hirdetés

Csutak Gabi titkos naplója

2014. december 30.

Idén nyáron Balatonszemesen rendezték meg a József Attila Kör éves táborát. A hagyományoknak megfelelően két naplóíró – ezúttal Csutak Gabi és Mán-Várhegyi Réka – dokumentálta az eseményeket. Most Csutak Gabi titkos naplóját olvashatják.

hirdetés


Kedd

Megint kapkodással indul. Húsz perc alatt kell becsomagolni, ilyenkor először azt pakolom be, amit a legutóbbi utazáskor felejtettem otthon, (ez most a fogkefe), este, amikor már hűvös lesz, ki fog derülni, hogy legközelebb a kabát lesz az első a bőröndben. Márió ilyenkor mindig elfelejti a legegyszerűbb szavakat, viszont nagyon leleményesen írja körül őket, mint Örkény a kockacukrot. Nagyjából ilyenek vannak, hogy: lábat beborító fűzős dolog, zárba dugható recés fémtárgy, ma is született egy gyöngyszem:"szintetikus anyag, amit magunkra kenünk, hogy ne legyünk büdösek". Így lesz tusfürdőnk az utolsó pillanatban. Áthajszoljuk magunkat a Délibe, ami kész mutatvány a gurulós bőröndökkel (Pesten az emberek képtelenek kivárni azt a fél másodpercet, ami ahhoz kell, hogy az ember leemelje a csomagját a mozgólépcsőről, ezért folyton belénk ütköznek)

Már jónéhány naplóíró szövegét hallottam már, vannak, akiknél most az jönne, hogy nem biztosak benne, hogy vajon tényleg ők írják-e a naplót. Én sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy elvállaltam. Már a vonaton azon rágódom, hogy nem kellett volna. Nem fogom bírni a pandákat gyilkoló Ferenc Ferdinánd trónörökösről szóló könyv fordítása mellett, biztos, hogy idén nem lesz semmi izgalmas, amit érdemes titokban leírni, egyébként is mindent el fogok felejteni, ha nem jegyzetelhetek.

Amikor leszállunk fogalmunk sincs, merre kell menni, de fél perc múlva, már Szegő János irányításával menetelünk a cél felé – vezetőnknek olyan jó a helyismerete, hogy egy órával később már futó-útvonala is van. Irigylem. Nekem is volt egy felbuzdulásom, addig edzettem, amíg le tudtam futni megállás nélkül a Margitsziget kört, el is dicsekedtem vele mindenkinek, de azóta egyszer sem mentem ki.

A Gömbhalmaz irodalmi csoport felolvasása beigazolja a jegyzetelés hiányával kapcsolatos félelmeimet. Ennyit sikerült leírnom a műsor után: vasreszelék az anyaméhben, földhöz rántott köldök. Szenderák Bence szerint Miskolc nagyon nyomasztó város, bizonyára Debrecen is az, ma Pest is az volt, szóval nem kell félni, mindenhol van elég inspiráció a versíráshoz.

Különben meglepően céltudatosnak tűnnek, ezek a nagyon fiatal emberek. Nekem húszévesen biztosan nem voltak ilyen határozott elképzeléseim arról, hogy mivel akarok foglalkozni. Ráadásul nem csupán írnak, hanem más területekkel – például dizájnnal vagy matematikával - is foglalkoznak. Úgy tűnik, nagyon jó lehet a Műút szerkesztői által szervezett Szöveggyár-tábor, ahol a csoport tagjai találkoztak.
Utána jönnek az író-cimborák meg az illusztrátor pajtások. Nevük jól passzol a hajdani KISZ-üdülő pajtásias hangulatához. Egyébként Dávid Ádám jól működő kezdeményezésről van szó: gyerekirodalommal foglalkozó szerzők és illusztrátorok egymás műveiből inspirálódva hoztak létre egy közös blogot.

Ekkor már jegyzeteltem. Az a fedő-sztorim, hogy a marosvásárhelyi Látó nyomtatott verziójába írok majd összefoglalót. Elég nagy hülyeség lenne, ha mondjuk a nyomtatott lap októberi számában jelenne meg az írás, de senki nem gyanakszik. Biztos azért, mert ránézésre azt szokták hinni rólam, hogy teljesen ártalmatlan vagyok. Végre hasznát vehetem egy olyan tulajdonságomnak, amit mindig is utáltam.

A hivatalos programot egy különös performansz zárja: P. Horváth Tamás egy utcai lámpa fénykörében ül egy padon, világos színű szafari-szerelésben, és különleges menüsorokat olvas fel Tündérváros című most megjelent könyvéből. Van itt rozmaringos fagylalt, tejfölös eper, tárkonyos fácánleves, velős pirítós, puliszkás szarvasgomba, azt is megtudjuk, hogyan vonatozott jégbe hűtve a Pécsiekhez az első eredeti Dobos torta.

