hirdetés

Csörsz Rumen István: „A vad egres nem malozsa”

2018. november 27.

Kultsár István (1760–1828) személyében kivételes adottságú közvetítője akadt a népdalok ügyének. Vajon milyen kulturális folyamatok mozgatták ezt a színes egyéniségű (bár néha kissé felszínes, sokoldalúságában csapongásra hajlamos) értelmiségit? – Csörsz Rumen István írása a Lendület csoport sorozatában.

hirdetés

A 19. század elején Magyarországon új lendületet kapott a népköltészet iránti érdeklődés. Nem voltak azonban néprajztudósaink, mivel e szakma még a világ más országaiban sem létezett. Gyűjteni sem jártak, csak társasági emlékeiket idézték fel néhányan, a paraszti világ mélyebb ismerete nélkül. A népköltészet ekkoriban igen tág kategóriát jelentett, hiszen idesorolták a falusi szájhagyomány mellett a közköltészetet is, tehát az írástudók népszerű, változatokban élő dalkincsét. A „gyűjtők" pedig írók, költők, papok vagy tanárok voltak, nem foglalkoztatták őket Bartók és Kodály leendő kérdései (pl. hol és kitől gyűjtöttek; az énekes kitől és mikor tanulta stb.). Számukra maguk a szövegek voltak fontosak, hátha történeti emlékeket, netán eltűnt hősepikát (Kalevala) rejtenek.

A piarista tanár-költő, Révai Miklós (1750–1807) 1782-ben a népköltészet és régebbi irodalom összegyűjtésére szólított fel a Magyar Hírmondó hasábjain. A lelkesedés ellenére sokak értékmentő munkája kéziratban maradt. Pálóczi Horváth Ádám Ó és új, mint-egy ötöd-félszáz énekek (1813) című, kottás gyűjteményét csak fél évszázaddal később fedezték fel. Jankovich Miklós tízkötetnyi másolatot készíttetett régi forrásokról, ám a Nemzeti Dalok Gyűjteménye máig kiadatlan. Ekkora szövegtárak megjelentetésére már 1800 táján sem volt esély.
Kultsár István (1760–1828) személyében kivételes adottságú közvetítője akadt a népdalok ügyének. Vajon milyen kulturális folyamatok mozgatták ezt a színes egyéniségű (bár néha kissé felszínes, sokoldalúságában csapongásra hajlamos) értelmiségit?

A komáromi csizmadia fia hazai iskolákban pallérozta tudását, bencés szerzetesnek készült, majd 1786-tól világi tanárként folytatta pályáját. Mikes Kelemen Törökországi leveleinek 1794-es szombathelyi kiadásával Kultsár magasra tette a mércét. A kortársak nagy várakozással tekintettek rá, s kétségkívül meg akart felelni ennek. Három évtizeden át haláláig a magyar kultúra népszerűsítésének egyik egyszemélyes központjaként dolgozott. Festetics György rá bízta fia, László tanítását, majd a Viczay családnál volt nevelő. 1806-tól Pesten élt, közel az új értelmiségi csoportokhoz és persze a divatokhoz. Rögvest megalapította első lapját, a Hazai Tudósításokat, amely két évvel később már külföldi híranyagot is közölhetett, innentől Hazai 's Külföldi Tudósítások címmel jelent meg heti két alkalommal. Kultsár 1813-tól csaknem két éven át a pesti magyar színház igazgatójaként, később pedig az Akadémia egyik alapítójaként is letette névjegyét. Igazi hivatása a tudósítás, a szervezés és a közvetítés volt, s csakhamar újabb folyóiratot alapított: 1817 januárjától a Tudósítások melléklapjaként kiadta a Hasznos Mulatságokat, amely a halála után is tovább működött, egészen 1842-ig (1).



