hirdetés

Csörsz Rumen István: Íróbarátok egy kocsmadal tükrében

2018. június 29.

Az ártalmatlanabb közköltési műfajok szép példájaként említhetjük a skótok nemzeti énekét, az Auld lang syne-t. A közhiedelemmel ellentétben nem Robert Burns írta: ő csupán néhány szakasszal kibővítette a már régóta közszájon forgó társasági dalt. – Csörsz Rumen István írása Lendület című sorozatunkban.

hirdetés

Kádár bizonytalan a jövőt illetően, titokban ő is felkeres egy jóst, aki rögtön felismeri, és kérdéseket tesz fel:

1. Hol fog kezdődni az új háború?

2. Hol fog végződni?

3. Mi lesz Kádár elvtárssal?

A jós e kérdésekbe rejtette a választ. Kádár csalódottan távozik, betér egy vendéglőbe, és elmeséli a zenészcigánynak. Az dalokkal válaszol:

1. „Túl az Óperencián…”

2. „Valahol a Volga mentén…”

3. „Hajlik a jegenye…” (1957)(1)

 

A fenti vicc remekül illusztrálja, hogy a közköltészet, a régi populáris kultúra kutatása miért izgalmas terep. Türelemmel és sok utánajárással olyan összefüggések nyílhatnak meg a mai olvasó szeme előtt, amelyekről aligha találnánk szakirodalmat, hiszen magántérben, társasági körülmények közt lehetett megtapasztalni. Ott kellett volna ülnünk a régi lakodalmakon, szalonokban, netán kocsmákban, hogy hiteles tanúi lehessünk az ott elhangzó daloknak, s hogy mit jelentettek az éneklők számára. A csonka írásos adatok ellenére mégis kirajzolódik valamiféle „dalokhoz tapadó történelem”. Egy-egy népszerű dalnak ugyanis saját története alakult ki: ki mikor énekelte, kivel és ki ellen… Nemcsak a politikai vagy rebellis műfajokra igaz, bár ezek pályafutása is roppant tanulságos, gondoljunk csak a Rákóczi-nóta, a Kossuth-nóta vagy a Ha én rózsa volnék… sokféle elhangzására, eltérő nézeteket valló éneklőire és hallgatóira.

Az ártalmatlanabb közköltési műfajok szép példájaként említhetjük a skótok nemzeti énekét, az Auld lang syne-t.(2) A közhiedelemmel ellentétben nem Robert Burns írta: ő csupán néhány szakasszal kibővítette a már régóta közszájon forgó társasági dalt. Ráadásul akkoriban még nem a ma közkedvelt dallammal énekelték, hanem teljesen másikkal. Mi tehát mind zenéjét, mind szövegét tekintve teljesen más alakban ismerjük „a régi szép idők dalát”, mint a Burns-kortársak. A magyaroknak ezen felül elsősorban ballagási és lagzis-keringős emlékei vannak róla, tehát elég messze járunk már az eredeti kontextustól.

Az Auld lang syne Burns előtti változata (Scotch Musical Museum, Vol. I., 1787)

Ilyesmi történt Fazekas Mihály jóvoltából egy XVIII–XIX. századi mulatónótával, amely éppúgy az alföldi élet és Magyarország szépségét zengte a debreceni diákok jóvoltából, mint saját továbbköltése, a híres Hortobágyi dal. Amikor aztán a pápai diákok is eltanulták az ős-dalocskát, immár így kezdték: „Ó, te zsíros Kanahán, Balaton mellyéke…”(3)

Fazekas Mihály Hortobágyi dala
Kobzos Kiss Tamás és a Jánosi együttes előadásában
(Vándorok énekei, 1994)

Ami a közköltészetben elveszti értelmét, arról könnyű szívvel lemondanak, érdemesebb tehát aktualizálni. Ez néha furcsaságokkal jár. Pálóczi Horváth Ádám (akiről még lesz szó alább) a visszavonuló Napóleon nevében írt egy bosszús indulót, amely nagyon hamar elterjedt szerte az országban Mars, siess hazádba vissza, kis seregem. Olyan népszerű lett, hogy dallama négy évtized múltán az aradi vértanúk balladájában köszön vissza. Ekkor még bőven éltek, akik hajdan az eredeti Napóleon-szöveggel is énekelték ezt a melódiát, nekik talán furcsa volt a megtépázott hatalmú, seregét sirató császár dohogó énekével közös dallamra előadni a bitófával bátran szembenéző magyar honvédtábornokok búcsúdalát…

