Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza, Te dicső hajdankor! Fényes napjaidra!… Nemhiába szerette vala a magyari nép igasságos Máttyás királyt: nem volt több hozzá hasonlatos fejedelme az magyariknak. Amint neszét vötte, hogy itt vagy ott erőssen sanyargatásban vagyon a szegény földnépe, nem volt nyugodalma Budavárában – álczába bújék, s úgy mene színről színre, látni a valóságot.

Üldögél vala Budavárában igasságos Máttyás király, és a fejit borogatá három talján szóga, annyira kiaggott akkorára minden félle mulatozásból, és nagyon unná  felséges maga magát. Beatrix királyné asszon állat minduntalag az olaszhoni új szabállokat tötte mög a palotába’, amellyek a mi derék Máttyás király urunknak a bosszantására valék. Beatrix királyné asz egész életöknek asz ő módját más képpen rendöle olyatén kemény viselkedésivel mint egy sereg drabant. Szép termettű és gömbölyes fizimiskáju asszonyi állat vala a királyné de a természettye mindeneget lerontatik. És a mi jól vívó bajnok urunk leend mellette mint a megalutt tej a kötsögben. Ennek okáért a király gyakorta távolságost tartaná felséges maga magától a magyari urakat mert már akkoron nem találá kedvit asz nagy vendégeskedésökben. Azelőtti időkben akárki atyafi bémehete szabadon a királyhoz panaszát tönni vagy alamizsnát kunyorogni. A királyok annak előtte szóba elegyedék a szegény földnépével. Ollyan vala kezdetben Máttyás király urunk es, még kedig jóságával és kegyességével meghaladá asz előtte való fejdelmiket. De mikoron Beatrix királyné asz franczos talján kíséretivel Budára jön vala, király urunk teljességgel megkülönbül. Nagy pompára, gőgességre és mindenekben fényességre törekedé. Új palotákat emeltetne, sok szép bútorholmival és arany edényekkel. Csényáltaték vala sok czifra ruhákat de tsak kedig asz idegen talján szabókkal. A királyné asszony  elvoná urunkat a nyájaskodástul, a drabontokkal állattá ajtaját, senki be ne léphetne . Arra győzködé asz urát, hogy asz mindenekben megmutatá asz ő felséges voltát. Tsak ritkán engedé, hogy Máttyás kimönjön asz udvarba a nép közé. Beatrix királyné asszony megkére volt mindeneket, hogy pergament írna vagy íratna a deákokkal, ha panasza leend, vinné a levelit annak utánna a kancellárius úrhoz, de nem a királyhoz személyösön. Eszen képpen próbála a királyné Magyari országból Olaszhont csényálni. És a patvarba hogy nagyon elprédállva sikeredék vala neki . Hívna utánna talján földről sok jeles és minden félle míves mestereket drága kőcségen, képírókat, képfaragókat, képmetszőket, kőmíveseket, kőfaragókat, asztalosokat, rézműveseket, patikáriusokat és szakátsokat, vajat köpülőket, sajtokat nyomatókat, solymászokat, édességtsinálókat, gyöngyfűzőket, síposokat, dobosokat, komédiásokat meg ki tudja még mi fajta putzos pereputtyokat. Tsak már hogy a sok olasz geróff és herceg ide nem tolá a képit. A magyari urak meg a szegény földnépe kedig mindezeket igen bánnák, hogy  az ország kincsét a királyi méltóságok ollyanokra kőtik, akik idegenek. Mert ennek utánna asz leend, hogy asz idegen fattyak kitakarítanák asz országbul mind a pínzt,  aranyat. De Máttyás király urunk asz illyetén sutyorgókra nem hallgat vala. Budavárának ékesítését annak okaért folytatá, a termeket felette csinyosíttatni. A Duna felé emelteteté egy virágokkal föstött falú kápolnyát, hogy abba a királyné asszon naptámadattól alkonylásig imádkozna, azalatti időben békin hagyva a királyt. Azon felül Máttyás urunk építteté szép libráriát felséges maga magának, hogy a könyvtartóházban a franczos királyné asszonytól nyugodalma vala ottan. Bezárkózék, miérthogy csöndben szereté üldögélni a király, odahozatna vala sok jeles könyveket, mind deák, mind görög codexeket. Mindenkoron esztendőnkint harmincháromezer aranyforintot költé az íródeákokra. És a könyveket kötteté sölyembe és szép kék bársonba, ezüst és arany kapcsokkal és boglárokkal, mert kedig ettül a királyné asszont a guta ütte vala, hogy miért nem maskurára vagy zenélésre, lakomára adá ki a király a sok pénzt.
