hirdetés

Csutak Gabi: Nagytata átváltozik

2017. május 21.

Nagytata éppen felmosta a folyosón kanyargó vércsíkot, ami előző este a füléből szivárgott. Közben azt mesélte, hogy a kocsmában fogadásból felemelt a fogával egy nyolcszemélyes asztalt, és nyert is, csak közben a tét valahogy elgurult.  – Csutak Gabi készülő kötetéből olvashatnak egy novellát. 

hirdetés

Már a zajokból tudni lehetett, hogy baj van. A födőszobából hallottam a gangon ide-oda csapódó éles hangokat, amik mintha vakolatdarabokat rántottak volna magukkal. Legalább ketten jöttek, nagyon lassan vonszolták fel magukat az emeletre, néha megbotlottak, nekiestek a vaskorlátnak, és közben vitatkoztak valamin. Nemsokára kopogtak az ajtón, nagymama kinyitotta, mire két férfi lehalkított hangon mondott valamit, aztán beléptek, valami surrogó neszezés hallatszott, majd egy rugó kattant a kanapén, sóhajtások, nyögés, suttogás, bizonytalanul távolodó léptek a körfolyosón, aztán csend.

Egy ideig figyeltem, ahogy minden lélegzetvételem újrarendezte a fürdővíz kanyargós mintáit. Az összetöppedt habból tejfehér virágok lettek, mint télen az ablakon, csak ezek mozogtak is. Aztán a rétegek egyre inkább elvékonyodtak, míg végül csak egy halvány csík maradt a kád szélén. Próbáltam elképzelni, mennyit kéne pancsolni ahhoz, hogy felmelegedjen a víz, vagy legalább valami hab legyen, amit nézni lehet. De kint még mindig csend volt, ezért inkább a libabőr-pöttyöket számolom a karomon. Már a harmincadiknál tartottam, amikor eszembe jutott, hogy talán nagymama már nincs is ott, elvitték azok az idegenek, vagy csak úgy elment világgá a vállára csapott sárga törülközővel, és csak akkor jön vissza, ha már hallá változtam. Sokszor mondta, hogy ez fog történni, ha túl sokáig maradok a vízben. És tényleg így volt: minél több ideig ültem a kádban, az ujjaim egyre fehérebbek és ráncosabbak lettek, egyre jobban hasonlítottak egy hal uszonyára. Gyorsan kikaptam a kezem a vízből. Még soha nem volt annyira uszonyszerű, de szerencsére még nem feszült hártya az ujjaim közé. Akkor végre értem jött nagymama. Kivett a kádból és bebugyolált a nagy sárga törülközőbe. Intett, hogy maradjak csendben. Lábujjhegyen mentünk át a konyhán. Nagytata pokrócba tekerve aludt a kanapén.

Másnap, amikor kimentem a gangra, láttam, hogy tényleg megváltozott valami: a lehullott faldarabok, és a kicsapódó salétrom egy sárkány alakját rajzolták ki a szemközti falra. Ez is félszemű volt, mint az, amelyik az ágyam fölötti szőnyegben lakott. Nagytata éppen felmosta a folyosón kanyargó vércsíkot, ami előző este a füléből szivárgott. Közben azt mesélte, hogy a kocsmában fogadásból felemelt a fogával egy nyolcszemélyes asztalt, és nyert is, csak közben a tét valahogy elgurult. Mutatta is a fehér csíkot, ami ott világított a jegygyűrűje helyén. Aztán hirtelen zsebre dugta a kezét. Egy pillanatra azt képzeltem, hogy azon a kis karikányi részen nagytata még mindig vidám és fiatal, mint a katonaruhás képen, amelyik olyan délcegen támaszkodott a vitrinben az ünnepi kompótos tálnak.

Délben bontotta ki az első üveget. Aztán estig kékes füstfelhőbe bújva ült a kanapén, kockás ingben és bőrmellényben, mint a cowboyok, és itta a savanyú szagú bort. Ha egy üveg kiürült, a fogashoz ment, feltette a jelvényekkel teleaggatott vadászkalapját, és indulni készült. Ilyenkor nagymama bement a szobába, az ágyneműtartó mélyéről elővett egy újabb üveget, de csak akkor adta oda, ha nagytata levette a kalapját, és visszaült a helyére.

A második üvegtől kezdve tikkadt szöcskenyájak és óriásszúnyogok telepedtek meg a füstfelhőben, aztán jött Botond, a buzogányos óriás, később pedig a népek tengere, meg a tomboló özönvíz. Miután nagytata azzal a rengeteg savanyú szagú borral lemosta a gyalázatot, mit ránk vertek a századok, a versek is kitörlődtek a fejéből, és már csak a méreg maradt. Akkor kezdte el szidni a világot: Lajost, a barátját, Popescuékat a szomszédból, a németeket, az oroszokat, a románokat, a magyarokat, a zavaróállomásoktól vinnyogó rádiót, az állami tévét, és azokat odafönt, akiknek a nevét soha nem mondta ki, csak dühösen bökdösött feléjük a hüvelykujjával.

Nagymama gyorsan becsukta az ablakokat, bezárta a bejárati ajtót, és eltette a kulcsot, aztán bementünk a szobába, és azt az ajtót is bezárta. Miután nagytata észrevette, hogy egyedül hagytuk, még hangosabban kiabált, és dörömbölt az ajtón. Közben mi a szobában vacsoráztunk. Szalvétába csomagolt parizeres szendvicset ettünk paprikával, és kulacsból ittuk a teát, mint egy kiránduláson. Próbáltam minél kevesebbet kortyolni belőle, mert ha nagytata sokáig nem csendesedett el, a virágvázába kellett pisilni.