A fenti példák egyaránt a XVIII–XIX. század fordulójára, a dalos kedvű magyar költők körébe vezetnek. Oly szép lenne tudni, hogy két-három, ma is közismertnek számító poéta valaha mit énekelt, amikor együtt ültek, borozgattak, netán egymás lakodalmán vendégeskedtek!... Arany János például a nagykőrösi tanártársakkal – akik ugyebár (leendő) akadémikusok voltak, vagyis legkevésbé sem léha emberek – a fojtogató 1850-es években egy roppant blőd kocsmadalt énekelt előszeretettel, néha elváltoztatott hangon, a zárlatban pedig éktelen macskanyávogással:

Deák potpourri – Arany János Dalgyűjteménye (1874) MTA KIK

Mindez aligha lenne fontos, hiszen borközi állapotban más ökörködésre is képes az ember. Arany azonban negyedszázad múltán hibátlanul lekottázta, még az éneklés forgatókönyvét is fel tudta idézni – sőt sokáig emlegette a közös dalolást, amikor a társaságból korán kiszakadt, Erdélybe hazatért Mentovich Ferenccel levelezett. Ez a kocsmai potpourri (itt: ’zagyvalék’) az együtt töltött idő allegóriájává vált a baráti kör számára. Igen, egy énekelhető Madelaine-sütemény…

A felvilágosodás korában legalább ilyen fontos kapocs lehetett egy-egy közös dal a barátok között. Volt hajdan egy másik mulatónóta, amely meglepően sokakat kötött össze az írótársadalomban. Igaz, néha csak véletlenül.

A XVIII. században gombamód megszaporodó magyar ivónóták, az „asztali közköltészet” egyik gyöngyszeme az a kocsmadal, amely számtalan változatban ismert, elsősorban a Dunántúlról. Az alapötlet már a középkori vágáns diákdalokban felbukkan, nevezetesen az, hogy a profán embernek a temploma is profán. Az Alte clamat Epicurus kezdetű dalban például a falánk embert így jellemzik: „Cuius templum est coquina”, vagyis az ő temploma a konyha! Külön poén, hogy a tréfás verset a Carmina Burana vázlatos hangjegyei szerint épp Walther von der Vogelweide híres és igen komoly keresztes-zarándokénekének dallamára énekelték. Ilyesmiről a magyar dalnál nincs szó, a téma azonban szép kifejtést kapott a XVIII. század végén is.

1780 körül, egy ponyvafüzetben jelent meg először a szöveg, akkor még csak az alapstrófával, egy más témájú dal egyetlen szakaszában:

Katonának a temploma a pince, a pince,

Imádságos könyvecskéje az icce.

Katonának vagyon pénze, hadd költse, hadd költse,

Csaplárosné arra való, hadd töltse, hadd töltse.(4)

Egyelőre tehát a férfitársadalom tükrét látjuk: az „istentelen” katona elég profán helyen imádkozik, de hadd mulasson, ha megteheti. Ez a változat később is fel-felbukkan, például a szintén dunántúli Berzsenyi Dániel kis népdalgyűjtésében (1828), aki valóban megpróbálkozott a katonaélettel, épp a dal virágkorában, 1793-ban. A dalnak az 1830-as évekig akadnak lejegyzései, például Sárospatakról és Nyitra vármegyéből, sőt 1844-ben Tompa Mihály is megörökítette kottás Dalfüzérében. Az alábbi, debreceni változatot Túri Dániel (talán Móricz hősének névadója?) jegyezte fel, aki épp Arany János kollégiumi éveiben lakta a Bagolyvárat. E strófa a diákok duhaj életmódját dicséri, a végén Fazekas Hortobágyi dalából kölcsönzött rímekkel:

A deáknak teste-lelke a pince,

Könyörgéses könyvecskéje az icce.

Korcsmárosné, bort ide a kupába,

Hadd igyon a szegény diák búvába’.(5)

A dallam közeli változatára énekelték a szintén dunántúli poéta, Pázmándi Horváth Endre gyűjtésében is fennmaradt (de talán nem tőle származó) bordalt: Nem kell nékem senki vize, barátom… Mátray Gábor kottázta le, aki Pest, Esztergom és Nógrád vidékén hallotta 1810 és 1816 között.(6) Országos terjedésre utal, hogy Csokonai hajdani debreceni diákja, Tóth István 1832-ben ezt a melódiát társítja a Bodrog partján nevelkedett tulipán kezdetű szerelmi dalhoz;(7) Tóth ekkor fülöpszállási kántor volt, talán Petőfi is ismerte. Egy távoli dallamváltozat épp Arany daloskönyvében bukkan fel, szintén az 1830-as évekből ismerhette: Még aszondják a kapások, nem lesz bor [www.musicahistorica.hu/Meg_aszondjak_a_kapasok.mp3 – a készülő Arany-honlap hanganyagából]. A versforma oly nagyon tetszhetett az ifjú költőnek, hogy 1848-ban jó eséllyel erre írta a Rákócziné című balladát.