A magyari urak mind jobban panaszolkodnának, hogy minek lött a palota residencia és a számtalan különcség. Megfeküszé vala a mellyüket a nagy kőcség, hogy a király ollyan könnyen elhányná asz ország pénzit. Másra szerzötték a régi királyok a kincset.
Máttyás király urunk a pitvarba kévánná a taljánokat es ugy mind a magyari urakat. Egyedülleg szereté asz üldögélést a szép új libráriában, de hamarost ottan se talála nyugtot. Szomorságra adja vala magát , és úgy tönné a döntésit, hogy már kedig a királyné asszon megbosszantására leend – akkoron időben már ágytul-asztaltul elváltak vala -, esmeg vándorlásra küldé magát. Mikoron fiatal uralkodóként megpróbálá a nép szeretetit, húzkodá felséges maga magára maskurát, halász, vadász, madarász gúnyákat, máskülönben kedig szegény kovácsként és vándorló mesterlegényként es mutatkozék . Mostan esmet parasztujjast és fótozott nadrágot keres a ládafiábul, és nem vivé felséges magával tsupán egy szőttes tarisnyát, abban es czipót és vereshagymát, mert szógaleginynek, sej, a szeginynek, kevés a vatsora. Meg egy köpönyeget vivé. Beszörzé egy koldusbotot, hát ha uggyan kivirágoznék neki.
Mikoron ezen képpen lesettenkedik vala a szépséges palotából asz országnak útjáig, mendegéle egyenest amerre a maga felséges árnyéka vezeté. Ötednapon delelőkor elérkezé  egy faluhoz. Reménylé, hogy  Gömörbe jutá, mert kívánalma szerént oda tart vala. Mikoron egy omladozó gunyhót láték a távolban, derekassan nekiindula. Az árok szélin termetös fehérszemély üldögéle, és möglátván a parasztot közeledni, enkább elfordula, mint sem kedveskede néki. De Máttyás urunk nem hagyá annyiban.
- Millyen csénos leánzó vagyol – szólítá meg a király.
- Komolyibb helyeken a szépség tsak hátrány  - biggyeszté a   szállyát a leán.-  Én nem csénos vagyok, hanem okos. Én vagyok az okos leán a mi falunkban.
- Ki mondá eszt neked?
- Bizon nem más, mint a mi felséges urunk, Máttyás király.
- Notsak – bíszta el felséges maga magát Máttyás, mert semmire sem emlékezék vala.
- Nem hiszi kend? Akkori időben mondá a király, amikor fent járék nála Budavárában.
- S mit csényáltál ott?
- A király urunk vitetett vala oda. Látá mindenfelé a nép, hogy őfelsége igen kedvelé a szép termetű fehérszemélyeket.
- De soha másnak a feleségit nem bántá! – dícséré felséges maga magát Máttyás.
- Aszt én nem tudhatom – vonódék az okos leán –  Mikoron az okosságomnak a híre eljuta a királyhoz, befogat vala  hat lovat a parádés kóllyába, értem küldé a hajdúkkal, úgy vittenek asz udvarába.
- Nem úgy vala! – szólotta el felséges maga magát Máttyás.
- Hát hogy ? Kitsoda kend, hogy jobban tudná?
- Én úgy hallám, te leánzó, hogy az idesapád ajánlana be tégedet a kamarásnál.
- Ha úgy es vala, akkor es megválaszollám a király minden kérdésit. Asz aranyfonalról, a száz lyukas korsóról. Sőt még ördengesen vivék es ajándokot meg nem es, mert a galamb kirepülé a szitából, amikoron odaadám.
- És azután mi leend?