Közben sorban állunk, hogy jusson még valami Cserna-Szabó András bográcsgulyásból, amit mélytányér hiányában papírtányérra helyezett kenyérszeletekre halmoznak a leleményes irodalmárok, hogy szét ne folyjon. Közben megtudjuk, hogy az igazi ínyencek régen meztelen nők testéről ették párizsi szalonokban a kimondhatatlan nevű desszerteket. Ha P. Horváth Tamás nem panaszkodna időnként arra, hogy nehéz egyszerre könyvet lapozni és mikrofont tartani, azt hinném, hogy egy dekoratív hallucináció. De az is lehet, hogy a Szőcs Petra képein látható alvó szerzők álmának kivetülése.

Aztán elszabadul az este. Már csak foszlányok maradnak a fejemben: koloniális botanika, dino-pornó-hangjáték, lappangási fázis, Pécsnek annyi: Zsolnay gyár helyett Zsolnay múzeum. Egy hang a szomszéd asztaltól: „én a nőket szeretem, de Áfra János a legszebb férfi, akit valaha láttam."


Szerda

Reggel benézek a V4 workshopra. A nemzetközi csapat még csak az ismerkedésnél tart. Tóth Kinga és Mán-Várhegyi Réka kérdezi őket a pályakezdés nehézségeiről. Rokonszenves társaság: van itt zenész, slammer, politológus, bölcsész, aki otthagyta az egyetemet, de aztán világutazó regényíró lett belőle. Szó esik a műfajok rangsorolásáról is. Ezzel kapcsolatban valaki elmond egy viccet, ami a skandináv országokra jellemző regénykultuszt gúnyolja ki. Két részeg finn író beszélget.
- Te író vagy?
- igen, az vagyok.
- egész biztos vagy benne, hogy író vagy?
- naná, hogy biztos vagyok benne.
- Jó, és mégis, hány tri-ló-gi-át publikáltál eddig?

Örülök, hogy délután újra megnézhetem Lichter Péter Rimbaud-filmjét. A szupernyolcas tekercsekből összerakott montázs-filmben Kele Fodor Ákos, Nemes Z. Márió és Mestyán Ádám prózaversei hangzanak el svéd, indonéz és arab nyelven. Bizarr variációkat vázolnak fel a kalandor ex-költő lehetséges – vagyis inkább lehet lehetetlen – élettörténetéről. Ritka jelenség, hogy egy filmrendező ilyen jól ismerje a kortárs lírát. Mint kiderül,ez első sorban Kele Fodor Ákosnak köszönhető, ő volt ugyanis az első „háromdimenziós költő" akivel Lichter Péter találkozott. Nemsokára elkészül a következő filmje is, amelyben Simon Márton polaroidjait fogja kvázi némafilm-feliratként felhasználni.

Kezd kitörni rajtam a naplóíró-pánik. Pont a megfeszített igyekezet miatt, hogy mindenre figyeljek, úgy érzem, mintha nem is lennék itt. Elhatározom, hogy egy kis ideig kikapcsolom magamban a titkosnapló-funkciót. Persze esélyem sincs. Szarka Károllyal futok össze, aki arra panaszkodik, hogy mindenki őt gyanúsítja, annak ellenére, hogy naponta megjelennek a tudósításai a Librariuson. Braun Barna is csatlakozik hozzánk, szerinte idén rossz a poéntermés a táborban, ezért azzal szórakoztatja magát, hogy Kispál-számokat nyomat a telefonjáról és hamisan énekel hozzá. Várja, hátha rászól valaki.

Bent már megy Színész Bob és a Slamkölykök műsora. Bevallom, nem vagyok egy slam-rajongó, de ez a kezdeményezés nagyon rokonszenves. A srácok lelkesek, igyekeznek a legjobbat kihozni magukból, tagjai egy közösségnek, ahol megbecsülik őket. Ráadásul nem is csinálják rosszul. Tanulok egy új szót is: a slam-szűz az, aki először lép fel nyilvánosan. Neki dupla taps jár. Később váltok pár szót az egyik sráccal. Szerinte a slam segít abban, hogy az ember rájöjjön, hogy mit akar valójában, segít leküzdeni a félelmeket és arra ösztönzi, hogy elérhető célokat tűzzön ki maga elé. Úgy tűnik komoly önismereti tréning zajlik itt slammelés címszó alatt. Minden elismerésem.

Hiányzik Szigliget. Pontosabban a szigligeti kör, amit esténként többször is meg szoktam tenni: terasz, aztán a fa alatti asztal, folyosó, büfé-ablak, könyvtár és megint terasz. Itt jobban szét vannak szórva a gócpontok és sokkal feltűnőbb, ha az ember idegenek beszélgetésére kíváncsi. Valaki be is szól nekem, hogy menjek közelebb, ha hallgatózni akarok. Azt hiszem, ideje lefeküdni. Holnap majd kidolgozok valami jobb stratégiát. Arra alszom el, hogy valaki fáradhatatlanul dobol az ablakunk alatt. Másnap kiderül, hogy Kovács Feri tér át a dobolásra, amikor már mindenki kidőlt, akihez beszélni lehetne.

