hirdetés

Csordás Gábor: Gondosság és nyitottság

2018. szeptember 11.

Honnan lett volna tapasztalatuk a bolsevizmusról? Nem tudták, hogy csaknem valamennyien, akik ott Rómában együtt vannak, íróként szabadságos halottak. Hamarosan egy évtizedre eltemették őket. - Lengyel Balázs Két Róma című esszékötetének szerkesztőjével, Csordás Gáborral beszélgettünk.

hirdetés

Két Róma címmel 1995-ben jelent meg Lengyel Balázs könyve. Most ismét ezen a címen a Jelenkornál. Ám ha valaki összeveti a két kötet szövegeit, jelentős eltéréseket tapasztal. Hogyan válogattál, milyen szerkesztői koncepció nyomán jött létre ez a mostani könyv?

Csordás Gábor: A feladatom az volt, hogy egy reprezentatív válogatást állítsak össze Balázs legjellemzőbb, legmaradandóbb írásaiból. Ehhez két korábban megjelent tanulmánykötetét, az 1990-es Visszatérést és az 1995-ben megjelent Két Rómát vettem alapul. Egyébként a Visszatérést még én adtam ki, a Jelenkor Kiadó fennállásának második évében jelent meg, és mindkét kötetben számos olyan írás van, amelyet a Jelenkor folyóirat közölt először, és én voltam az első szerkesztője.

Fejezetről fejezetre haladunk; az első: Az élet szürrealizmusí. Talán meglepi az olvasót, főleg ha régen forogtak a kezében Lengyel Balázs könyvei, hogy Kassák - és nem csak ebben a szövegben, hanem az életműben - milyen gyakran és hangsúlyosan szerepel .....

Az irodalmi közgondolkodás hajlamos leegyszerűsítő klisékben gondolkodni. Kassák a mostoha sorsú magyar avantgárd vezéralakja, Balázs a klasszikus modernség folytatójának tartott Újhold vezető kritikusa volt, világos tehát, hogy nem kedvelhették egymást. Eltekintve attól, hogy a valóság mindig színesebb, mint a klisék, e két fontos – szerintem legfontosabb – huszadik századi irodalmi irányzat között sokkal sokrétűbbek és mélyebbek voltak a kapcsolatok, mint amennyire legelfogultabb (vagyis középszerű) képviselőik hinni szeretnék. Talán épp Balázstól származik az a mondás, hogy a piramis élei alul messze esnek egymástól, de a csúcsban találkoznak.

Az első írás, a címadó esszé a műfaj egyik klasszikusaként is bemutatható. A személyes és a tárgyilagos megközelítések, kisportrék, a kor, a háború utáni Rómában ösztöndíjasként megforduló szerzők karneválja, az akkor még nem teljesen szovjetizált Magyarországba vetett hitek, bizonytalanságok, remények, a városba az írás idejébe foglaltan visszatérő, a múlttal szembesülő tekintet különösen szép, láttató panorámába rendeződnek. Melyek azok a dilemmák, irodalomtörténetileg fontos momentumok, amelyek - nagy vonalakban mondom - az Újhold kör alkotóit ekkor foglalkoztatják?

Igaz, hogy Magyarország formálisan még plurális demokrácia volt, de nem volt kétséges, hogy a kommunista párt és szellemi holdudvara nem abban látja a jövőt. A Párizsból kommunistaként hazatérő Somlyó György eltávolodása a szerkesztőségtől világosan jelezte a törésvonalakat. A fő dilemma az volt, fenn lehet-e tartani a szovjetizálódó kulturális légkörben a Nyugat hagyományát. Az Újhold célkitűzése ez volt. Mondhatjuk ezt naivitásnak, de hát honnan lett volna tapasztalatuk a bolsevizmusról? Nem tudták, hogy csaknem valamennyien, akik ott Rómában együtt vannak, íróként szabadságos halottak. Hamarosan egy évtizedre eltemették őket.

Lukács György kultúrpolitikai, 1945-1949 közötti, hatalmi pozícióból hozott döntéseit, amelyek az úgynevezett polgári irodalmat bélyegezték meg, Lengyel Balázsék (a többes szám itt szűken Nemes Nagy Ágnesre utal) nem tudták soha megemészteni. A későbbiekben ez a Lukács-iskola, majd -óvoda, végső soron a demokratikus ellenzékhez fűződő viszonyukat is ellenmondásossá tette ...

