hirdetés

Csutak Gabi: Egy vészmadár jelenti

2013. szeptember 17.

Másnap már leleményesebb voltam: sirálynak álcáztam magam, mert tudtam, hogy kedveli a rakpartokat. Amikor megérkezett, már látszott rajta. Egy biciklit ráncigált gyűlölködve. Még mielőtt bármit tehettem volna, lehajította a lépcsőn. (Azóta is ott hever, kitekeredett tagokkal. Néha rávetül a megállóban várakozók árnyéka.)  - Csutak Gabi írása a Litera Fortepan- és más történetek című sorozatában. 

hirdetés

Az évek során megszoktam, hogy munkámat azok értékelik a legkevésbé, akik mellé kirendelnek. Többségük észre sem vesz bennünket és még a szemfülesebbek is csak akkor figyelnek fel ránk, amikor kínunkban kukorékolunk vagy károgunk. Azt hiszik, hogy mi hozzuk rájuk a bajt. Ilyenkor vagy átkozódnak, vagy az őrangyalukat szólongatják, pedig azok a csüggedtszárnyúak adják át őket nekünk, amikor elfogy az erejük.

Ilyenkor minden lényhez kirendelnek egy vészmadarat, akinek az a feladata, hogy megpróbálja megakadályozni. Háromszor lehet próbálkozni a figyelmeztetéssel, de nagyon ritkán sikerül. Ha kudarcot vallunk, akkor jön a második fázis: mellettük kell maradnunk, amíg meg nem történik.

A legutóbbi alkalommal, már az első nap rosszul indult. Galamb alakot választottam. Nem tájékoztattak, hogy rendszeresen eteti őket. A haja, a ruhája, csupa guanó. Olyan büszke azokra a foltokra, mintha kitüntetések lennének. Már azt hittem, hogy nem a megfelelő emberhez rendeltek ki, olyan elégedettnek látszott, ahogy ott áldogált az apokalipszist hirdető dadogós és a levendulaárus között. A sok galamb miatt esélyem sem volt rá, hogy felkeltsem a figyelmét. Amikor este hazabotorkált, beálltam az ablakába és sorra kitéptem minden tollamat, hogy figyelmeztessem, de ő csak dörzsölgette a szemét, mint aki nem lát jól és legyintett.

Másnap már leleményesebb voltam: sirálynak álcáztam magam, mert tudtam, hogy kedveli a rakpartokat. Amikor megérkezett, már látszott rajta. Egy biciklit ráncigált gyűlölködve. Még mielőtt bármit tehettem volna, lehajította a lépcsőn. (Azóta is ott hever, kitekeredet tagokkal. Néha rávetül a megállóban várakozók árnyéka.) Rárepültem a még pörgő kerékre és végre az arcába vijjogtam. Erre gépiesen kotorászni kezdett a szatyrában és megdobált egy marék kenyérbéllel.

Még egy esélyem maradt: beférkőzni az álmaiba. Tapasztalataink szerint ezek a lények a baglyot veszik a leginkább komolyan a madarak közül, így hát ezt a formát választottam. Csakhogy rossz volt az időzítés. Amikor beléptem, ő már javában azt álmodta, hogy két mohó pinty csimpaszkodik a szemére, hogy kiszippantsa a tekintetét. Érezte, hogy a súlyuktól egyre jobban elvékonyodik a szemhéján a bőr és lábaik már az ajkán kalimpálnak. Nem volt mit tenni.

Másnap fel-alá járkált a városban, megfejthetetlen nyomokat hagyva a frissen hullott hóban. Nem választhattam látható alakot, de végig követtem. Alkonyattájt letelepedett egy padra. Ezúttal nem hozott magával kenyeret, pedig legalább harminc galamb várakozott a háta mögött. Az emberek jóval később kezdték kérdezgetni, hogy mikor tűnt el a térről. Most már én is csak arra emlékszem, hogy a galambok közben a szárnyuk alatt tartották a fejüket.

A fotók a Fortepan gyűjteményéből származnak.

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.