Enyhe nyugtalanság fogott el. Érti egyáltalán, amit mondok? Az állkapcsa mozgott, fejét félrebillentette és úgy tűnt, bár ez természetesen csak a látszat volt, hogy elnéz mellettem a falon lógó képre. Segélykérő pillantást vetettem Miriamra.
- Édesapámnak kevés régi ismerőse van.
- Azért nem olyan kevés - feleltem. – Csak Párizsban...
- Bocsásson meg – szakított félbe Kaminski. – Most keltem fel az ágyból. Két órán át próbáltam elaludni, aztán bevettem egy altatót és felkeltem. Muszáj innom egy kávét.
- Nem szabad kávét innod - mondta Miriam.
- Felkelés előtt altatót? – kérdeztem.
- Mindig az utolsó percig várok, hátha megy nélküle is. Maga az életrajzíróm?
- Újságíró vagyok - feleltem, - több nagy lapba írok. Jelenleg az ön életrajzán dolgozom. Volna még pár kérdésem, tőlem akár holnap is elkezdhetjük.
- Cikkeket? – Egyik hatalmas kezét felemelve végigsimított az arcán. Az állkapcsa mozgott. – Holnap?
- Főleg velem fog dolgozni - mondta Miriam. – Apámnak nyugalomra van szüksége.
- Nincs szükségem nyugalomra – jelentette ki Kaminski.
A nő apja másik vállára tette a kezét és a feje fölött rám mosolygott. - Az orvosok másként vélekednek erről.
- Minden segítségért hálás vagyok - mondtam óvatosan. – De természetesen az édesapja a legfontosabb beszélgetőtárs. Az elsődleges forrás.
- Én vagyok az elsődleges forrás – mondta Kaminski.
Megdörgöltem a halántékomat. Ez így nem lesz jó. Nyugalomra? Nekem is nyugalomra van szükségem, mindenkinek nyugalomra van szüksége. Nevetséges! - Nagy tisztelője vagyok az édesapjának, a képei megváltoztatták a… látásmódomat.
- Ugyan, ez nem igaz - mondta Kaminski.
Kivert a verejték. Persze, hogy nem volt igaz, de még sosem találkoztam olyan művésszel, aki ne hitte volna el, ha ezt a mondatot hallja. - Esküszöm! – A kezemet a szívemre tettem, de eszembe jutott, hogy rá ez a gesztus úgysem hat, úgyhogy gyorsan visszahúztam. Sebastian Zöllnernél nincs nagyobb csodálója.
- Kinél?
- Nálam.
- Vagy úgy. – Kaminski felemelte a fejét, aztán megint lehajtotta, egy pillanatig úgy éreztem, mintha rám nézne.
- Örülünk, hogy maga vállalta el ezt a munkát – mondta Miriam, - többen is ajánlkoztak, de...
- Azért nem olyan sokan - mondta Kaminski.
- …a kiadója nagyon ajánlotta, sokra tartja magát.
Ezt nehéz volt elhinni. Knut Megelbachhal csak egyszer találkoztam az irodájában. Kezét tördelve járkált fel és alá, egyik kezével könyveket emelt le a polcról, aztán visszatette őket, a másik kezével a nadrágja zsebében lévő  aprópénzt csörgette. Én a küszöbön álló Kaminski-reneszánszról beszéltem: Új disszertációkat fognak írni, a Pompidou Központban külön kiállítás készül, nem is beszélve visszaemlékezéseinek dokumentumértékéről, nem kéne hagyni feledésbe merülni, mi mindent látott, ki mindenkit ismert; Matisse a tanítómestere volt, Picasso a barátja, Richard Rieming, a nagy költő pedig a nevelőapja. Én jól ismerem Kaminskit, sőt, mi több, voltaképpen baráti viszonyban vagyunk, semmi kétség, hogy őszintén beszélne velem. Egy apróság hiányzik csupán ahhoz, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön, a képes magazinok róla írjanak, képeinek ára felszökjön és az életrajza biztos siker legyen.

- És mi volna az? - kérdezte Megelbach. – Mi hiányzik? - Természetesen meg kell halnia. - Megelbach egy darabig fel-alá járkált és töprengett. Aztán megállt, mosolyogva rám nézett és bólintott.