Ez egy kényes terület. A magyar írók és a kommunista hatalom viszonya több legendát, pletykát és inszinuációt szült, mint tárgyilagos elemzést. Amióta a magyar szellemi élet ismét az ellenállás és a kollaboráció dilemmájába kényszerült, a kérdés még inkább tárgyalhatatlanná vált. Amennyire én tudom, Balázs és Ágnes intelligensebb és becsületesebb volt annál, hogy Lukács bűneit a demokratikus ellenzékre tolja. Az ellentét lényege az volt, hogy Ágnesék úgy látták, a demokratikus ellenzék provokálja a hatalmat, és ezáltal a párt keményvonalasainak szolgál ürügyet a viszonylag engedékeny (Aczél nevével fémjelzett) kurzus felszámolásához. És eközben sajnos az „újholdasok" között is feszültségeket, sőt halálig tartó nehezteléseket szült a kérdés, hogy ki, milyen egzisztenciális kényszerből hozott kompromisszumot kötött a politikai hatalommal.

A második „bekezdés" egy fordítás története, a fordított szövegen át, egy épp kitoloncolásra ítélt angol szemtanú perpektívájából tekint rá a németek által még nem megszállt Magyarországra. Milyen, a nemzeti mítoszoktól elmutató kép rajzolódik ki? Hogyan illeszkedik ez az írás a kötet Lengyel Balázsról mintázott formájába?

Ezt az írást azért válogattam be, mert élményszerűen mutatja be azt a szövevényes politikai közeget, azt az – utólag mindig túl sommmásan megítélt – televényt, ami az úgynevezett magyar élet volt a zsidók deportációját és a német megszállást közvetlenül megelőzően.

A következő állomás egy Márai-portré. Ez mennyiben rendhagyó, azaz üt el a Márai-recepciótól?

A kötetben olvasható Márai-portré a kilencvenes évek elején született, és az író „rehabilitációjának" fontos, egyik legfontosabb tette és dokumentuma. Márait ekkoriban sokan és sokféleképpen próbálták fel- és kihasználni, zászlóra tűzni, instrumentalizálni. Lengyel Balázs írása a legfontosabbat célozza meg, amit ezzel a mondatával jellemezhetnék: „Hol van, kiben van meg a kivételes európai tapasztalatnak és ugyanakkor a fellebbezhetetlen hazai kötődésnek ez az egysége?"

Ezután egy meghiúsult, 1956 szeptemberében beadott folyóiratterv történetében találjuk magunkat. Erős névsort olvashatunk: Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György, Kálnoky László, Szentkuthy Miklós, Mándy Iván, Ottlik Géza, Szabó Magda, Szobotka Tibor, Vajda Endre, Lakatos István, Jánosy István, Károlyi Amy, Rába György, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Végh György, Vidor Miklós - a kezdeményezők (Kálonoky, Lakatos István Mándy, Lengyel, Pilinszky) az ő számukra szeretnének irodalmi nyivánosságot. Ez az irodalomtörténeti epizód hogyan helyezhető el súlyában, fontosságában a kor további mozgásai között?

Itt, tekintettel az 1989 után születettekre, elkelne egy kis magyarázat. Akármilyen hihetetlen, 1948-tól évtizedek teltek el úgy, hogy nem lehetett folyóiratot alapítani. Csak a pártállam által létrehozott folyóiratok léteztek, a pártállam hatóságai által kinevezett főszerkesztőkkel, akik személyesen feleltek a lapjukban megjelent szövegek párthűségéért. Az enyhülés minden kis jelére felszínre tört az írók folyóiratalapítási vágya, amit a szabad önmeghatározás jogos igénye táplált. Az első enyhülési periódus, a forradalmat megelőző fellazulás időszaka szülte Lengyel Balázsék tervét az Újhold újraindítására.

Az Elöljáró beszéd 1984-ből való, a Jelenkor Újhold-számából. Ekkor már te is aktív szerző voltál, a szerkesztőség életében is részt vettél. Hogyan emlékszel erre, mekkora volt a jelentősége a lapszámnak? Mekkora és milyen szintű politikai ellenállást kellett leküzdeni?

