hirdetés

Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal (részlet)

2017. szeptember 19.

Még meg sem születtünk, amikor a szüleink már háborúztak a boszorkánnyal. Az első csatát akkor nyerték, amikor elvették a házát, és beköltöztették a legkisebb, legsötétebb lakásba. – Egykori munkatársunk, Csutak Gabi Literán publikált szövegeit is tartalmazó, most megjelent kötetéből ajánlunk részletet.

hirdetés

Sírnak a tévében

Először csak az tűnt fel, hogy a szüleim elkezdtek olyan dolgokat vásárolni, amilyeneket korábban ők kaptak ajándékba, és tettek fel kicsomagolatlanul a szekrény tetejére: intarziás tálcákat, hímzett abroszokat, horgolt terítőket, kerámiákat, kristályvázákat és olyan színes üveghalakat, amilyeneket másoknál a tévé tetején lehetett látni. Egy idő után a sok dísztárgy eltakarta a könyveket a polcon, befészkelték magukat az ágyneműtartóba, kiszorították a ruhákat a szekrények felső polcairól.

Közben a szüleim is megváltoztak. Ha váratlanul bukkantam fel a közelükben, hirtelen elhallgattak, és úgy néztek rám, mintha valami rosszban sántikálnék, pedig ők néztek ki úgy, mint a földalatti mozgalmárok a tévében. Ha veszekedtek, bezárkóztak a szobájukba, lehalkították a hangjukat, így csak valami baljós sziszegést lehetett hallani a falon keresztül. Korábban legalább érthető szavakat kiabáltak egymásnak, aztán földhöz vágtak egy-két papucsot vagy kulcscsomót, becsaptak egy-két ajtót, aztán vége is lett az egésznek, mint a vasárnap délelőtti némafilmekben.

Egy ideje kulcsra zárták a szobát, hogy ne lássam a készülődést. Csak Áront hívták be néha, mert ő már egy éve felnőtt volt. Ilyenkor tagoltan, egyenletes ritmusban magyaráztak neki valamit. Amikor kijött, olyan lett a homloka, mintha egy csúzlit rejtegetett volna a bőre alatt. Ha az esti film után leküldték a garázsba, hogy újabb bőröndöt hozzon fel, hangtalanul járt a lépcsőházban, és még a villanyt sem kapcsolta fel. Már ő is tagja volt az összeesküvésnek.

Először régi bőröndöket hozott fel, aztán jöttek az újak, amik a földet súrolták, ha nem volt elég óvatos. Amikor az utolsó is megérkezett, egész éjszaka csak a papírzizegést lehetett hallani, amint a szüleim sorra becsomagolták törékeny kincseiket. Kint még sötét volt, amikor hirtelen felébredtem. A szomszéd szobában a visszafojtott hangok arra készültek, hogy szilánkokká zúzzák az ablaktáblákat, szétrobbantsák a falakat. Kiszivárogtak az előszobába, feltorlódtak a bejárati ajtó előtt, majd a lépcsőház falain ide-oda csapódva zúdultak le a garázsokig. Amikor felbúgott a Dacia motorja, a bőröndök fojtogató szaga még mindig betöltötte az egész lakást.

Áronnal úgy ültünk le a konyhaasztalhoz, mintha előre megbeszéltük volna. Szalonnát, paradicsomot és kenyeret hozott a kamrából, és módszeresen szeletelni kezdett. Nagyot haraptam a kenyérből, aztán jött egy kis szalonna, majd egy szelet a formátlanul burjánzó paradicsomból. Újabb szalonnakocka, majd megint kenyér, megint paradicsom, megint szalonna, megint kenyér. Valamiből mindig több volt a kelleténél, én meg sehogy sem tudtam abbahagyni, mintha mindennél fontosabb lett volna, hogy eltaláljam a tökéletes arányokat. Egy idő után mégis feladtam, marékszámra tömtem magamba mindent, szinte rágás nélkül nyeltem. Áron közben akkurátusan katonákat készített magának, és olyan lassan evett, mintha minden falaton mélyen elgondolkodna. A homlokán megint csúzli alakban dagadtak ki az erek. Láttam, hogy mondani akar valamit, csak valahogy nem bírja elkezdeni. Én már abbahagytam az evést, mégis rengeteg nyál gyűlt össze a számban, mintha valahol megengedtek volna egy csapot, amit már lehetetlen elzárni. Hiába nyeltem nagyokat és lélegeztem mélyeket, egy pillanat alatt megint tele lett a szám nyállal, és tudtam, ha nem nyelem le időben, előbb-utóbb ki kell hánynom azt a rengeteg majdnem tökéletes falatot. Amikor kirohantam a fürdőszobába, Áron még mindig nem szólalt meg. Elalvás előtt azzal nyugtattam magam, hogy pár napig minden jobb lesz: nem kell veszekedéseket hallgatni, nem kell elkéredzkedni sehova, megnézhetünk minden esti filmet, aztán anyáék már hozzák is a sok csokit meg gömbrágót, amit a terítőkért meg az üveghalakért kapnak.