- Ennek örülök - mondtam. – Knut régi barátom.
- Hogy is hívják magát? – kérdezte Kaminski.
- Néhány dologban meg kell állapodnunk - mondta Miriam. - Szeretnénk…
 Mobiltelefonom csörgése félbeszakította. Elővettem a nadrágom zsebéből, megnéztem a hívó fél számát és kikapcsoltam.
- Mi volt ez? – kérdezte Kaminski.
- Szeretnénk megkérni, hogy mindent mutasson meg nekünk, amit nyilvánosságra kíván hozni. Mintegy ellenszolgáltatásként a közreműködésünkért. Rendben?
 A szemébe néztem. Arra számítottam, hogy kitér a pillantásom  elől, de meglepő módon állta. Pár másodperc múlva én szegeztem a földre, a piszkos cipőmre a tekintetemet. – Természetesen.
- Ami pedig a régi ismerősöket illeti, rájuk nem lesz szüksége. Itt vagyunk mi.
- Világos - feleltem.
- Holnap elutazom - mondta Miriam, - de holnapután elkezdhetjük. Maga felteszi nekem a kérdéseit, és ha szükséges, tőle kérek választ.
 Pár másodpercig hallgattam. Hallottam, hogy  Kaminski sípolva veszi a levegőt, ajka nyammogva mozgott. Miriam rám nézett.
- Rendben van - mondtam.
Kaminski előrehajolt, köhögőroham jött rá, a válla rázkódott,a szájára szorította a kezét, arca kivörösödött. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne ütögessem meg a hátát. A roham elmúltával mereven, üres arckifejezéssel ült ott.
- Akkor tehát mindent tisztáztunk - mondta Miriam. – A faluban szállt meg?
- Igen - feleltem bizonytalanul. – A faluban. – Talán megkér, hogy töltsem az éjszakát a házukban? Szép gesztus lenne.
- Jó, nekünk most vissza kell térnünk a vendégeinkhez. Holnapután találkozunk.
- Vendégeik vannak?
- A szomszédaink és a galériásunk. Ismeri?
- A múlt héten beszéltem vele.
- Átadjuk – mondta. Az volt az érzésem, hogy már másutt jár az esze. Meglepően keményen szorította meg a kezem és felsegítette az apját. Lassan az ajtóhoz mentek.
 - Zöllner. – Kaminski megállt. – Hány éves?
- Harmincegy.
- Miért csinálja?
- Mit?
- Az újságírást. Több nagy lapba. Mit akar?
- Szerintem érdekes! Az ember sokat tanul és olyan dolgokkal foglalkozhat, amelyek…
 A fejét csóválta.
- Nem is szeretnék mást csinálni!
Botjával türelmetlenül koppantott a padlón.
- Nem is tudom, én... valahogy belesodródtam. Azelőtt egy reklámügynökségnél dolgoztam.
- Igen?
Ez furcsán hangzott; ránéztem és megpróbáltam megérteni, mire gondol. De feje a mellére csuklott, és arckifejezése üres lett. Miriam kivezette, hallottam távolodó lépteiket.

 Leültem a székre, amelyen az imént még az öreg ült. Az ablakon rézsút besütő nap sugaraiban ezüst porszemcsék táncoltak. Jó lehet itt lakni. Elábrándoztam: Miriam körülbelül tizenöt évvel lehet idősebb nálam, de azt kibírnám, még mindig jól néz ki. Az apja már nem sokáig fog élni, ránk marad a ház, a pénze, biztos néhány kép is. Itt laknék, igazgatnám a hagyatékot, esetleg berendeznék egy múzeumot. Végre lenne időm, hogy írjak valami jelentőset, egy vastag könyvet. Nem túl vastagot, de elég vastagot ahhoz, hogy a regénypolcra kerüljön a könyvesboltokban. A borítón lehetőleg apósom festménye. Vagy inkább valami klasszikus? Vermeer? Sötét betűs cím. Cérnafűzés, vastag papír. A kapcsolataim révén bezsebelnék néhány jó kritikát. A fejemet csóválva felálltam és kimentem.
