hirdetés

Daniel Kehlmann: A művészet mindig egy kicsit csalás is

2018. április 22.

Ahogy haladtam a könyvvel, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy a világ kezd olyan lenni, mint a korszak, amelyről írok. Ugyanakkor a harmincéves háború története arra figyelmeztetett, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb is. – Daniel Kehlmannal Forgách Kinga készített interjút.

hirdetés

Több regényében is megjelenik az illúzió mint téma. Az első könyve Arthur Beerholm végső mutatványáról, a legutóbbi pedig a világot kifigurázó bolond zseni, Tyll Ulenspiegel tökéletes bűvésztrükkjeiről szólt. Miért foglalkoztatja ennyire az illúziókeltés motívuma?

Fiatalabb koromban amatőr bűvész voltam, és most is abszolút odavagyok az ügyes mutatványokért. Talán emiatt imádok írni az illúzió minden formájáról, de persze filozófiai értelemben is izgalmasnak tartom. A művészetnek mindig is része volt az illúzióval való játék, amit nagyon élvezek. Egyébként azután, hogy megjelent A Beerholm-illúzió, többé nem gyakoroltam. Úgy tűnik, ez a téma kiürült számomra, miután megírtam a könyvet. Az a probléma a bűvészkedéssel, hogy ha rossz vagy benne, lerombolod azok munkáját is, akik jók, mert tönkreteszed a trükköt. Az irodalomban szerencsére ilyesmi nem fordulhat elő, a jó írók könyvei nem válnak érdektelenné attól, ha valaki ír egy rossz regényt.

Fotók: Valuska Gábor

Sok olyan figura is van a könyveiben, akik az illúziókeltés banálisabb oldalát képviselik: csalók, hazugok vagy hamisítók szinte minden történetében felbukkannak. Amikor három éve itt volt a könyvfesztiválon, azt mondta, hogy a bűnözésnek is lehet esztétikai dimenziója. Hogyan fér össze a művészet a szélhámossággal?

A művészet mindig egy kicsit csalás is. Például nemrég írtam egy színdarabot Szenteste címmel, amit most Budapesten is műsoron van (Hatszín Teátrum, rendezte: Szilágyi Bálint – a szerk.). Ez egy olyan dráma, ami valós időben játszódik, ezért szerepel benne egy óra a színpadon. A darab elvileg pontosan éjfélkor ér véget, de ezt nagyon nehéz megoldani a színészeknek. Nem tudom, hogy Budapesten mit találtak ki, de azokban a produkciókban, amiket eddig láttam, a színház mindig csalt. Általában manipulálták az órát, néha megállították vagy előretekerték, mert egyszerűen nem lehet minden este ugyanabban a pillanatban eljutni a darab végéhez. Szerintem ez teljesen rendben van. A művészetnek szabad csalnia, ez a közmegegyezés. A vicces az, hogy minden előadás, amit láttam, először megpróbálta megoldani csalás nélkül a dolgot, de később mégis minden rendező úgy döntött, hogy a kívánt hatás elérése miatt inkább átejti a közönséget.

Till Eulenspiegel is egyfajta csaló és csínytevő volt. Ez motiválta abban, hogy róla írjon könyvet?

Nem teljesen így volt. A harmincéves háborúról szerettem volna írni, és az éreztem, hogy egy vándormutatványos lenne a legjobb idegenvezető az akkori világban, mert ő eljuthat bárhová és találkozhat mindenféle emberrel. Abban a korban nagyon kevesen utaztak, és voltak olyan társadalmi csoportok, amik soha nem is találkoztak egymással, míg a bolondok bárhol feltűnhettek. Aztán arra gondoltam, miért is ne vegyem elő az archetipikus német bolond karakterét? Ő pedig Till Eulenspiegel.

Charles De Coster belga szerző is írt regényt Till „kópéságairól" a XIX. században. Mennyiben akart eltérni az ő figurájától?