Mire iskola után megírtam a házi feladatot, Áron is hazaért a munkából. A mosógépbe dobta minden ruháját, aztán teleengedte a kádat vízzel, és egészen az áramszünet végéig fürdött. Ez már fél éve ment így. Nem jutott be az egyetemre, ezért a városi rágcsálóirtókhoz osztották be, hogy ne legyen munkakerülő. Attól félt, hogy véletlenül hazahoz a ruháján valamit abból a gabonával vegyített élénkpiros méregből, amit gyárak és termelőszövetkezetek udvarán szórtak szét. Az is az ő dolga volt, hogy utána összegyűjtse a döglött patkányokat. A főnökétől, akit Patkánykirálynak hívott, legalább annyira irtózott, mint a dögöktől. Amikor róla beszélt, meg-megrándult az arca, mintha megcsapná valami elviselhetetlen szag.
Áramszünetkor minden megváltozott. Imbolygó fények, csoszogás és visszafojtott hangok töltötték be a lépcsőházat. A felnőttek az ötödiken gyűltek össze, középre tették a gyertyákat, és még azok is közelebb húzódtak egymáshoz, akik nappal haragban voltak. Izgatottan suttogtak, és a földszinten is hallani lehetett, ahogy a bor öblösen bugyogott a demizsonokból. Én a pincébe mentem a többi gyerekkel. Lábujjhegyen osontunk végig a szűk folyosókon, vibráló árnyékunk szétterült a falakon, mintha a rettegett fekete ember követett volna a zsákjában kapálódzó rossz gyerekekkel.

A pince végében, a káposztáshordóknál rendeztük be a bandánk főhadiszállását egy síbotokból és régi pokrócokból összetákolt indián sátorban. Jocó volt a főnök, mert ő már nyolcadikba járt, és úgy tett, mintha nem félne a sötétben. Engem nevezett ki titoknoknak. Kulcsos kazettában őriztem a közös pénzt, az alapító okiratot meg a pecsétet. Főleg a pecsétre voltam büszke, mert én találtam ki és készítettem el radírból. A végtelen jelét ábrázolta, de a kívülállók azt hihették, hogy csak egy nyolcas. A gyűlésen felírtam a bandafüzetbe, hogy ki szólalt fel, miről beszélt és mennyi ideig. A szabályzatban az is szerepelt, hogy a tagok összesen egy órát beszélhetnek hetente, így szegény Florinnak péntektől vasárnapig szinte mindig hallgatnia kellett, mert már hét elején elfogyott az ideje.

Aznap már majdnem véget ért a gyűlés, amikor csattogás, kopogás és tekervényes átkozódás közeledett felénk a sötétből. Mind mozdulatlanná dermedtünk, valaki ijedtében még a gyertyáját is elfújta. Hirtelen ott állt előttünk a púpos, fekete kendőbe bugyolált boszorkány. Az egyik kezében kampós botot, a másikban petróleumlámpát tartott, így jól látszott, hogy görbe orrán pont azon a helyen nőtt szederjes bibircsók, ahová a mesekönyvekben szokták rajzolni. Falra kúszó árnyéka sárkányhoz hasonlított. Addig szitkozódott, és hadonászott a botjával, amíg sikoltozva ki nem futottunk a pincéből.