 

Csütörtök

A nap fénypontja Szőcs Petra filmje, a Kivégzés. Ennek szubjektív oka is van. Egy-két évvel lehettem idősebb, mint a filmben szereplő kislány, amikor én is többször végignéztem a Ceaușescu házaspár kivégzését a tévében. Ha nem is tudtam volna megfogalmazni, világosan éreztem azt, amit a beszélgetés résztvevői így foglalnak össze: egy ilyen koncepciós per, egy ilyen brutális gyilkosság, nem hozhat katarzist, morális értelemben nem jöhet el egy jobb világ. Én is kitéptem a kortalanra retusált diktátor képét a tankönyveim első oldaláról, de ez nem jelentett elégtételt a vérbe fagyott öregember látványa után, akinek cinikus módon, még a vérnyomását is megmérték mielőtt lelőtték.

Selyem Zsuzsa szerint a film többek között attól ilyen erős, hogy felmutatja a diktatúra infantilizáló jellegét. Sokak számára ez a korszak még mindig mítoszok ködébe burkolózik. De ahogy erre Fehér Renátó egy szemléletes példával rávilágít, ez nem nosztalgia, hanem inkább a Stockholm-szindróma: Kelet-Németországban gyerekek szedték össze a Kolorádó-bogarakat, amelyeket állítólag amerikai repülőgépekről dobtak a földekre. Az ellenség ármánykodásának bizonyítékait cukorra lehetett beváltani, ami egyébként csak jegyre volt kapható. Renátó szerint ez által ösztönszerűen összekapcsolódott az édes íz és a hatalommal szembeni szolidaritás. Nem tudom, hogy ez tényleg így volt-e, de elég hátborzongatóan hangzik.

Parti Nagy Lajos és Vári György beszélgetésére úgy érkezem, hogy még mindig a film képei peregnek bennem. Arra a kérdésre, hogy politikai költészetet művel vagy sem, Part Nagy azt válaszolja, hogy „nem vagyok kettő", nem lehet külön állampolgár és külön író, vagyis tágabb értelemben nem lehet nem politikai szerzőnek lenni. A mai Magyarországon inkább az a probléma, hogy politizálás alatt sokan, automatikusan pártpolitizálást értenek. A beszélgetés végkicsengése nem valami vidám. Ugyanazt a pesszimizmust és/vagy tanácstalanságot érzem a „hogyan tovább?"- kérdést illetően, mint tegnap a New wave - beszélgetés végén.

Innen kicsit nehéz visszatérni a bulizók közé, de azért sikerül. Vendel bácsi állítólag már az első napon itt volt, de én csak most veszem észre. Olyan, mintha kísértetet látnék. Úgy tűnik, olyan mitikus figuraként élt bennem, aki nem is létezhet a szigligeti kastélyon kívül.


Péntek

Későn kelek, lemaradok a drámaszemináriumról, pedig nagy lelkesen ígértem, hogy bemegyek, amikor Gáspár Ildikó mondta, hogy a Tóték kisregény és drámaváltozatának összehasonlításáról lesz szó. Helyette pizzát ebédelünk. Szegő János éppen akkor ér vissza a futásból, hogy még rosszabb legyen a lelkiismeretünk. Nem vagyok különösebben finnyás, de ez a rendszerváltás előtti nosztalgia-konyha, ami a táborban van, már kezdett megviselni.

Tökéletes nyárbúcsúztató nap van, az üdülőtelepen már kevés a vendég, de még nyitva vannak a büfék. Györffy Laci és Miklósvölgyi Zsolt arról beszélgetnek a sajtos-tejfölös lángos fölött, hogy mit szolgáljanak majd fel a káposzta közé eltett, finomra darált Juhász Ferenc könyv mellé, amit három hete ástunk el szertartásosan a Laci kertjében.

Zsoltnak különös látomása támad egy Jobbcsi nevű jachtklub reklámtáblája előtt. Azt mondja, hogy az országot lassan elnyeli a nábob-esztétika. Az urak ott csücsülnek a latifundiumukon, büszkén csapkodják műbőr foteljük karfáját, miután kápolnát építettek maguknak, csak azért, hogy megszentelt ásványvizet exportálhassanak Dubaiba.