Attól kezdve, hogy a sárkány megjelent a szemközti falon, egy hónapon át ugyanez a nap ismétlődött, de egy napon nagytata végre átváltozott. Arra ébredtem, hogy rántotta, kávé és friss vasalás illata lepte el a házat. Nagytata meg ott állt a konyhában vakítóan fehér ingben, szürke vászonmellényben, szépen megborotválva, és elegáns mozdulatokkal feltálalta a reggelit: hagymás rántottát savanyú uborkával, ropogós zsömlével. Reggeli után a nyakába kanyarította a sárga mérőszalagot, és ismét úri szabóvá változott. Levette a viaszkos vásznat a konyhaasztalról, majd ráterítette az újszagú zöld bársonyt. Krétával titkos jeleket rajzolt rá, majd ollóját csattogtatva körbetáncolta az asztalt. Odaperdült a varrógéphez, meglendítette a kereket, és a szédületes sebességgel mozgó tű alá kanyarította az anyagot. A zöld hullámok ide-oda örvénylettek a láthatatlanul kattogó középpont körül, majd nagytata ünnepélyes mozdulattal elvágta a cérnát. A következő pillanatban már egy kész kabátot tartott a kezében. Egy mozdulattal rám is kanyarította, és azt mondta, mehetünk felfedezni a várost.

Nagytata is felkapta a tavaszi felöltőjét és az elegáns szürke kalapját, fehér szegfűt tűzött a gomblyukába, majd elindultunk. A sárkány körvonalai alig látszottak a szemközti falon, amikor szinte repülve siettünk végig a gangon. Amerre mentünk, még a járda repedéseiből is virágok buggyannak elő, a gumiabroncs-ágyásokban sovány fácskák nyújtózkodnak, és az ablakokban pöffeszkedő muskátlik alig győzték kapkodni utánunk a fejüket.

A cukrászdában lassan körbeforgó emeletes tálakon trónoltak a sütemények, mi pedig a legfelső emeletről választottunk a leghabosabbak közül. Üveggömbben zubogó málnaszörpöt kértünk hozzá, amihez hajlítható szívószálat, és papírernyőt is adtak. A teraszról látni lehetett az egész főteret. Ott volt a fehérszakállú öregember is, aki beszélt a madarak nyelvén. Széttárt karral állt a tér közepén, és a kezén, a kabátja ujján, de még a fején is szorosan egymás mellett álltak a galambok. Amikor később elmentünk mellette, láttuk, hogy opálos szemekkel néz a napba, és mosolyog.

Bevetettük magunkat a parkba. A legeldugottabb ösvényeken bolyongtunk, míg meg nem találtuk a három göcsörtös, összenőtt platánt, amit dzsungelnek hívtunk. Felmásztunk az egyik alsó ágra, egy kicsit lógattuk a lábunkat, aztán nagytata leugrott, a nyakába vett, és úgy vágtattunk a körhinta felé. Széttárt karral repültünk egészen a felhőkig, aztán szédelegve, elnehezült lábbal botorkáltunk tovább a lebegő vattacukrok és léggömbök között.

Amikor az árusokhoz értünk, azt választhattam, amit csak akartam, mégsem volt könnyű, mert már fütyülős madaram, csipegető tyúkom, összerogyó szamaram, és tükrös mézeskalácsszívem is volt már. Akkor láttam meg a pénztárcát, amire Sandokan volt rajzolva. Egy újságból kivágott képet már szereztem róla, de feketével pirosra rajzolva sokkal szebb volt. Nagytata megvette, és egy fémpénzt is adott hozzá, hogy legyen mit beletenni. Kinyitottam, becsúsztattam az érmét, aztán egymásra kattintottam a két kis fémgömböt. Abban a pillanatban valami hűvös csiklandós érzés futott végig a hátamon a derekamtól egészen fel a hajamig, a hasamban pedig meleg lett, mintha forró teát ittam volna. Jó lett volna újra bekattintani, és újra érezni ugyanazt, de nagytata már vitt is tovább a templom felé, ahol sárkányölő Szent György várt ránk. Újra elmesélte, hogyan mentette meg a hős a szép királylányt, és az egész várost a veszedelemtől, én meg megint a sárkányt sajnáltam jobban, mert olyan kicsinek és erőtlennek tűnt.

Otthon lefekvés előtt elővettem a sandokanos pénztárcát, és újra próbálkoztam. Kinyitottam, aztán visszakattintottam, de az érzés nem ismétlődött meg. Megpróbáltam újra, de ezúttal a pénzt is kivettem és ismét beletettem. Így sem működött. Utána megint csak kattintottam ki-be, ki-be. Újra és újra megpróbáltam, nem tudtam abbahagyni, mert mindig azt vártam, hogy a következő fémes hang után megint végigfut rajtam az a forró és hűvös valami. De nem sikerült kényszeríteni a pillanatot. Nem akart megismétlődni.

Egy reggel megint sugdolódzás, és szokatlan zajok szűrődtek be a konyhából. Amikor lenyomtam a kilincset, először egy meztelen lábfejet pillantottam meg. Aztán láttam, hogy nagytata az. Ott feküdt csíkos pizsamában a konyhakövön olyan kisimult arccal, amilyennek még soha nem láttam. Amikor nagymama észrevett, gyorsan betuszkolt a szobába, és rám zárta az ajtót.

Később sokáig ültem a tűzfalakkal elkerített udvaron, és csak néztem a repedések és a kiszáradt indák között vibráló fényt. A földre puffanó szilvák savanyú szaga kaparta a torkomat. Észre se vettem, ahogy véresre súroltam ujjaimat a pad érdes lécein, pontosan követve a szilvaág lendülésének ritmusát.

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.