- Azután a király urunk feleségül vett. Egy-két éjszakára…Hiszön értheti kelmed…
Máttyás erőssen zavarba jöve, mert eszibe jut, hogy télleg asz történt vala. Egy hét múllatján küldé vissza asz okos leánt a szülékhez, jó somma aranyforintokkal, czifra ruhában. Akkoron kedig már nem a hatlovas hintaján, tsak lassu szekéren.
- Akkorontól jól megy a sorod? – kérdezé a leánt óvatossan.
- Hát hogyan ? Vaj mi nehéz sorom leszen. Iszen híre szallada, hogy a királlyal közessülék. Mék kérő örvende ezen a nyavallyás hírömön? A pénzt idesapám elvevé tüllem. A bárson ruhákat a húgaim elhordák. Nem marada mássom, tsak a csupasz eszem. Asz meg? A diadalomnak vége, esmet asz út szélin állok , várom, hogy megpróbájjanak.  Amék atyafinak van elig pénze hozzá. Kendnek, ha nem csal mög a szömem, árva garasa  sincsen, tsak a rongyos ujjasa.
- Annyit mondjál mög, okos leán, millyen férfi  a király?
- Ollyan közepes termetű, se alacson, se magos. Válla széles, orra hosszu.
- Formájára, mint én ? – mosolygék a leánra Máttyás.
- Co, dehogy es! Nem vala öreg es ránczos. Hanem szép dalia, fürge lépésikkel.
Hertelen Máttyás felbosszantódék, de nem mutatá vala. Nem es monda semmi többrül asz okos leánnak, sarkon fordula, és ösmég  a falu eránt halada. Felséges maga magában füstölgék asz időnek múlássán, de arra jutá vala, hogy nem kelletik minden féle czömendének szavát hinni, enkább  a szegény népnek a baját, panaszát kelletik keresni . Mire eléré a falut, beestelede. Ott vala egy kovácsműhely. Asz előtt a mester még patkolá  asz utolsó lovat. Megállék Máttyás király a műhelynél, köszön vala tisztességgel, szállást kére éjszakára.
- A baknak a fittye! Nem ollyan idők járnak – felele foghegyről a mester – Adjon neked, hitvány paraszt, feküvést és vatsorát asz, aki nagyot mer álmodni, es azonközbe már elkezdődék neki a jövő.
Máttyás király urunk igen eltsodálkozék, mert szót se ért vala ebbül, máskülönben kedig megéheződik vólna és elfáradék. De nem akará volna felfedni, kitsoda igazibul, mert még töpörtyűnyit se látott a jeles Gömörbül.
- Miért kelleték a jövőtől félleni? – kérdezé a mestert.
- Ha nem akarsz, ne féjj tülle – mordult rá az atyafi, avval bemene a házba, s rácsapá Máttyás hosszú orrára az ajtót.
A király megkerüli vala a házat. A palláshoz vezető lajtorján egy sován, boszorkánhoz hasonlatos  asszonyszömély ül vala, s avval foglalatoskodna, hogy zsírt kapirgál a bödön mélyirül.
- Ahol ketten vannak, a harmadik se maradhat éhen – mosolyga rá a vén banyára a király.
- De nem itt! – vitsorog a banya – Abbul elég vala eccer.
- Mikoron, néne?
- Régen erre járt vala a király. De maskurában ám! Senki emberfia a tarisnyás, botos vándorlegényben mög nem ösmeré a hatalmas urat. Akkoron ipeg lencsét válogaték.
Máttyás királynak rémle valami a régi daliás időkbül, egy kantsó kadarrról, s hogy a kocsmáros nem ad vala hitelt.
- Az uram, akié akkoron esz a műhely vala, asz utolsó ujjasát küldi velem az ivóba, hogy megvendégelne egy vándor kovácslegényt. Asz kedig nem vala más, mint asz igasságos Máttyás király. Iddogálánk, danolánk, még tánczolánk es. Elfogyá minden, ami a háznál vala, tojás, szalonnya, hagyma, lencse. Utána tsak az éhkoppot nyelénk.
- A király nem fizete semmit? – kérdezé Máttyás , mert nem emlékeze.
- Nem bizon, hanem tsak úgy legényesen elmene hajnaliban. Annyit monda elütte, hogy ha az uram eccer Budavárába vetődne, keresse meg őtet, mert ott dógozik asz istállóknál. Asz uram fel es méne hamarost, nem gondola semmi különbet, tsak beköszönne oda. Bizon megijede, mert a kovácslegény maga a király vala.