Coster regényével tizenöt éves koromban találkoztam először, és már akkor nagyon megfogott. Ő is mozgatta Tyllt időben és térben, de nála Ulenspiegel teljesen más volt. Amit én másképp csináltam a régi német mesékhez és Costerhez képest, hogy az én Tyllem nem csak valaki, aki felbukkan, hogy gonoszkodjon kicsit, majd eltűnik amilyen gyorsan csak lehet. Azt szerettem volna, hogy inkább valami művészféle legyen. Angliában akkoriban már volt színházi élet, de Németországban még nem. Azt akartam, hogy az én Tyllem ennek a primitívebb művészeti életnek legyen a Shakespeare-je. Táncoljon a kifeszített kötélen, zsonglőrködjön, utánozzon jól másokat, és legyen mindenben zseniális. Ezt tettem hozzá a Tyll-mítoszhoz. Emellett adtam neki egy teljes háttérsztorit is, amelyből megtudhatjuk, hogyan került erre az útra. A történetem annyiban hasonlít Costeréhez, hogy az apa sorsa megegyezik, mindkettőben máglyára küldi őt az inkvizíció. Talán ebből is látszik, hogy a Tyll egyfajta tisztelgés Coster előtt.

Nem érezte problematikusnak, hogy a legendás népi hőst egy kétszáz évvel későbbi korba helyezte?

Szerintem ezzel nincs semmi baj. Vicces, de Németországban sokan azt hiszik, hogy Tyll olyan történelmi figura volt, mint mondjuk Oroszlánszívű Richárd vagy Voltaire, ezért sokan dühösek lettek, amiért nem a törekedtem történelmi hűségre. De az igazság az, hogy Tyll kicsit olyan volt, mint Radio Jerewan (fiktív rádiócsatorna a XX. század második felében, amely a kommunista rendszert figurázta ki – a szerk.), csak egy név volt, amit sok anekdotában felhasználtak. Szóval nem arról van szó, hogy kiragadtam egy tisztán meghatározott történelmi személyt a korszakból, amelyben élt. Egy mesefigurát használtam, akit egy kicsit elmozdítottam időben.

„A háború mind ez idáig még nem ért el hozzánk" – ezzel az erős mondattal nyitotta a könyvet. Volt olyan szándéka a Tyll írása közben, hogy felhívja a figyelmet egy lehetséges nagy háború következményeire?

Elsősorban nem így gondolok a munkámra, de úgy érzem, van jelentősége annak, hogy míg 2004-ben, amikor A világ fölmérésén dolgoztam, még egy békésebb korszakban játszódó, laza vígjátékot írhattam, addig most a háború témája fogott meg. Amikor elkezdtem a Tyllt, a világ még sokkal nyugodtabb és békésebb volt, a szíriai konfliktusok éppen csak elkezdődtek. Viszont ahogy haladtam a könyvvel, egyre inkább az lett a tapasztalatom, hogy a világ kezd olyan lenni, mint a korszak, amelyről írok. Ugyanakkor a harmincéves háború története arra figyelmeztetett, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb is. Ezzel próbálom vigasztalni magam.

Sokan történelmi regényként értelmezik a Tyllt. Annak szánta?

Ha minden könyv történelmi regénynek számít, ami a múltban játszódik, akkor igen. Nagyon szerettem volna írni a felvilágosodás előtti idők távoli, furcsa világáról. Ez egy igen nehezen megragadható korszak, nem volt könnyű kitalálni, hogy az emberek hogyan gondolkodtak. Például, ha valaki olvasta Grimmelshausen A kalandos Simplicissiumus című könyvét, ami szintén a harmincéves háború alatt játszódik, akkor tudja, hogy abban a főszereplő boszorkányokkal találkozik az erdőben, majd amikor ezt elmeséli, senki sem hisz neki, kinevetik. Ha ezt mai szemmel olvassuk, nincs ebben semmi különös, de ha arra gondolunk, hogy ez az időszak volt az európai boszorkányüldözés csúcspontja, akkor már furcsának tűnik. Ebből arra lehet következtetni, hogy Grimmelshausen nem mágikus realista stílusban akart írni, hanem valóban hitt a boszorkányokban. Nagyon nehéz mai perspektívából megérteni ezt a világot, de engem pont ez a különös, megfoghatatlan gondolkodásmód érdekelt.