Még meg sem születtünk, amikor a szüleink már háborúztak a boszorkánnyal. Az első csatát akkor nyerték, amikor elvették a házát, és beköltöztették a legkisebb, legsötétebb lakásba. Azt már én is láttam, amikor a lakóbizottság azzal büntette gonoszságáért, hogy garázsokat épített a kertje helyére. A házfelügyelő összegyűjtötte a házban lakó férfiakat, és szerszámokkal felfegyverkezve, kart karba öltve meneteltek a növények felé. A nők és a gyerekek az ablakból nézték végig, ahogy letarolták a ribizli- és egresbokrokat, a fűszernövényeket, aztán a hagymát, a tulipánágyásokat és a rózsalugast. A boszorkány akkor is átkozódott, és rá akart támadni a lakóbizottságra. Amikor apám és két másik szomszéd lefogta és elvonszolta, anyám el akarta takarni a szememet, mint amikor nem gyerekeknek való dolgok mentek a tévében.

Ahogy telt az idő, a felnőttek egyre gyakrabban kérdezősködtek a szüleimről, és amikor megmondtam, hogy nem tudom, mikor jönnek vissza, kétkedve csóválták a fejüket. Némelyik azt is hozzátette, hogy neki elmondhatom az igazat, nem mond el semmit „ezeknek". Ilyenkor mindig a válluk fölé mutogattak a hüvelykujjukkal, és nem lehetett eldönteni, hogy a többi szomszédra, vagy a mindenek fölött uralkodó ismeretlenekre gondolnak.

Az ötödiken is egyre gyakrabban sugdolóztak rólunk esténként. Azt mondták, hogy a szüleim disszidáltak. Így végül nem Árontól, hanem a sötétben sugdolódzó szomszédoktól tudtam meg, hogy a szüleink nem jönnek vissza, és minket is ki akarnak vinni. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet ott kint, de csak nagyon halvány emlékeim voltak egy budapesti családi kirándulásról: vibráló neonreklámok, vaníliaszagú boltok, egy sötét lakás, ahol egy néni folyton magyaráz nekünk valamit, de a felét sem értem, pedig magyarul beszél. Reggelire ropogós kiflit ettünk a legfinomabb tejjel, amit valaha ittam: hideg volt, nem főzték fel és nejlon zacskóban árulták. Volt ott egy játékbolt, ahol több emeletes forgószínpadon mentek körbe-körbe a játékok, én meg nem akartam elmozdulni onnan, mert újra és újra meg kellett várnom, hogy felbukkanjon a piros matchbox, aminek nemcsak az ajtaját, de a tetejét is ki lehetett nyitni. Végül megvették nekem, de alig mertem hozzáérni, sokáig bontatlanul állt a polcon, olyan tökéletes volt a csomagolása.
Álmomban „ott kint" voltunk Áronnal. Akváriumban lebegtünk az űrben, egy Dunakavics-hegy lábánál. Próbáltuk felmászni a tetejére, hogy kijussunk, de alig sikerült egy pillanatra megkapaszkodnunk, a kőkemény cukormázzal bevont mogyorók legurultak, és szétterültek a doboz alján. Tudtam, hogy ott fogunk meghalni, de előbb meg kell ennünk azt a rengeteg Dunakavicsot.

Hiába tartottam be a szabályokat, hiába nem beszéltem senkivel, decemberre már mindenki a titkos szót suttogta, ha a szüleinkről beszélt. Már nem is kérdezősködtek, inkább csak félrenéztek, ha szembejöttek velünk az utcán. Közben egyre több furcsa dolog történt. Egy reggel kendőbe bugyolált túrós buktákat találtam a lábtörlőnkön, máskor meg élelmiszerjegyeket csúsztattak be a küszöb alatt, egyszer még két éretlen banánt is találtam egy zacskóban a kilincsen. Azelőtt sosem ettem banánt, mert azt még pult alól sem volt könnyű beszerezni. Karácsony előtt négy nappal egy fenyőfa zuhant be az ajtón, amikor iskolába indultam. Valaki még erre is gondolt, de bajba kerülni nem akart miattunk. Egy napon anya kolléganője csengetett be. Azt hittem, ő is hozott nekünk valamit, és nem fél, hogy mások meglátják, de amikor kinyitottam az ajtót, félrelökött, papírt, ceruzát és mérőszalagot vett elő, aztán elkezdte méricskélni a falakat. Azt mondta, ne aggódjak, csak tudni akarja, hogy elférnek-e a bútorai, ha majd kiutalják neki a lakást. Mosolyokkal tűzdelt csilingelő szóáradatában legalább háromszor felbukkant a titkos szó, amit nem volt szabad hangosan kimondani.