Ám térjünk vissza a pincedalhoz! A futólag már említett Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) sokféle tudományban jeleskedett: a költészeten és a prózaíráson túl matematikával, földméréssel, jogi kérdésekkel, statisztikával és természetesen magyar őstörténettel is foglalkozott. Élete zömét a Dunántúlon töltötte, különös házasságairól már olvashattunk egy korábbi blogunkban.

A kocsmadal általa ismert változatát Hamis rovás címmel 1813-ban vetette papírra Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, ki magam csinálmánya, ki másé című kéziratában, vázlatos kottával. Ideje megismernünk, hogyan énekelte ő és baráti társasága:

Korcsmárosné kápolnája a pince,
Imádságos könyvecskéje az icce;
Rójja, rójja, rovás ára, hány icce,
Csak azt mondja a vendégnek: fél icce, fél icce, fél icce.

Korcsmárosné a térdeig szüzecske,
Térden fellyül köldökéig menyecske;
Rójja, rójja [rovássára hány icce,
Csak azt mondja a vendégnek:] fél icce, fél icce, [fél icce.]

Korcsmárosnét egy szép legény szerette,
Amit ivott, mind másokra metszette;
Rójja, rójja rovássára, hány icce
Már azt mondja a vendégnek: húsz icce, húsz icce, húsz icce.

(A Musica Historica együttes előadásában.)

Első ízben Horváth Balatoni veszedelem című versében kapott fontos szerepet a kocsmadal (Szántód, 1789. június).(8) A hatalmas viharnak a költő mellett Csapody Gábor Somogy megyei főbíró(9) is tanúja volt, együtt igyekeztek megmenekülni egy kis csónakban. Horváth e dallal próbált lelket önteni az evezősökbe és leendő szabadkőműves testvérébe:

Éneket kezdek nevetve, de valóban búsulva;

Dalra szedém Csapodimnak köztünk kedves nótáját,

A kortsmárosnét danolom, s ennek a kápolnáját.

Bármennyire másról szól a kocsmadal – nevezetesen a csaplárné feslett életéről és a „hamis rovásról” –, bizonyára a viharból megmenekülő barátok közös, megpecsétlő erejű, már-már teátrális emlékei is visszatükröződnek egy 1789. őszi versben. Horváth itt immár nótajelzésként, sőt mintaként használta, hiszen a refrénes szerkezetet is megtartotta.(10) Az Árión felszenteltetése című vers a költő szabadkőműves avatásáról emlékezik meg, amelyre 1789. november 19-én került sor Pesten, A Nagyszívűség páholyban.(11)

Árionnak ki született vak vala,
Feltámadt már a fényes nap hajnala;
Hát Orfee, hova utaz barátod?
Miért kérded? mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod. […]

Árion eddig bekötött szemekkel
Botorkázott kétséges lépésekkel;
Hát Orfee! miért siet barátod!
Miért kérded? [mikor magad jól látod.
Jól látod, Jól látod.] […]

Árion, a bőlcsesség tornáccában
Megállott egyik oszlop árnyékában;
Hát Orfee! vezesd beljebb barátod,
Ő nem tudja, mi van belül. Te látod,
[Te látod. Te látod.]

A teljes vers a Musica Historica együttes előadásában (koncertfelvétel, 2017)

Meglehet, hogy a testvériséget övező gyanakvás ironikus visszhangját kell látnunk a dalválasztásban, hiszen az ősszöveg a szakrális (templom) és a profán (pince) képsorát vetíti egymásra, titokzatos és alantas környezetrajzként. Értsd: ilyen kétes életű, „hamis rovású” pincebogaraknak látja a külvilág a kőműveseket. De még ennél is fontosabb, hogy a költő két ajánlója a testvériség felé nem más volt, Kazinczy Ferenc (szabadkőműves nevén: Orpheus) és a viharjelenetből ismert Csapody Gábor. Az ének és nótajelzése így kétszeresen is jelképessé vált, hiszen arról szól, hogy a vakon botorkáló – azaz profán, avatatlan – Ariónt a bölcs Orpheus vezeti be a templomba, ám egy olyan dallamra énekli el a történetet, amellyel ő vigasztalta-bátorította leendő másik testvérét a magyar tenger tajtékai között. Vagyis az igaz barát nemcsak a poharak közt van velünk, hanem lépteinket segítve, félelmünket eloszlatva is…