Ezért döntött úgy, hogy kilép a realizmus világából és misztikus lényekkel tölti fel a Tyll univerzumát?

Ez egy olyan világ volt, amiben nem lehetett nem babonásnak lenni, egyszerűen mindenki elhitte, hogy átkokkal károkat lehet okozni a másiknak. Ha egy ilyen hiedelemvilágot leírsz a maga természetességében, akkor az túl fog lépni a valószerűségen. Mivel imádom a mágikus realizmust, ezt rendkívüli módon élveztem.

Szinte minden könyvének valamilyen híres ember a főszereplője, Tyll is egyfajta „szupersztár" volt a maga korában. A saját hírneve miatt foglalkoztatja ez a kérdés?

Az írók nem úgy híresek, mint a színészek vagy a sportolók, ezért nem hiszem, hogy emiatt érdekelne ez a jelenség. Inkább azért foglalkoztat, mert gyerekkoromban édesapámnak (Michael Kehlmann rendező – a szerk.) volt néhány nagyon híres színész barátja. Sokszor láttam milyen velük végigmenni az utcán. Azt gondoltam, és most is így érzem, hogy ez rémálom lehet. A könyvvásáron nagyon sokaknak dedikáltam a könyveimet. Mondtam is egy barátomnak, aki elkísért, hogy amikor elhagyjuk a strandot, majd meglátja milyen híres írónak lenni. Csak öt lépést kellett tenni a könyvfesztiváltól, és már senki nem vett észre. Ez a jó az írók hírnevében.


Az F című könyvében fontos motívum volt a Rubik-kocka, amelyet a regény szerkezetének metaforájaként is lehetett értelmezni. A Tyll struktúrája számomra olyan volt, mint a labdákkal való zsonglőrködés, mindig újabb és újabb nézőpont kapcsolódott be a történetbe. Ez volt a szándéka?

Nekem ez nem jutott eszembe, de nagyon tetszik az értelmezés. A világ fölmérése óta izgat, hogy mi mindent lehet kifejezni a regény szerkezetével. Tudom, hogy sok olvasó ezt utálja, mert idegesíti, hogy hiányoznak információk, vagy hogy más-más karakterek narrálják az egyes fejezeteket. A Tyllben például a téli király és a felesége esetében egyszer az egyik, aztán a másik nézőpontját ismerjük meg, s a kettő ráadásul ellentmond egymásnak, ahogy az a legtöbb házasságban lenni szokott. Tudom, hogy ezt sok olvasónak nem könnyű befogadni, de nagyon érdekel a narratív szerkezetekkel való kísérletezés.

Elképzelhetőnek tartja, hogy Tyllből is film készül majd?

Igen, nemsokára lesz film, de erről még nem beszélhetek. Néhány könyvemből már készült adaptáció, viszont egyik sem izgatott annyira, mint a Tyll. A kérdés már csak az, hogy ki fogja megcsinálni.

A német kritikusok az egyik legjobban sikerült regényének tartják a Tyllt. Ezzel egyetért?

Nem tudom, hogy nekem szabad-e véleményt formálnom erről, de én is ezt a könyvemet tartom a legjobbnak. Az biztos, hogy ezt volt a legnehezebb megírni. Sokszor azt gondoltam, hogy nem is fogom tudni befejezni, mert egyszerűen túl nagy falat. De most, hogy megjelent, nagyon boldoggá tesz, hogy elkészültem vele.

Forgách Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.