- Akkoron a király örömest ada valamit a régi lencsevatsoráért . Azt hallám , míves dolmányokkal küldé haza a kovácsot. Annyi vala a drágakő a ruhákon, mint a lencse a tálban – erősködék Máttyás király, mivelhogy mindenek eszibe jutának – A főurak addig rakják vala a dolmányokat a mesterre, amíg össze akarna rogyni.
- Nem akará, dehogy akará – veszédik a királlyal a vén banya -, de hazajönni se akará. Meg sem áll vala Raguzáig. Tengerre magyari!, eszt gondolá, és fölcsap dalmát farkaslovagnak. Mert aszok szabadon portyázgatnak , rabolnak mindeneket, fehérszemélyeket es. Én meg itt maradék a kicsiny porontyokkal. Eladám a műhelyt a szomszéd kovácsnak, most cselédként élek a  házamban. Minek kelletett ajándékokkal rontani az uramat! Bezzeg kedig a kalázi bíró! Annak a felesége kőlevessel vendégelé a királyt, viszontag aranyrögöt talála utánna a fazekában.
Máttyás király éhesen marada. Leteríté a köpönyegit egy eperfa töviben az út szélin, ott aluda hajnalig. Akkoron felkele, és indulna tovább. Hamarost megpillanta egy szép nagy rétet, annak a közepibe’ erős csillogást. Aranyszőrű bárán legelész vala ottan. Kettő juhász őrizé. Bánkóda erőssen a király, merthogy fene éhes lött , és früstükre megevé volna asz barikát. Esmet utána eszibe jutá, hogy iszen aranyszőru juh csak a királyi réten van magos Budavárában. Akkor emesz mit keresé itten? Ellopá valaki büdös parasztja? Megint esmet eszibe jutá Máttyásnak, hogy mostanag a gúnyájában ő felséges maga lött a büdös paraszt. Mene egyenest a juhászokhoz. Látá , hogy az arany csillogást fernyákosan a báránra fösték vala, attul fényes a szőre. Hanemha az egyik juhász tsupa aranyhímzéses dolmányt viselé a czifra szűr alatt. Elámula Máttyás király, de a juhász rárivall vala.
- Hajojj meg, kurvafi!
Máttyás király megmérgesede.
- Tán kend a püspek?
- Nem, én a burkus király valék!
Megvakará Máttyás király a hosszu orra tövit, mert valami rémlene a burkusságról.
- Hogyan es vala esz a királyság?
- Alig múlott  húsz esztendeje, hogy igasságos Mátyás urunk nekem adá a burkusok fele országát, amit a burkus királytól elnyere. A királyleánt feleségül vettem vala. Az öreg király mostan már a mennyországban iddogál. A pályinkát igen kedvelte volt, azt mondogatá, minek es tartóztatná maga magát, iszen az élet tsak ollyan, mint a kicsiny gyermök inge, rövid és saros.
- Iszeg juhász vagyon kend mostan es – ámula esmet Máttyás , kedig rémle neki a szép fekete cseresnye szemmü jószág, a burkus királyleán, akit felséges maga maga is próbála megpróbállani, de nem leheté, mert a burkus király mindjárást egisz seregit ráküldötte volna.
- Vaj mi más legyök – mutatá savanyu arczot a juhász – Az öreg király meghala, a kincseit elvivék a fiai Bergengóczba, akik oda házasottak vala. Elvevék tüllem az aranyszőrű báránomat. Eszt látván a szép fekete bárányom, a királyné asszony es elméne a kincsek mög a barika nyomán, és leend ottan a bergengócz király ágyassa.
- De iszeg maratt kendnek egy báránya – nézé a festött juhot a király.
- Eszt a Gergő hozá Budavárából. Fölötte öreg szeginy pára , elkopott vala a fénye. Beföstettük a szőrit, hogy a kamarás úrnak jobban teccen. Mert esz mind a kamarás úr birtoka.
- Ejnye, jeges teringette! – fordula a királyhoz a másik juhász  - Hunczut, aki a kanalát mög nem eszi! Gurujj kutya, Gurujj kutya!