Kultsár István felhívásai váratlan fordulatot hoztak a népdalok felfedezésében, épp azért, mivel a szerkesztő az új, széles látókörű sajtóban közölte őket. Mindent megmozgatott, hogy népszerűsítse, országos üggyé tegye a tervet. 1806-ban publikált első felhívása még Révai szemléletét tükrözi, s a régi, írott költészet felkutatására biztat. Alig egy negyedévvel később, 1807. április 1-jén egy Gellért-hegyi, húsvét hétfői sétájáról számol be, már személyesebb hangnemben:

BUDÁRÓL

[...] Ez idén, mivel hideg szél vala, kevesebb számmal takarodott fel Buda s Pest, mint máskor, de csakugyan az esztendei örömök szembetűnők voltak. A víg kedvűek közül egy – amint észre vehettem – elidősödött deák, ifjúságának hajdani örömére emlékezvén, a setét és csendes estve hazamentében, nem mesterséges ugyan, de mégis kellemes hangzattal danolta:

Piros rózsa-boltozatok,
Legyen sírom alattatok!
Úgy is, ha víg volt életem,
Azt csak nektek köszönhetem.

Egy-két ablakból tapsolának neki, de semmit nem szólott, hanem tovább-tovább ballagván újrakezdte a kedves dalt. Tapsolának neki, mondám, mert ki nem hallgatja örömest az ártatlan és szelíd éneklést? A csinosodás, melyet annyi századok alatt egész Európában akadályozott a tudatlanság, nálunk is inkább terjed. Óh, Múzsák! Tiveletek magyarul kell nekünk beszélgetnünk, hogy több hasznotokat vehessük, és így minden bizonnyal vígabb kedvűek lehessünk. (2)

Játékos párhuzam kínálkozik Csokonai írásával (Anakreoni dalok, 1803), bár Kultsár nem a „danoló falusi leányt" és a „jámbor puttonost" hallgatja gyönyörködve, hanem a Gellért-hegyről hazafelé ballagó öregdiákot, aki Szentjóbi Szabó László közismert dalát énekelgeti. Nem képzett énekes, de gyönyörűséget kelt környezetében, s Kultsár máris a „csinosodás", a nemzeti művelődés felé fordítja az olvasó figyelmét. Kicsit persze olyan ez, mintha a századfordulós Montmartre utcáira szűrődő dalokból akarnánk objektív képet nyerni a francia kultúra egészéről.


A Gellért-hegy 1800 körül. Forrás: mandarchiv.hu

Kultsár az 1810-es években tett közzé új gyűjtőfelhívásokat. Folyóiratai rugalmas lehetőséget ígértek a népdalok bemutatására, ami ekkor már évtizedes adóssága volt a magyar irodalomnak. Kultsár (akárcsak 1782-ben Révai) a névtelenséget és a szóbeliséget, sőt a művek énekelt voltát hangsúlyozta – amit ugyanis éneklünk, az könnyebben mozog a közösségek között, akár szövegromlás, „széténeklés" árán. Vagyis: több esélye van a túlélésre, mint annak, amit csak olvasni lehet.
Az új felhívás 1811. augusztus 7-én jelent meg a Hazai 's Külföldi Tudósításokban. Az apropót egy vers adta (Híres Buda vára alatt), amelyet állítólag a szerkesztőségbe küldött be valaki – ám lehet, hogy maga Kultsár írta:

Igen kívánatos dolog volna, az ilyen, a köznép hangján írott énekeket összegyűjteni s közönségessé tenni. Ezt már elkezdette a Vácon készült Énekes Gyűjtemény, de ennek is csak két csomója jött ki; Angliában és Németországban a köznép énekei pompás kiadásban láttak világosságot. Ezt nálunk annál helyesebben lehetne tennünk, mivel tudjuk, hogy valamint Homerus a görögöknél alkalmatosságra készült verseket a nép előtt maga elénekelt, úgy nálunk is mind a régiek, mind Tinódi Sebestyén a nemzetnek történeteiről énekes verseket készítettek, s el is dalolták. (3)

