hirdetés

Csutak Gabi: Boldogság utca

2018. szeptember 9.

Nekünk még nem volt mobilunk, nem volt facebook, mindketten más városban éltünk, csak azt emlegettük folyton, hogy milyen vicces, hogy ő a Boldogság utcában kapott szállást, én pedig a Remény telepen. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatukban Csutak Gabi írása.

hirdetés

Kiskamasz koromban a szüleim úgy döntöttek, hogy már elég nagy vagyok ahhoz, hogy nyáron is az iskolára bízzanak egy időre. Hiába tiltakoztam, magyaráztam részletesen, hogy a pionírtábor nem nyaralás, hajthatatlanok maradtak. Azt mondták ott edzettebb leszek, és végre megtanulok beilleszkedni. Mivelhogy orvosok voltak, azért a biztonság kedvéért előtte telenyomtak immunerősítőkkel és antibiotikumokkal, ha esetleg a hétkor kelés, a hideg vizes mosakodás és a rengeteg káposztaleves mégsem edzene meg eléggé. Amikor pedig már nagyobb kamasz voltam, kiharcoltam, hogy ne küldjenek, és ne vigyenek sehova. Ezek boldog nyarak voltak, de nincs mit mesélni róluk: egész nap olvastam és dinnyét ettem.

Az első igazi kamaszszerelmes nyár akkor jött el, amikor államvizsgáztam. Már egy évvel korábban elvégeztem az egyetemet, csak a diplomázást halogattam, így hát senkit nem ismertem abból az évfolyamból, akikkel vizsgáznom kellett. Nagyon örültem, amikor felbukkant egy fiú, aki két évvel korábban fejezte be az egyetemet, és szintén utólag akarta megszerezni a diplomáját.


Tökéletes ürügy volt a barátkozásra, hogy kölcsön adtunk egymásnak jegyzeteket és könyveket, aztán már együtt is tanultunk. Vagyis inkább csak igyekeztünk „gyarapítani a tartalomjegyzék kultúránkat", ahogy akkor neveztük, ami nem volt olyan könnyű, mert én hajlamos voltam elveszni a részletekben, őt pedig sokkal jobban érdekelte a filozófusok élettörténete, mint az elméleteik. A legszívesebben Diogenésztől beszélt, olyan érzékletesen és olyan átéléssel, hogy már láttam is őt magát, amint egy hordóba költözve tölti élete hátralévő részét. De ugyanilyen elragadtatással tudott beszélni bármiről: kocsmai beszélgetésekről, zenéről, a sarki éjjelnappaliban vásárolt olajbogyóról. Én pedig közben lenyűgözve figyeltem a mozdulatait, amint valószerűtlenül vékony karjain szinte kibújnak az erek a bőre alól a nagy lelkesedéstől.

És már ott is voltunk a védésen. Minden hihetetlenül gyorsan és könnyen ment, pedig már a bizottság előtt is csak arra tudtam gondoltam, hogy utána együtt ünnepelünk. Fél órával később mindenki ott volt a sarki kocsmában, az összeszokott évfolyam estére házibulit szervezett, a sörgyár elé beszéltek meg a találkozót. Udvariasságból minket is hívtak, de világos volt, hogy nincs ott semmi keresnivalónk.

Már mindenki elment, de mi még ott ültünk a kocsmában aztán a bejáratánál ácsorogtunk, beszéltünk össze-vissza, főleg ő, én inkább csak gondolatban próbáltam megfogalmazni valamit, amivel visszatarthattam volna, de aztán mégsem mondtam semmit, mert mi van, ha ő tényleg csak a vizsgák miatt barátkozott ... Azon kaptam magam, hogy az „okafogyott" szót ismételgetem magamban, amit mindig is utáltam, miközben ő az egyik frenetikus kalandjáról beszél, ami valahogy összefügg azzal a hajléktalannal, akire galambok szállnak, ha kitárt karral megáll a főtéren.

Hirtelen elköszönt, adott két udvarias puszit, és már ott sem volt. Minden, ami szilárd volt bennem, hirtelen cseppfolyóssá vált és elkezdett lefelé csorogni, csak kocsonyás csontjaim tartották még magukat valamelyest. Tudtam, ha nem indulok el azonnal, csak egy tócsa marad belőlem, és azt is pillanatok alatt felszippantja a forró aszfalt.

Megkerestem egy barátomat, és elmentünk egy másik helyre. Akkor ittam először tequilát. Langyos mosogatórongy íze volt. Sírós hangon meséltem, hogy milyen jól sikerültek a vizsgák. Váratlanul bevillant, hogy a végzős osztály nyolckor találkozik a sörgyárnál. Tíz percem volt odaérni. A taxiban a torkomban dobogott a szívem, csak harmadjára sikerült érthetően kimondani a címet, de már rögtön utána beláttam, micsoda képtelenség, hogy oda igyekszem, ahová egyikünknek sem állt szándékában elmenni. Aztán meg jött az őrült reménykedés, hátha ő is megjegyezte, hátha neki is eszébe jut.

Ez 2000-ben történt. Nekünk még nem volt mobilunk, nem volt facebook, mindketten más városban éltünk, csak azt emlegettük folyton, hogy milyen vicces, hogy ő a Boldogság utcában kapott szállást, én pedig a Remény telepen. Így lett a fél füllel hallott találkahelyből utolsó szalmaszál. Ismét javában ostoroztam magam a fölösleges taxizás miatt, amikor észrevettem, hogy valaki fut a felüljárón. Nem volt járda, folyton rádudálnak az autósok. A fakó narancssárga pólójáról rögtön felismertem.

Majdnem egyszerre értünk a sörgyár elé mindenkit megelőzve, és végre már nem kellett semmit mondani. Együtt töltöttük a nyarat, aztán a következőt is.


Most látom milyen kevés fényképem maradt abból az időszakból, de jól látszik mennyire más hangulatban voltam előtte (a diplomához készített fotón) és pár héttel később a tengerparton, amikor már nem halogattam tovább huszonéves kamaszkorom legszebb nyarát.

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.