. És rózsaszín pónik helyett magyar őzikére van szükség, az Öreg néne ápoltjánál persze korszerűbb változatban.
Jönnek hát a dilettánsok, tömött sorokban, nekik a legnagyobb üzlet mesét, gyerekverset írni, nem pénzért, hanem hírért s névért, az irodalmi jelenlétért. Ami „felnőtt” szövegben nyűtt közhely, suta technika, együgyű klapancia – az itt megnemesedik, küldetésére talál. Gyerekdolgot ír a népművelő, a paptanár, a szerkesztő, a széplelkű egyetemi hallgató, az önképzőköri elnök, a népszerű családanya, a nyugdíjas pszichológus, a neves költő lánya, veje, unokája. Rajzoló bőven akad hozzájuk (s akkor ez már könyvprojekt!), sőt a grafikusok is fölbátorodtak, írnak ők maguknak, ha kell.
De ír a derékhad s a szakma élmezőnye is. Tehetséges ember öt perc alatt gyerekverset gyárt, gyakran a saját remekeit termeli körül. Mert remekművek, hál’ istennek, születtek az elmúlt években is, és új kiadók alakultak gyermekprofillal (nem is akármilyen színvonalon!), de az áradat lassan elborítja őket.
A kereslet tömegesen és mélyen a szokásos esztétikai-didaktikai igények alatt mutatkozik, egy depresszió sújtotta ország feneketlen tanácstalanságában. A csodaszerek birodalmában, ahol a mandalaterapeuták és érintésművészek mellé fölzárkóznak a kishercegoperátorok. Egy-egy ritka szakember és tanítványai nyomában andersenkuruzslók, félművelt szellemdajkák sereglenek, állástalan diplomások próbálkoznak. A kényszervállalkozások amúgyis elképesztő regisztere újabb címszavakkal bővül: a gyerekirodalmi dömpingnek is meglesz az áhítatos logisztikája.
A tűhalacska
Hol volt, hol nem, volt egyszer egy Európa Könyvkiadó, amelyik több mint harminc éven át sorozatban adta ki csaknem száz nép meséit, mondáit, eredetmítoszait, a Radnóti fordította néger legendáktól a Simon Róbert fordította perzsa népmeséken át Buda Ferenc kirgiz gyűjteményéig. Boross és Gajdos mostanában az antikváriumokat járja, és gyűjti a hiányzó köteteket. A minap az eszkimó kötetet zsákmányolták (Egy asszony öt férje, 1957, Székely Katalin) - könyvheti időkhöz méltó olvasmány. Boross A tűhalacska című mesét föl is olvasta Gajdosnak (legszívesebben minden, hisztériára hajlamos pályatársának fölolvasná, már annak, aki nem csinál boltot a hisztériából). Némileg rövidített változatban (ez amúgyis divat, a zanza) így hangzik:
Volt egyszer két anyóka. Igen öregek voltak már, s éppoly boldogan teltek napjaik, mint a csöpp gyerekeknek. Holtvíz partján állt a kunyhójuk, és volt rendes lejárójuk, fekvőhelyük, két kis éléstáruk, de még kajakjuk is. Egyszer éjjel, amikor békésen aludtak, ujjnyi tűhalacska úszott le a holtvízen és így énekelt: Igen, igen, én vagyok a legerősebb, / A legerősebb én vagyok. / Hej, ha ott a túlsó oldalon, / A homokpadon lehetnék…/ Hej, milyen erős vagyok! / Máris felfalhatnám, / Elevenen felfalnám őket. / Bizony hogy kettévágom… Az egyik anyóka felébredt, és meghallotta az iszonyú fenyegetést. Reszketett félelmében, azt gondolta, ez nem lehet más, mint valóságos dunnerak, rossz szellem. Odamászott a társához, és hogy felébressze, beleharapott a fülébe: - Dunnerak jön! – súgta oda. Meg sem mukkanva fölkeltek, vízre eresztették a kajakjukat, beletették minden holmijukat. Azután belerakták a csónakba az egész földkunyhót, becsomagolták a forrást és legutoljára felgöngyölítették az ösvényt is, amelyiken a tundrára jártak bogyót szedni.