A balatoni élmény és Horváth választott szabadkőműves neve, az Arión szintén összefügg egy kicsit. Arión korinthoszi költő valóban tengeri veszedelemből szabadult, amikor hajóstársai elárulták, kirabolták és a tengerbe vetették, de egy delfin a hátára vette, s a partra segítette. Ha ideképzeljük Mozart Varázsfuvolájának részleteit, amelyek a szabadkőműves avatási szokások allegorikus tükrét adják, hamar megértjük, miért épp ez a közönséges, de mégis szívmelengető dal tette fel a pecsétet Pálóczi Horváth Ádám, azaz Arión bolyongásainak végére, a megmenekülésre, az igaz társak megtalálására.(12)

 

Csörsz Rumen István irodalomtörténész, régizenész. Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az Irodalomtörténeti Közlemények felelős szerkesztője, illetve a Musica Historica együttes művészeti vezetője. Az Akadémia támogatásával 2017-ban kollégáival közösen megalapította a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoportot. Elsősorban a XVII–XIX. századi magyar közköltészet, a kéziratosság és a ponyvanyomtatványok kutatója, de Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály és Arany János munkásságával is foglalkozott. Kutatásait Kiss József-díjjal (2014), Martinkó András-díjjal (2015) és Faludi Ferenc Alkotói Díjjal (2017), régizenei munkásságát Tinódi-lanttal (2003) ismerték el.

(A XVIII. századi Nyugat-Magyarország eddig csak részleteiben ismert kulturális életének feltárására jött létre 2017-ben a Lendület kutatócsoport. Mostantól havonta olvashatnak esszéket a Literán a kutatócsoport tagjaitól, a társult egyetemi tanároktól és irodalomtörténészektől a kutatás eredményeiről. További részletek ITT.)


(1) A helyzet reménytelen, de nem komoly. Politikai vicceink 1945-től máig. Összeállította Dornbach Mária, Katona Imre. [Budapest: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1994], hálózati változat, 94.

(2) Bővebben a dal magyar Wikipédia-lapján: https://hu.wikipedia.org/wiki/Auld_Lang_Syne. A legrégebbi kiadás még a Burns előtti állapotot jelzi: The Scotch Musical Museum. Humbly Dedicated to the Catch Club, Instituted in Edin[burg] June 1771. By James Johnson. Vol. I. Edinburg–[London], [1787], 26 (Nr. 25), Auld lang syne.

(3) A Fazekas előtt kialakult daltípusról – amely ponyván is terjedt, s Arany János például kétféle dallammal is megörökített – bővebben: Közköltészet 2: Társasági és lakodalmi költészet. Sajtó alá rendezte Csörsz Rumen István és Küllős Imola. Régi magyar költők tára XVIII. század, 8. Budapest: Universitas Kiadó, 2006. 42. sz. és jegyzetei.

(4) Uo., 29/I. sz., A’ FÁRAHÓ MARADÉKINAK KESERVES PANASZAI című ponyváról.

(5) Túri Dániel-énekeskönyv (1834–1835), 90. sz., 2. versszak. Kiadása: uo., 577.

(6) Uo., 29. sz., kottával együtt.

(7) Ötödfélszáz énekek: Pálóczi Horváth Ádám dalgyüjteménye az 1813. évből. Kritikai kiadás, jegyzetekkel. Sajtó alá rendezte Bartha Dénes és Kiss József. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1953. (A továbbiakban: ÖÉ.) 548.

(8) Pálóczi Horváth Ádám verses kiadványai 1796-ig. Sajtó alá rendezte Tóth Barna. Régi magyar költők tára XVIII. század, 16. Budapest–Debrecen: Universitas Kiadó – Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016. (A továbbiakban: RMKT XVIII/16.) 531–540.

(9) Kapcsolatukról és a dal fontosságáról bővebben: Péterffy Ida. Pálóczi Horváth Ádám Szántódon. Szántódi füzetek I. Siófok: Siotur, 1980. 54–69.

(10) Egy másik verset is írt e dallamra A szerelemféltő Fillis címmel (Fillis kezét valami megsértette, ÖÉ 82. sz.), ebben is megmarad a refrén.

(11) RMKT XVIII/16, 610; ÖÉ 169. sz.

(12) Horváth Ádám és a korabeli írók közköltészeti kapcsolatairól bővebben Csörsz Rumen István, A kesergő nimfától a fonóházi dalokig. Közköltészeti hatások a magyar irodalomban, 1700–1800, Irodalomtudomány és kritika. Tanulmányok. Budapest: Universitas Kiadó, 2016.

Csörsz Rumen István

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.