Mire beérünk szeretett KISZ-táborunkba, már kezdődik is a beszélgetés Márióval. Megtudjuk, hogy a kedves szerzőt költőként és esztétaként is a poszthumán esztétikák felé húzza a szíve, „vagy az a szerv, amely a szíve helyén van" – teszi hozzá Bartók Imre. Az foglalkoztatja, hogy hogyan lehet az emberfogalom válságáról beszélni, hogy mit lehet kezdeni azzal az amorf „pszichotikus sokasággal", ami a szubjektum felbomlása után marad.

Aztán elkezdődik az idei JAK füzetek maratoni bemutatója. Izgalmas részleteket tudhatunk meg Mán-Várhegyi Réka JAKkendő-díjas kötetének szerkesztési folyamatáról, például, hogy egy novella címének megváltoztatása következtében, „hogyan borul szeretet a szereplők fejére." A könyv egyik nagy erénye, hogy a szerző veszi a bátorságot, hogy az őt körülvevő hétköznapi valóságot írja le rendkívüli precizitással. Nem kell szokatlan eseményeket, vagy karaktereket játékba hoznia ahhoz, hogy megrázóan rávilágítson arra, hogy az emberek sokszor árnyékok saját életükben.

Utána Nagy Márta Júlia, Kerber Balázs és Pallag Zoltán következik. Költészetük egyik közös vonásaként a stilizált alakmások jelenlétét emelik ki a szerkesztők. Nagy Márti Ophéliája ki van szolgáltatva környezetének, és egyetlen önálló döntése saját halálára vonatkozik, Kerber Balázs Enzoja a strandos versek olaszos figurájaként született, de nem tisztázható, hogy kicsoda ő, a beszélő barátja, a beszélő a múltban, vagy esetleg egy tárgy. Pallag Zoltán alakmása pedig nem más mint Zoli, akiről a költő csak ennyit árul el: „Egy kicsit én is vagyok ez a Zoli. Évek teltek el, amíg ara a figurára kezdtem hasonlítani, akit megírtam."

Lesi Zoltán és Izsó Zita kötetbemutatójáról, sajnos lemaradtam. A tíz perc pihenésből, egy óra alvás lett. Ilyenkor szoktam a másik naplóíróra gondolni. Remélem ő sokkal strapabíróbb, vagy legalábbis nem ugyanazokat az eseményeket hagyja ki. Próbálom energiaitallal visszatornázni magam a valóságba, mire Nagy Márti kedvesen megjegyzi, hogy olyan reményvesztettnek tűnök, mint egy csehovi hősnő.

A vacsoránál Turi Márton pontos leírását adja a konyhás-nénik csapatjátékának: az első kiteszi a tésztát, a második ráönti a lekvárt, a harmadik rászórja a porcukrot, a negyedik gyűlölködve néz.

Mai poén-gyűjtés: azt szeretem a párbeszédekben, hogy a sorok nem érnek mindig a lap széléig, néha megállnak a felénél (Mán-Várhegyi Réka); Jobb együtt megrohadni a föld alatt, mint külön-külön.(Nemes Z. Márió az őszművészeti projektek jövőjéről); Marczinka Csaba idegrendszere vagyok zsírba csomagolva (Tolvaj Zoltán).


Szombat

Ez a nap a naplóírásról szól, meg arról, hogy miről maradtam le idén. Nem mentem be szemináriumokra, nem úsztam a Balatonban, nem mentem vízi biciklizni. Utolsó kétségbeesett kísérletet teszek arra, hogy anyagot gyűjtsek: Győrffy Lacit megkérem, hogy jöjjön el velem a focipályáig, ahol Kiss Tibor Noé, Sörös Borbála, Bartók Imre, Áfra János, Pallag Zoltán és persze Szegő János játszik. Eszembe jut a sztori, amit sokszor hallottam a Litera tatai táborában: amikor Márton László volt a naplóíró azzal bukott le, hogy elment megnézni egy meccset, pedig mindenki tudta, hogy utálja a focit. Én utálni nem utálom, de még annyit sem értettem, hogy ki kivel van és miért. Talán az volt a cél, hogy minél többször a pályán kívülre juttassák a labdát, de nem vagyok benne biztos.

 

Azért jó lenne már túl lenni a naplón. Jobban szeretek hátsó gondolatok nélkül beszélgetni a barátaimmal. Aztán holnap majd vidáman felpattanunk reggel nyolckor, hogy átadjuk a helyünket egy nyugdíjas-csoportnak, akiket még a mindig kiegyensúlyozott Gaborják Ádám szerint is „nehéz megemészteni". Rájuk hagyjuk a poloskákat, a csőrepedéseket, a feltálalt cukros zsírkockákat, az időutazó konyhás néniket, a túlterheltségtől az idegösszeomlás szélén álló kocsmáros bácsit, és ezt a szép, verőfényes őszt. A társaság idén is nagyon jó volt, de azért remélem, hogy jövőre máshol találkozunk.

(A szöveget és a képeket a JAK jóvoltából közöljük. Fotó: Bach Máté)

 

 

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.