Körülnéze Máttyás a réten, hanemest nem látá ottan semmi féle ebet. Kedig mostan eszibe jutott vala asz okos Gergő juhász, aki a friss czipó hajából csényált kanalat , aszzal merögette ki a levesit, asztán megötte a kanalát. A Gurujj kutya nem tágíta mellüle, még a palotába’ es a juhász körül kóriczált. De hát hol lehetne mán a kitsiny eb, bizonyost régen felfordula. Okos Gergőnek hítták eszt a juhászt, Igazmondónak a burkus király vejit.  Iszeg asz aranyszőrű báránt es arra adá neki Máttyás, hogy soha hazugságon nem kapta vala. Viszontag Máttyás király gyomra erőssen megkordula. Mikoron hallá eszt a két juhász, tanátsolák néki, menjen a kamarás úrhoz, asz tán megvendégelheti őtet, mert ők ketten már a tarisnya aljára értek, egy falat  kenyerük se vala. Máttyás király elbúcsúzék, és nagyon örüle, hogy a két juhász meg nem ösmeré felséges szömélyét. Mivelhogy asz erinyes emberökkel torkig vala. Asz okos leán, a jószívü kovács mög a felesége, a burkus királyleán mög a juhászok, mindenikük tsak elkeseríték a kedvetlensigükkel. Magosan járt vala a nap, amikoron egy erdőhöz kerüle. Gőges nagy ház állott a közepibe, szép zöld zekét hordá a vadász, aki mög elütte állott. A király illően köszönt vala, asztán kérdezgeté.
- Akadá tükegyelmeteknél egy-két falat a szeginy vándornak?
- Itt ugyan coki neked, büdös paraszt – neveté a vadász – Vaj mi nyüves ostoba tök fejed vagyon neked, ha nem tudád, hogy sehun nem adának ingyen ebédöt. Nehezlem aszt tülled, paraszt, hogy a szakácsnál fellyebb becsüled magodat. Mivelhogy a kamarás urunk szakácsa nem dógozik akárkire, tsak tisztességös urakra. Akik aranytálczákrul esznök.
A tálczáknak említése megvilágosítá  Máttyás király urunkat. Rémlene neki egy régi esöt, mikoron Offenbányán jára vándorlegény gúnyában. Ottan látá egy felette pekhendi fő embert, egy kamarást, aki nagyon félti vala míves kordován csizmáit az útnak porátul. Annak okáért, ha mikor a templomba indula, sereg szógája aranytálczákkal ugrála körüle, tenné azokat a fődre, és a kamarás azukra lépegete. Látván eszt a király a csapszékbül,ahun früstökölt vala, gúnyos verset faragá: Itten járt Mátyás király, megövett hat tojást, látá aranytálczán mönni a kamarást. Osztán utánna való időkben annyira csúfolák a gőges embert, hogy elszökék onnan. Úgy látá a király, hogy ide jöve a kamarás mindönik aranytálczájával és szógáival.
- Asz erdő es a kamarás urnak birtoka? – kérdezé Máttyás a vadászt.
- Ej de jó beszélőkéd van neköd, paraszt, tsak nem menöl innen a patvarba, hagyni engöm a felhükket számlánni. De evvel nem rövidítelek mög, ha tunni akarod, az erdő, a rét , a halas tavak, a szép kastély, mindön  a kamarás urunké. No mostan a feleletim megkaptad vala, evvel jóllakhatol, esztán tartsad a pofád, és elkésérheted asz árnyékodat arra felé, amerrül jövél.
Evvel a vadász ott hagyá Máttyás királyt a delelő napon szomjuhozva. Ment vala továbbost Máttyás, a magos sövényig. Mög is bánta rögvest. Nagy falka vitsorgó, ugató vérebökkel és szelindekekkel találla szömbe felséges maga magát . Vaj mi mást tehötett volna, föl ugora az első fára. Lógatá a lábát , hogy mi lösz. Jó darab időkig semmi. A franczos kutyák nem mönének onnan. Végre a nagy ugatásra megjelent vala egy maskurás őtözetű ember. Hosszú, hegyes söveg volt a fejin, török papucsának sarkát veré a piros köpönyege. Teli volt vala a köpeny minden félle cziczomás hímzéssel. Elámula Máttyás király, ollyat látott, mint  amikoron a komédiások és csuffolók végig haladák a budavári piaczon. Viszontag elámula a söveges ember es, annak utánna igen tsak neveté.