Már bennültek a kajakban, mikor eszükbe jutott, hogy egy kanalat otthon felejtettek. Az egyik visszaszaladt érte, s mikor visszaért, látja ám, amint a tűhalacska épp a csónak mellett fújja iszonyatos dalát. Rákiáltott:
- Te kis vakarcs, te ijesztettél így ránk? – s kanalával szépen kimerítette a halacskát, fogott egy nagy kést, kettészelte. Az egyik felét odaadta a társának, azon elevenen bekapták. Mindent kiszedtek a kajakból, helyére tették a kunyhójukat, és máig is ott élnek, ha meg nem haltak.
Abszurd
Két hivatalnoknő beszélget. Arról, hogy az iskola már mindent a szülőkre lőcsöl, folyton igényelnek, folyton üzennek valamit, a gyerek meg persze mindig későn szól.
- Egyszer csak kijelenti, hogy másnapra tíz éghető és tíz éghetetlen anyagból kell mintát vinni. Külön-külön zacskózva! Mindezt este, híradó közben.
- Az enyém tegnap tízkor közölte, hogy a szavalóversenyhez mára választani kell egy olyan verset, amelyik nincs a szöveggyűjteményben. Honnan a francból kerítsek én neki éjszaka verset???
Utóirat. Boross kétségbeesetten nézi az özönvizet a tévében, elöntve Felsőzsolca is, ahol apja a falusi tanító fiaként első gyerekkönyvét olvasta (Tamás úrfi kalandjai; Mark Twain). Uram, irgalmazz!
A tévésztár a lakberendezési és kertépítő albumokról meg az étel-italreceptekről áttér a gyerekkönyvre. Az íróságnak ma ez az útja, ideológia is van hozzá: az ifjúságot – szüleikkel együtt – vissza kell szoktatni az olvasásra. És rózsaszín pónik helyett magyar őzikére van szükség, az Öreg néne ápoltjánál persze korszerűbb változatban.
Jönnek hát a dilettánsok, tömött sorokban, nekik a legnagyobb üzlet mesét, gyerekverset írni, nem pénzért, hanem hírért s névért, az irodalmi jelenlétért. Ami „felnőtt” szövegben nyűtt közhely, suta technika, együgyű klapancia – az itt megnemesedik, küldetésére talál. Gyerekdolgot ír a népművelő, a paptanár, a szerkesztő, a széplelkű egyetemi hallgató, az önképzőköri elnök, a népszerű családanya, a nyugdíjas pszichológus, a neves költő lánya, veje, unokája. Rajzoló bőven akad hozzájuk (s akkor ez már könyvprojekt!), sőt a grafikusok is fölbátorodtak, írnak ők maguknak, ha kell.
De ír a derékhad s a szakma élmezőnye is. Tehetséges ember öt perc alatt gyerekverset gyárt, gyakran a saját remekeit termeli körül. Mert remekművek, hál’ istennek, születtek az elmúlt években is, és új kiadók alakultak gyermekprofillal (nem is akármilyen színvonalon!), de az áradat lassan elborítja őket.
A kereslet tömegesen és mélyen a szokásos esztétikai-didaktikai igények alatt mutatkozik, egy depresszió sújtotta ország feneketlen tanácstalanságában. A csodaszerek birodalmában, ahol a mandalaterapeuták és érintésművészek mellé fölzárkóznak a kishercegoperátorok. Egy-egy ritka szakember és tanítványai nyomában andersenkuruzslók, félművelt szellemdajkák sereglenek, állástalan diplomások próbálkoznak. A kényszervállalkozások amúgyis elképesztő regisztere újabb címszavakkal bővül: a gyerekirodalmi dömpingnek is meglesz az áhítatos logisztikája.
