A kortárs irodalomnak vannak remek és nagyon rossz előadói is, s ennek nincs köze az írás minőségéhez. Hogy két tagadhatatlanul kitűnően író végpontot említsek (előre is bocsánat érte) Márton Lászlótól bármikor élvezet hallgatni egy regényrészletet, ám évekkel ezelőtt lelkesítőnek éreztem, mikor Kemény István maga csak kétszer négy sort olvasott fel a Quimby-vel közös PIM-béli koncertjén, s a többit színészekre bízta, mert a halk hang és a lámpaláz olyan elegyet alkot, ami nehezen befogadhatóvá teszi a verseket – szinte az egészük visszapattan arról a falról, amit az előadó személyes biztonságáért érzett aggodalom falaz a versmegértés elé.

Kovács András Ferenc számos alakmást és sokkötetes életművet hagyott már maga mögött, így nem volt könnyű dolga, mikor összeválogatta kétszer ötven perces műsorát, abban megvillantak Lázáry René Sándor, Jack Cole, a játékos és a komoly költő hangszínei, s mégis, az est gyakran átkacagott, a rímtechnikán és a nyelvjátékokon oldottan vigadó kétszer ötven perce után (és ráadásként kaptunk még egy gyerekverset is a Hajnali csillag peremén-ből) inkább a „sóhaj-uszályunk” lobbant, s azt hallgattam, ahogy a „csönd ciripelget utánunk”, semmint Jack Cole dalainak harsány színeit tükrözte volna hazafelé az esti város boltjainak kirakata.

A fattyúdalok Edward Lear előtt tisztelgő versének első és utolsó sora paradoxon ugyan, de egyszerre volt igaz az április 3-i Kamra-béli estre: felemelő és lesújtó dolog ismerni KAF urat, vicces és lehangoló hallgatni a verseit, ő maga kitűnő stiliszta és remek előadó, aki vicceivel együtt is komor hangulatot közvetített – egy humoros, de cseppet sem vidám költő alakmásai elevenedtek meg a színpadon.

„Be jó ismerni KAF urat! / Pedig szeszélyes egy személy! / S míly kacskaringós agyfurat! / Hisz kecskerímekben beszél… […] S írogatnak benne többen, / Hisz ő csupán egy hangulat! / De néhanap tükörbe döbben: / Be rossz ismerni KAF urat!”

KAF urat hallgatni, látni jó dolog: akkor is, mikor maga van, akkor is, mikor a többiek: Jack Cole vagy Lázáry René Sándor, esetleg Kavafisz. Akkor is, mikor láthatóan jókedvűen játszik (elhangzott a Kosztolányi japánokat műfordít ciklus kibővítve, s a közönség soraiban ülő Parti Nagy Lajosnak írott Téli prézli is) vagy amikor mindennapok felkérései nyomán villannak fel a versek, mert a hozzá közeli színház számára készít ünnepi beszédet színházi világnapra vagy a színészek kettős életéről szól egy oratioban.

Előadásban volt részünk, a Kamra nem túl nagy befogadóképességű nézőterén ülőknek; a közönség soraiban ismerősök és ismeretlenek, egyetemisták és idősebb házaspárok, tapasztalt KAF-olvasók vagy a szerzővel épp itt és így ismerkedők. A színpad Az író színháza estektől megszokott: nem sokat változott az évek alatt, egy asztal, egy szék, az alkotás elképzelt, e színpadon gyakran üresen maradó helye, s egy pulpitusként használható fa asztalka, mely mögött ott áll a költő vagy író – s olvas. Kovács András Ferenc előadott. Megtervezett kétszer ötven percet, s néha (Brecht Cápa-dalának átiratában) még énekelt is, határozottan, szerepét ismerve és kiismerve állt ott, s a többszöri visszatapsolás után engedte el e szerepet, a felolvasó költőét, hogy kimondja, amit a versek is mondanak, máshonnan, hát másképp, hogy jó volt ott lenni és azt érezni, hogy amit csinál, számít.

„Csak én írok, versemnek hőse: semmi” parafrazálja Babitsot KAF az itt is elhangzó Pro domo-ban. Szeretnék én ilyen semmi lenni – csaphatna rá vissza sokunk. Én mindenképp - ha boldogabban is.

Györe Gabriella