Valószínűleg be is költözött volna, ha az egzaltált férfiak csapata nem foglalja el másnap a tévét. Egész nap őket mutatták, amint csoportképbe rendeződve álltak, és egymás szavába vágva, könnyeiket törölgetve szónokoltak. Még nem tudtam elég jól románul, így először az tűnt fel, hogy ugyanazokat a szavakat ismétlik nagyon gyakran, amiket máskor is hallani lehetett a tévében: szabadság, nép, forradalom. Valami mégis gyökeresen megváltozott. Korábban a jólfésült bemondóknak semmilyen nehézséget nem okozott, hogy tisztán kimondják ezeket a szavakat, de az új forradalmat kihirdető csapzott férfiaknak elcsuklott a hangjuk, sőt néhányan sírva fakadtak, amikor megpróbálták kimondani őket. A tabló közben folyton átrendeződött. Rögeszmésen keresték a tökéletes kompozíciót. Újabb és újabb sírással küszködő arcok kerültek be a képkivágatba, mások pedig kiszorultak. Néhányan arra törekedtek, hogy minél előbb a kamera fókuszába kerüljenek, és elmondhassák, amit akarnak; mások megelégedtek azzal, hogy eltökélt arccal felsorakozzanak a beszélők mögött, testtartásukkal és mimikájukkal jelezve, hogy szó szerint kiállnak azért, amit a középen elhelyezkedők mondanak; a legtöbben mégis úgy kapkodták ide-oda a tekintetüket, kipirulva és lihegve, mint akiket álmukból ébresztettek, és fogalmuk sincs, hogy kerültek oda. Egy hang a kamera mögül civilizált viselkedésre szólította fel a fegyelmezetlen társaságot, aztán papírlapokat nyomott az éppen beszélő kezébe, hogy olvassa fel a legújabb híreket a halottak számáról.

Néha egy-egy bűnöst is hoztak, hogy őket is megmutassák a világnak. A Vezér fiát, akit a trónörökösnek csúfoltak, vérző fejjel lökdösték be a stúdióba. Szemében egy állat rettegése vibrált, aki tudja, hogy bármelyik pillanatban megölhetik. Az egyre izgatottabb forradalmárok a következő pillanatban már el is takarták, miközben újabb kísérletet tettek a tökéletes csoportkép megkomponálására. Egyre csak jöttek és jöttek, egymás lábát taposva, könyöküket egymás bordái közé fúrva. Akik kiszorultak, sorra felmásztak a többiek hátára, és kulcscsontjukba fúrták állukat. Amikor már máshol nem volt hely, társaik hónalja alatt dugták ki a fejüket. Már több százan tolongtak a képernyőn, majd hirtelen mindenki a kamerába nézett, és elcsendesedett. Egy láthatatlan karmesternek engedelmeskedve sorra felcsendültek az el-elcsukló hangok, egymásnak felelgettek az ütemes hüppögések, míg jól felismerhető sírásfutamokká nem rendeződtek. A sok szaggatott lélegzetvétel egyre inkább felerősödött, míg végül egyetlen lény mély hangfekvésű zokogásává állt össze.

A ház lakói aznap nem várták meg az áramszünetet, már délelőtt összegyűltek az ötödiken. Egymás szavába vágva beszéltek, és elfelejtették lehalkítani a hangjukat. A házfelügyelő azt mondta, hogy nyitva vannak a határok, szabadon el lehet menni. Fél óra múlva már vitte is a telepakolt bőröndöket a kocsijába, nehogy elszalassza az alkalmat. Még a hangzavarban is hallani lehetett, hogy a felesége halkan, egyenletesen sír. Másnap már a fél ország rohant a nyugati határ felé, csak a szüleink jöttek vissza az árral szemben. Hoztak nekünk tépőzáras cipőt, márványfarmert, walkmant és rengeteg Dunakavicsot.

 



A Csendélet sárkánnyal című kötet novellái egy diktatúrában megélt gyerekkor álomszerű képeit villantják fel, felnőttkori bolyongásokat Budapest, Bukarest és Berlin utcáin. Ami minden novellában közös: a realitás határain túllendülő, érzéki és pontos mondatok.

Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal, JAK-füzetek, Budapest, 2017; a szerző portréját Szőcs Petra készítette

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.