Igen, 1980 óta a folyóirat olvasószerkesztője voltam. Az Újhold-szám a főszerkesztő, Szederkényi Ervin zseniális ötletének volt köszönhető. Ervin a kompromisszumos megoldások, a kerülőutakon elért célok nagy mestere volt. Az Újhold-számban olvasható szerzők túlnyomó többségének akkor már a Jelenkor volt az „otthona", ott közöltek a leggyakrabban és a legszívesebben. Az Újhold felélesztése leplezetlen formában, akár egy folyóiratszám erejéig is, parázs lett volna a tűzre a pártbeli keményvonalasok számára. Ervin kitalálta a „vendégszerkesztés" intézményét, vagyis hogy itt nem az Újhold újraélesztéséről van szó, á, dehogyis – csupáncsak véletlenül éppen Lengyel Balázst hívtuk meg vendégszerkesztőnek egy szám erejéig. Ez így már elfogadható – vagyis védhető – volt az újholdasokkal kiegyezést kereső APO számára (ez nem a Télapó, hanem az MSZMP Agitációs és Propagandaosztálya, amelynek akkor, ha jól emlékszem, Knopp András volt a vezetője). Más kérdés, hogy a szám sikere hozzájárulhatott az Újhold tényleges, bár késői, és ezért felemás rehabilitációjához, a néhány évvel később induló Újhold-Évkönyvek létrejöttéhez. (Most veszem észre, hogy a „védhető" szót használom én is – Ervin kedvenc szava volt ez.)

A pálya szélén; Lengyel Balázs beszélgetése Mándy Ivánnal; merendítően derűs rezignációval tekintenek vissza az Előadók és társszerzők világára. Mit gondolsz, mennyiben alakul másképp a kortárs irodalomtörténet, ha ezeket az írókat nem veszik le a pályáról, illetve csak megkésetten, árnyékba szorítva engedik őket szóhoz jutni? (Esterházy Hamvas Karneváljáról mondta, hogy hiába a nyolcvanas évekbeli megjelenés, ez olyan megkésettség, amelyet nem lehet behozni....)

Furcsa dolog ez. Esterházynak Hamvasról szólva igaza van, a nyilvánosság megvonása jóvetehetetlen annyiban, hogy Hamvas nagyregényét kiemelte az irodalomtörténeti folyamatból, amely aztán elzúgott mellette. Vannak művek, akár egész életművek – és Hamvasé, meg talán Szentkuthyé, Határ Győzőé szerintem is ilyen – amelyeknek nagyobb a helyi-, mint az alaki értékük. Jelentőssé azzal válnak, ha beépülhetnek következményeikbe, a művekbe, amelyek nélkülük nem születhettek volna meg. Ha ezt megakadályozza valami, akkor végük van. Nemes Nagy, Pilinszky, Rába, Mándy, Mészöly műveinek kevésbé ártott az elhallgattatás. Most persze nem beszélek arról, hogy talán többet írtak volna, ha nincsenek napi megélhetési gondjaik, ha normálisan publikálhatnak az ötvenes években.

A népi mozgalom vonzáskörében című szöveg arra a forrásvidékre megy vissza, többek között az Új Márciusi Frontra, amikor még úgy tűnik, nem történt semmi helyrehozhatatlan, a népi és az urbánus szembenállás nem antagonisztikus. Ebben a cikkben ír Lengyel Balázs például a Móriczhoz fűződő személyes kapcsolatáról. Milyen rezümével foglalnád össze a szubjektíve elmondott, Lengyel Balázs-féle eszmekörnek ezt a fejezetét?

Itt visszatérünk ahhoz, amit Lengyel Balázs Márairól szólva tulajdonképpen magáról mondott el. Az újholdasok közül talán ő volt a legkevésbé szűklátókörűen urbánus. Egész kritikusi tevékenységét – amelynek bemutatására ebben a kötetben nem volt mód – jellemzi az a gondosság és nyitottság, amellyel más irodalomfelfogások jegyében született művek értékeire figyelt. Nézd meg, hogyan recenzálta pl. Jókai Anna vagy Szőcs Géza egy-egy kötetét a Visszatérésben. Persze az is igaz, hogy ők sem voltak még azok, amivé később lettek. Ma valószínűleg könyörtelen lenne velük, de nem az irodalomfelfogásuk miatt.

A könyv egy szerelem története is, hol vízjelszerűen, hol előreugróan Nemes Nagy Ágneshez kötődik. Hogyan néz ki Lengyel Balázs Nemes Nagy Ágnese?

Személyes emlékeim szerint egyikük sem volt könnyű ember, nem csoda, hogy nem tudtak huzamosan együtt élni. De halálig tartó mély kapcsolat volt közöttük, valami szerelemhez hasonló, ugyanakkor asszimetrikus viszony. Balázs elfogult, ha Ágnesről van szó, nem látja a hibáit – ami megfordítva nem mondható el. Ágnes egy kicsit mindenkivel kíméletlen volt, a hozzá közelállók hibáit is tűpontosan látta, és olykor szóvá is tette.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.