- Felséges király uram, mit keresé kegyelmed odafönn? Imhol messze az ősz, hogy majd a diót kellene botokkal vörni.
A fa tetejibe’ Máttyás király elvörösüle mérgiben. Senki emberfia nem szabadott vala felismerni őtet amikoron incognitoban vala. Felele a sövegesnek:
- Küldje már kend a pelcsába  innen az ebeit!
Eszt hallván a söveges ember mög nem ijede, és a kutyákkal nem es törőde.
- Vaj mi dógom nékem mások ebeivel.
Mostanra a király megösmere a köpönyegest.
- Tudom már, kend járt vala nálam Budavárában. Kulcslyukon átal hajigálta a borsót.
- Így igaz, felséges királyom. Kaptam es tizenkét zsákkal, avval dobatott ki engömet a kancellárius úr a drabantokkal. Aszt mondá felséged, hogy asz én művészetim hajjító fát se ér. No a sok borsót elhoztam vala, elvetöttem, vásárra vittem, abbul esmeg fődet vettem. Jó zsíros fődeket. Hetenkint mög idejövök, merthogy a kamarás urunknak a horoszkópját megcsényállom.
- Híjjad odébb a sok franczos kutyát!
- Minek a’? Eccer volt Budán kutyavásár. Összegyült vala ottan minden félle csahos, a fő urak kiválogatának a legjobb kopókat és agarakat . A kamarás úr es hozatott volt egy falkával.
- Mitsoda, te komédiás? Nem engedelmesködsz a királynak?
- Vaj ki ösmeré mög kegyelmedet rajtam kívül? Én es tsak a harmadik szemöm okán. Mivelhogy nem eszöm húst tsak borsót és répát. És mind asz esotericát felségednek köszönhetem. Üljön kegyelmed a magosban és meditájjék. A napkeletiek es attul bölcsülnek.
- Megkapod még a magadét! A poroszlók megtalálnak!
- Engöm ugyan soha. Ma itten, holnap ottan.
Evvel a söveges ember elmene. Nekiméne mérgiben a király asz ebeknek, és a botjával a legtöbbiket a fa alul elijeszte. Visszatére az ország útra és vándorola . Hamarost megállított vala egy szekeret, felkéredzkede a paraszthoz, aki a búzáját vitte őrletni a malomba. Asz a szeginy ember végre adá a királynak egy harapás kenyeret és szalonnyát, egy korty hüdeg vizet a korsóbul. Koczogott vala a szekér az úton. Eccer tsak szömbe jöve egy hatlovas fényes kóllya. Abban ült egy gőges báró. A kocsissa rákiabála a parasztra:
- Co, te paraszt! Térj ki!
Máttyás király, aki egy zsákon kuczorgott, aszt mondá az embernek:
- Ne térjön ki, atyámfia!
El es vette volna a gyeplűt a szeginy embertől, hogy megállék a szekér az út közepin. Esmeg a hintó kocsissa kiabált vala. A szeginy ember nagyon megijedé, rácsapott volt a király kezire asz ostorral.
- Ne nyújkájj marha baromja, te agg szuka kölke! Hatlovas kóllyának ne térnék ki? Visznök öngemet a tömlöczbe, akkoron tán a báró adna enni kicsiny pulyáimnak? Vagy hogy’ csényálna asszony állatomnak báró fattyakat mikoron a börtönbe’ rohadok ? 
Eszt hallván a báró mosolyga a bárson hintóba’. Felmérgesede Máttyás király és lerántá felséges maga magárul a rongyos ujjast, ottan áll vala aranyos dolmányban.
- Megparancsolom, hogy fogjatok ki két lovat , tögyétek a szeginy ember gebéje elé!
De a báró mög se moccant vala. A kocsissa neveté:
- Esz a burkus király lehet, hallám a hírit! Eregylé a szép kotsit! Kaparj kurta, néköd es lösz! De addigelé tűny asz útról, felséges király urunk!