Az angol és német minták vonzó példaképet jelentettek. Thomas Percy püspök Reliquies of Ancient English Poetry (első kiadás: 1765) című háromkötetes skót balladagyűjteménye mellé közben felsorakozik A fiú csodakürtje (1805–1808) friss élménye, ezekhez képest a váci Énekes Gyűjtemény zsebkönyvei (1799, 1801, 1803) jóval szerényebbek. Homérosz és Tinódi említésével az epikára került a hangsúly – irodalmunkban fontos törekvés ez, gondoljunk Csokonai, Vörösmarty és Arany nemzeti hőseposz-kísérleteire. A Hasznos Mulatságok mégse közölt verses epikát, s a szerkesztő a balladák iránt sem tanúsított érdeklődést. Úgy tűnik, a külföldi irodalomból átvett elveket egyelőre nem tudta alkalmazni a magyar szövegekre.

1817-ben, a Hasznos Mulatságok 3. számában adta közre újabb programírását. Egyelőre még nincs szó népdalokról, csak dalköltészetről, de máris kulcsszerephez jutnak a nemzeti sajátosságok megőrzésében:

Minden nemzeteknél szorgalmatosan összeszedik a nemzeti dalokat, mert ezekből az idő culturáját, a nemzet characterit könnyű kitapogatni. Nekünk is vannak több énekeseink. Nevezetesen a múlt század közepe táján B. Amade Lászlónak énekei Csallóközben mindenek kezében forgottak. Ezekből most egy példát mutatok elő: [Ah! már egyszer engeszteld meg kőkemény szívedet...] (4)

A nemzeti dal kifejezés egyértelműen a hazai szerzésű énekelt verseket jelöli. Amade László (1703–1764) népszerű dalocskája Kultsár számára valóban régi szöveg volt, szerepel Csokonai Vitéz Mihály Cultura című vígjátékában (1799) és a sárospataki forrásokban is. Így Amade lírájából a 18. századi rokokó nemesség karakterét, az „idő culturáját" valóban „könnyű kitapogatni".

A köznépi dalok gyűjtésére vonatkozó legismertebb felhívása 1818-ban jelent meg. Kultsár súlyos vádakat olvas az értelmiség fejére: a régi dalok elvesztését, az emlékezetközösség megtörését. Szavai Pálóczi Horváth Ádám bevezetőjére rímelnek, amelyet az Ötödfélszáz énekekhez írt 1813-ban, s ő egy-egy régi éneknek károsabbnak tartotta "örök elveszését, mint a hódoltató táborbúl egy hatvan fontos ágyúnak":

A köznép dallai

Az anglusok, franciák, németek vetélkedve gyűjtögetik a köznép dalait. Az ártatlan természet festi ezekben magát és a nemzetnek természeti bélyege, erkölcsi szokása s életének foglalatosságai világosan kitetszenek. – Bár a pusztákon és falukon forgó tudósb hazafiak ezen dalokra figyelmetesebbek volnának, s öszvegyűjtve vagy egyenként közölnék velem. Így fenntarthatnánk sok együgyű, de szép gondolatot; s nem adnánk maradékainknak oly panaszra okot, amilyennel vádoljuk mi ős eleinket, kik már Attila és Árpád udvarában, sőt Mátyás király alatt is a vitézeiknek viselt dolgaikat énekelték, de írásban reánk nem szállították.

Együgyű, de tiszta örömre fakadást mutat ezen Békés vármegyei dal:

Víz, víz, víz!
Víz, víz, víz!
Nincsen olyan víz,
Mint a Körös-víz.
Potyka, csuka terem benne,
Szép leányka fördik benne,
Nincsen olyan víz,
Mint a Körös-víz.

Talán közönségesebb a következő:

Ritka rendet vágtam;
Sűrű boglyát raktam;
Minden boglya alatt
Egy pár csókot kaptam s a t.

