Litera: Tudható, hogy Ön szociológiát végzett. Ez a szemlélet látszólag eltér az irodalmitól, de csak látszatra, hiszen a részletekre koncentráló figyelem, a terepmunkák sűrűsége talán jelentős háttérországa is lehet az írásnak.

Dan Lungu: Erre a kérdésre két irányban ágaznak el a válaszok. Sokkal korábban kezdtem írni, mint szociológiát tanulni. Már megjelent egy verseskötetem, rövidebb darabokat is írtam azelőtt. Hamarabb váltam íróvá, mint szociológussá. A szociológiát befolyásolja inkább az irodalmi munkám, főleg az interjúknál, mélyebb beszélgetéseknél. A kutatásaimnál jelen van az író is. 

Milyen irányba kutat, a témaválasztások mennyire épülnek be az irodalmi szövegekbe?

DL: Én társadalomkutatási módszertannal foglalkozom, a módszertani folyamatok megteremtése a fő feladatom, ezeket a csapatmunkákat próbálom szervezni. Az egyetlen tematikus munkám, amikor az 50-60-as éveket kutattam az írók társadalmi helyzetére való különös tekintettel.

A formaproblémáknál erőteljesebben lép-e játékba a tudományos, kvázi-személytelenebb szemlélet?

DL: Engem a regény konstrukciója hallatlanul érdekel, az, hogy a téma helyét a szerkezetben megtaláljam. Nem hiszem, hogy a diszciplínák váltották ki belőlem ezt a fogékonyságot, inkább a klasszikus irodalommal függ össze. Nagy rajongója vagyok például Thomas Mann-nak, nem tudok úgy írni, hogy úgymond nélküle, az ő prózai figyelme nélkül írnék.

Nem csak erről a könyvről szeretnék beszélni, hanem arról a könyvről is, amely a Caucescu-világ inventáriuma is, a Komcsi nyanya vagyok!-ról. A történelmileg már mérhető távolság mennyiben segítette hozzá, hogy a témához közel merészkedjen?

DL: Volt egy időszak az életemben, amikor megszállottja voltam a kommunizmusnak mint időszaknak, témának. Mit éltem át, amikor kamasz voltam, mi az a csomag, amit magunkkal hoztunk, mi volt a világ, ahonnan származunk? Hét-nyolc éven át csak ez foglalkoztatott, hiszen a létezésem fele a kommunizmusban zajlott. Ebből írtam a doktorimat, plusz két regényt, a Tyúkok mennyországa és a Komcsi nyanya vagyok! címűeket, utóbbi magyarul is megjelent Koszta Gabriella kongeniális fordításában.

Az első regényt nem terveztem, nem akartam megírni eredetileg. Viszont a kilencvenes évek elején meglátogattam a szüleimet, akik egy kisváros és egy község között elgondolható településen éltek, és azt láttam, minden megváltozott. A kerítések, az utcák képében a felismerhetetlenségig végbement változás volt megindító. Eltelt pár év, hazamegyek, és egyáltalán nem vagyok otthon. Ekkor nyilvánvaló lett számomra, hogy erről, az utcát és az udvart elválasztó kerítésről fogok írni. Ebből lett a regény, amiben megfogalmaztam, amit átéltem és gondoltam a kommunizmusban. Szerettem ezt a könyvet, de nagy hiányt is éreztem. Ezért kezdtem el írni a Komcsi nyanya vagyok!-ot. Az első regény ugyanis a terek könyve, térbeli változásokkal foglalkozott, de hiányzott az időperspektívának a jelentősége. A második regényben jól tudtam ezzel játszani, ha a kommunizmust tudom értelmezni a terek szempontjából, gondoltam, egy életrajzzal kiegészítve, az időszemléletet behozva mindez teljesebbé és erőteljesebbé válik. Az impulzus onnan eredt, hogy találkoztam egy idős asszonnyal, aki igen őszinte volt a múltjával szemben. Rengeteget beszélgettem vele. Hogy lehet valaki ennyire őszinte és miért sírja vissza a kommunizmust, nem tudtam nem foglalkozni a kérdéssel. Hiába próbáltam szenilisnek minősítem az idős asszonyt, nem tehettem, mert annyira megélt hittel találkoztam, amit nem lehetett eltakarni. Ha a könyv témáját meg kell fogalmaznom, ez a kommunizmus paradoxona. 2006-ban olyan időpontban jelent meg, a román társadalom olyan korszakában, amelyben mindenki a feltárásokkal próbálkozott. Szemben a démonizáló perspektívákkal az én könyvem ennek az időszaknak egy alanyi nézőpontját, a derűsen megélt oldalát adta. A kiadó is félt, miként fogadják, de miután megjelent, egyre több olyan emberrel találkoztam, akik vállalták a kommunizmust és ugyanúgy érveltek a rendszer mellett, ahogy regényem hőse. Akkor rájöttem arra, ez többféleképpen izgatja a román társadalmat, noha nem beszélnek nyíltan róla. Romániában sikerkönyv lett, de ennél a külföldi visszhang még érdekesebb, széleskörűbb. Tíz nyelvre fordították le, Hollandiában darabot is írtak belőle. A legnagyobb sikert Lengyelországban érte el, ott hangoskönyv is lett belőle. Olaszországban, Franciaországban szintén lefordították, sokáig nem találtam erre magyarázatot, de aztán rájöttem, azáltal, hogy ezekben az országokban is létezett diktatúra, levonható a következtetés, hogy bizonyos emberek, akik ugyan egy másoldalú diktatúrában élnek, ugyanolyan nosztalgiát éreznek iránta, mint ellenoldalú társaikban. Miután megírtam a regényeket, elegem lett, ki akartam ebből mászni, írni akartam egy szerelmes regényt, így született a Hogyan felejtsünk el egy nőt? Ezzel a regénnyel lettem tematikus értelemben is kortárs író. Legutóbbi könyvem a Pokol minden lámpása kihunyt. Ez pedig a kamaszkorról szól.