Mind a hármon nevetének , és a kocsis asz ostorral elveré Máttyás királyt, aki esett vala hasmánt a lovak ganéjába. Amikoron fölkeczmerge onnan, a kóllya elporzott vala asz egyik erányba, a szekér a másikba. Vándorola Máttyás király , nagy bánattal vagyon asz ő népe felől. Keservesen monda felséges maga magában:
- Co néktek kurvafi alattvalóim! Esszé lött magyari hazátok?
És gondola erős honvággyal  szép Budavárára, a dógos kezű íródeákokra, Hendók mesterre, aki a jeles iniciálékat tuggya , Busa deákra, asz ő szógájára, Djurdjak Jankulára, aki különb félle történetekrül ollyan okos codexeket íra, hogy mindenek tsodálkozának rajta. Mihók es eszibe juta, asz udvari bolondja, de legfő képpen asz új librária, ahol nyugalomba’ ülhetne. Nemhogy egyre tsak vándorola. Minek es tötte emígyen a döntést! Búsulván Máttyás király vándorolt vala, mikoron es meglátá egy libapásztor fiút asz árok szélin. Kicsiny meztéllábas fiú vala, furulázgata magának. Megszólítá őtet Máttyás király:
- Öccse, merre viszen asz út Gömörbe’ ?
Elámula a libapásztor:
- Iszen onnan gyün kelmed, arrul való útról .
Evvel a legénke elmene a libákkal. Imígyen tudá meg a király, hogy ipeg Gömörbe’ járt vala. Látott belüle, amennyit látott volt, többet nem es kévánkozék vissza. Viszontag mene egyenest Budavárába. Ott evett, ivott, mulatott vala, utánna felvevé a hermelin prémes palástot, és üldögéle a szép libráriában. Amikoron egy napon a szép codexekben ipeg kedvit lelé, hallja vala asz ablakon túlnan kicsiny gyermökök énekit: Mátyás király Gömörbe’ béesett egy gödörbe. Utánna mög még eccer: Mátyás király Gömörbe’, belecsényált  vödörbe.” És hallá , amiképpen asz ajtóban álló drabantjai kinevetének őtet. Elbúsula Máttyás király . Nem vágyódott vala akkortul a szeginy földnépe közé. Behívatá felséges maga magához asz íródeákokat, mind taljánokat, mind magyari történet tudókat, és mondá nekik:
- Igen elfárattam vala a nagy igasságosságba. A királyné asszony eleget veszédik környülem, és váltig kérdé: Mit akar felséged? Eszt akarja-é, hogy a magyari nemzet ne tartaná becsületben? Túlon-túlosan kedvez felséged a hálátalan kutyáknak. Szinte azonképpen a fő emberek es szorgalmazzák, minek es nem maradék nyugton , minek a sok vándorolás. Hogy megértöttem volna eszt, utolsó utamat töttem Gömörbe’. Hogy kedig énrúlam , a hatalmasságomrul és a jó szüvemről feljegyzéseket készícsenek majd mindenkoron, ti, deákok, írnátok minden félle történeteket . Ne írjátok a könyvekbe amiket a fekete sereg csényált, a sok álnakságot , se aszokat akiket vívásban, csatában megöltem vala, se aszokat akiknek fejit vétettem, akasztófára kűttem, kezit levágatám, se akikre és kicsiny gyermekökre gunyhókat rágyújtattam vala, se akiket lovuk farkához köttettem, pellengirre állítatám, pálczával veretém, vasbuzogánnyal ütettém,  elyes félléket felejcsetök el, ti tsak írnátok, hogy mindég igasságos valék.
Evvel  az íródeákokat és a szógákat kikűtte a libráriából. Tsak a Mihók maratt hátra, asz udvari bolond. Neki mondá eszt Máttyás keserü orczával:
- Bonus vir semper tiro.
Mihók tsak neveté. Erre megkérdezé Máttyás király:
- Tudod-é, mit jelent esz?
Aszt mondá Mihók:
- Honne tunnám, felséges uram. Aszt jelenté :  pénz beszél, kutya ugat.
Máttyás király bólintott vala. Mert ennél okosabbat egy bolond se mondá.

 

(Idézetek : Arany János, Benedek Elek, Heltai Gáspár, Illyés Gyula, Móra Ferenc, Szép Ernő műveiből)