Aki ez ilyeneket velem közölné, nemcsak engemet, hanem az egész nemzetet is lekötelezné, mivel a nemzeti költő tehetségnek példáit ez által fenntarthatnók, s nem kéntelenítetnénk csak az olasz sonettókat, canzonékat csudálni. (5)

Néhány hét múlva Kultsár örömmel adhatta hírül, hogy beérkezett az első küldemény. Nyomban közölte is a Záporeső után eszterhaj megcsordul és Édes babám, gyere ki kezdetű dalokat (6). A hetenként szaporodó köznép dallai vagy köznép énekei után épp kétszáz éve, 1818. november végén jelent meg a magyar irodalom első, népdalnak nevezett szövegközlése:

Népdal.

Más a veréb, más a fecske,
A dongólégy, a méhecske,
A békavirág nem rózsa,
A vad egres nem malozsa.

Más az arany, a sárga réz,
A gombóta, a lépes méz.
Nem sirat egy rigót egy nyár,
Nincs fél pénzben száz arany kár. (7)

A közmondásokból szőtt dalocska nem tűnik népdalnak, még népiesnek se. A régiek tág népdalfogalmába mégis könnyedén beleillett. Sok változatát ismerjük a 18. század végi kéziratokból, hiszen a pataki és debreceni diákok kedves dala volt ez, talán Csokonai is velük énekelte. Amikor tehát Kultsár magyarra fordította a Volkslied szót, mindez éppúgy eszébe jutott, mint a daloló parasztlányok.

JEGYZETEK

(1) Kultsár István életművéből két nagyobb válogatás jelent meg, részletes életrajzi adalékokkal: Hazai Tudósítások, kiad. S. VARGA Katalin, Bp., Magvető, 1985 (Magyar Hírmondó); KULTSÁR István, Tudósítások és Hasznos Mulatságok (Válogatás a hazai és Külföldi Tudósítások, valamit a Hasznos Mulatságok cikkeiből), kiad. BUDA Attila, HIDVÉGI Violetta, Kolozsvár, Kriterion, 2010 (Téka).
(2) Hazai Tudósítások, 1807. I. félesztendő, 26. sz. (ápr. 1.), 209–210.
(3) Hazai ’s Külföldi Tudósítások, 1811. aug. 7., 82.
(4) Szép Mesterségek. Poézis (részlet), Hasznos Mulatságok, 1817. I. félesztendő, 3. sz., 21. Amade versét összesen öt szakasszal közli, így az akrosztichonba rejtett AMADE név is megmarad.
(5) 1818. I. félesztendő, 8. sz., 57–58.

(6) 1818. I. félesztendő, 12. sz., 89.
(7) HM, 1818. II. félesztendő, 47. sz., 314.

A témáról részletesebben: CSÖRSZ Rumen István, „Kultsár István és a Hasznos Mulatságok „köznépi dall"-ai (1818–1828)", in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2, szerk. CSÖRSZ Rumen István, 143–204 (Budapest: Reciti Kiadó, 2013, online ITT).

Csörsz Rumen István irodalomtörténész, régizenész. Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az Irodalomtörténeti Közlemények felelős szerkesztője, illetve a Musica Historica együttes művészeti vezetője. Az Akadémia támogatásával 2017-ban kollégáival közösen megalapította a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoportot. Elsősorban a XVII–XIX. századi magyar közköltészet, a kéziratosság és a ponyvanyomtatványok kutatója, de Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály és Arany János munkásságával is foglalkozott. Kutatásait Kiss József-díjjal (2014), Martinkó András-díjjal (2015) és Faludi Ferenc Alkotói Díjjal (2017), régizenei munkásságát Tinódi-lanttal (2003) ismerték el.

(A XVIII. századi Nyugat-Magyarország eddig csak részleteiben ismert kulturális életének feltárására jött létre 2017-ben a Lendület kutatócsoport.)

Csörsz Rumen István

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.