Az említett két könyv esetében mennyire támaszkodik önéletrajzi elemekre, a témafellelés hogyan gondolható el?

DL: Ehhez a témához korábban kezdtem gyűjteni, az egyetemi évek alatt, aztán ezt megszakították a kommunizmus-könyvek, de a jegyzeteim megmaradtak, amelyeket később csak rendszereznem kellett. Az egyetemi éveimből felvenni újabb történetszálat. Az izgatott, hogy megteremtsem ezt a szociokulturális kontextust, az új-keresztény szektás világét, ami szokatlan, új és ingoványos terep Romániában. Mivel számomra is idegen terep volt, kutatásokba kezdtem, Max Webertől tudtam ezt-azt, de ez nem volt elég, ráadásul Weber a klasszikus protestantizmusról ír. Az én könyvem pedig az aktuális neoprotestánsok világát emeli be. Moldvában, ahol élek, nagy ebben az irányban az ellenszenv, de ez elmondható egész Romániára. Mi ez a gyanakvás a marginális közösségekkel szemben, töprengtem, ráadásul szolidaritást is érzek ezekkel a csoportokkal; ekképp a gyanakvás és a perifériára kerülés a regény második vonulata. Jellemző, hogy az irodalomkritikusok ezt emelték ki, mert ez a téma nem jelentkezett korábban. A közbeszédbe is beleszólt a regény ennek a vonulatnak a nyomán. Érdekes volt, de nem meglepő, hogy azonosítottak a szektásokkal, mert a kommunizmus-könyvek alatt is felmerült a gyanú, hogy én valójában a kommunizmus elkötelezettje vagyok. Ez tehát megismétlődött. Holott ortodox vagyok, tartom is a vallást, de ez nem írói kérdés.


Fegyelmet igényelt a munka, ellen kellett dolgoznom nekem is az előítéleteimmel. Korrekt módon akartam eljárni, ez nagyon fontos szempont volt, ezért elküldtem a kéziratot annak az evangélikus lelkésznek, akivel konzultáltam azzal, nincs-e benne teológiai-logikai hiba. Két kis hibára fel is hívta a figyelmem, ami azért dicséretnek sem akármi.

Románia sokkultúrájú  ország, a diktatúrában, ahogy szokás ezeket szembeállították egymással. Miután ez a nyomás lekerült az országról, mik az esélyek, hogy megtisztítva ezt a hagyományt, a több-kultúrájúság rehabilitálódjon?

DL: Ez az egyik kiváltó  ok épp, ami engem provokál. Nem csupán nemzetiségileg, hanem regionálisan is nagyon eltérő kultúrákkal van dolgunk. Ez sok érzékenységet is jelent, amiben én íróként kimondottan el tudok merülni. Számomra az argónak és szlengnek a kultúráját feldolgozni izgalmas feladat volt és lesz mindig.

Jánossy Lajos