A tűhalacska
Hol volt, hol nem, volt egyszer egy Európa Könyvkiadó, amelyik több mint harminc éven át sorozatban adta ki csaknem száz nép meséit, mondáit, eredetmítoszait, a Radnóti fordította néger legendáktól a Simon Róbert fordította perzsa népmeséken át Buda Ferenc kirgiz gyűjteményéig. Boross és Gajdos mostanában az antikváriumokat járja, és gyűjti a hiányzó köteteket. A minap az eszkimó kötetet zsákmányolták (Egy asszony öt férje, 1957, Székely Katalin) - könyvheti időkhöz méltó olvasmány. Boross A tűhalacska című mesét föl is olvasta Gajdosnak (legszívesebben minden, hisztériára hajlamos pályatársának fölolvasná, már annak, aki nem csinál boltot a hisztériából). Némileg rövidített változatban (ez amúgyis divat, a zanza) így hangzik:
Volt egyszer két anyóka. Igen öregek voltak már, s éppoly boldogan teltek napjaik, mint a csöpp gyerekeknek. Holtvíz partján állt a kunyhójuk, és volt rendes lejárójuk, fekvőhelyük, két kis éléstáruk, de még kajakjuk is. Egyszer éjjel, amikor békésen aludtak, ujjnyi tűhalacska úszott le a holtvízen és így énekelt: Igen, igen, én vagyok a legerősebb, / A legerősebb én vagyok. / Hej, ha ott a túlsó oldalon, / A homokpadon lehetnék…/ Hej, milyen erős vagyok! / Máris felfalhatnám, / Elevenen felfalnám őket. / Bizony hogy kettévágom… Az egyik anyóka felébredt, és meghallotta az iszonyú fenyegetést. Reszketett félelmében, azt gondolta, ez nem lehet más, mint valóságos dunnerak, rossz szellem. Odamászott a társához, és hogy felébressze, beleharapott a fülébe: - Dunnerak jön! – súgta oda. Meg sem mukkanva fölkeltek, vízre eresztették a kajakjukat, beletették minden holmijukat. Azután belerakták a csónakba az egész földkunyhót, becsomagolták a forrást és legutoljára felgöngyölítették az ösvényt is, amelyiken a tundrára jártak bogyót szedni.
Már bennültek a kajakban, mikor eszükbe jutott, hogy egy kanalat otthon felejtettek. Az egyik visszaszaladt érte, s mikor visszaért, látja ám, amint a tűhalacska épp a csónak mellett fújja iszonyatos dalát. Rákiáltott:
- Te kis vakarcs, te ijesztettél így ránk? – s kanalával szépen kimerítette a halacskát, fogott egy nagy kést, kettészelte. Az egyik felét odaadta a társának, azon elevenen bekapták. Mindent kiszedtek a kajakból, helyére tették a kunyhójukat, és máig is ott élnek, ha meg nem haltak.
Abszurd
Két hivatalnoknő beszélget. Arról, hogy az iskola már mindent a szülőkre lőcsöl, folyton igényelnek, folyton üzennek valamit, a gyerek meg persze mindig későn szól.
- Egyszer csak kijelenti, hogy másnapra tíz éghető és tíz éghetetlen anyagból kell mintát vinni. Külön-külön zacskózva! Mindezt este, híradó közben.
- Az enyém tegnap tízkor közölte, hogy a szavalóversenyhez mára választani kell egy olyan verset, amelyik nincs a szöveggyűjteményben. Honnan a francból kerítsek én neki éjszaka verset???
Utóirat. Boross kétségbeesetten nézi az özönvizet a tévében, elöntve Felsőzsolca is, ahol apja a falusi tanító fiaként első gyerekkönyvét olvasta (Tamás úrfi kalandjai; Mark Twain). Uram, irgalmazz!
Hozzászólás