A folyosó végén lévő ajtó most csukva volt, de a hangok még így is kiszűrődtek. Begomboltam a zakómat. Csak határozottan, világfiasan! Megköszörültem a torkom és fürge léptekkel bent termettem.
 Nagy szoba, terített asztal, a falon két Kaminski: az egyik teljesen absztrakt, a másik városkép ködben. Az asztal körül és az ablaknál emberek álldogáltak, pohárral a kezükben. Amikor beléptem, elhallgattak.
- Jó estét! – mondtam. – Sebastian Zöllner vagyok.
Azonnal megtört a jég; éreztem, ahogy oldódik a hangulat.Egymás után mindenkinek kezet nyújtottam. Volt ott két idősebb úr, az egyik szemlátomást falubeli notabilitás, a másik fővárosi bankár. Kaminski maga elé dünnyögött; Miriam dermedten nézett rám és mintha valamit mondani akart volna, de aztán mégis hallgatott. Egy tiszteletet parancsoló angol házaspár, Mr. és Mrs. Clure, szomszédokként mutatkozott be. - Are you the writer?  – kérdeztem. - I guess so , - válaszolta a férfi. És természetesen Bogovic, a galériás, akivel alig tíz napja beszéltem. Kezet nyújtott és tűnődve nézett rám.
- I understand that your new book will appear soon - mondtam Clure-nak. – What’s the title ?
 Egy pillantást vetett a feleségére. - The Forger’s Fear .
- A brilliant one!  – mondtam és megpaskoltam a felsőkarját. Send it to me, I’ll review it!  – Rámosolyogtam Bogovicra, aki valamilyen okból úgy csinált, mintha nem emlékezne rám; aztán az asztal felé fordultam, amelyre a házvezetőnő felvont szemöldökkel még egy terítéket helyezett. - Én is kapok egy poharat? – Miriam halkan mondott valamit Bogovicnak, aki a homlokát ráncolta és megrázta a fejét.
 Asztalhoz ültünk. Teljesen ízetlen uborkás almalevest kaptunk. - Anna az én szakképzett diétás-nővérem! – mondta Kaminski. Én az utamról kezdtem mesélni, arról, hogy milyen szemtelen volt ma reggel a kalauz, hogy a vasúti alkalmazottnak fogalma sem volt semmiről, és hogy milyen döbbenetesen változékony az időjárás.
- Az eső jön és megy - mondta Bogovic. – Az már csak ilyen.
- As if in training  - mondta Clure.
Aztán a panzió tulajdonosnőjéről meséltem, aki tényleg nem tudta, kicsoda Kaminski. Képzeljék csak el! Az asztalra csaptam, hogy megcsörrentek a poharak, temperamentumom másokra is átragadt. Bogovic ide-oda tologatta a székét, a bankár halkan társalgott Miriammal, én még hangosabban kezdtem beszélni, mire ő elhallgatott. Anna borsót és kukoricáslepényt hozott be, olyan száraz volt, hogy alig bírtam lenyelni, szemlátomást ez volt a főfogás. Pocsék fehérbor volt hozzá. Nem emlékszem, ettem-e valaha ilyen rosszat.

- Robert - szólalt meg Kaminski -, tell us about your novel!
- I wouldn’t dare call it a novel, it’s a modest thriller for unspoilt souls. A man happens to find out, by mere chance, that a woman who left him a long time ago…
 Elkezdtem mesélni, milyen fáradságos volt felkapaszkodnom ide. Utánoztam a traktoristát és az arckifejezését, bemutattam, hogyan zötykölődött a masinán. Játékom derültséget keltett. Elmeséltem, milyen volt, amikor megérkeztem, hogy megdöbbentem, amikor felfedeztem az aszfaltozott utat és amikor szemrevételeztem a levelesládákat. - Képzeljék csak el! Günzel! Micsoda név!
- Miért? – kérdezte a bankár.
- Na hallja, hogy hívhatnak valakit Günzelnek?! - Leírtam, hogyan nyitott ajtót Anna, aki ebben a pillanatban belépett a desszerttel; természetesen megijedtem, de ösztönösen éreztem, hogy nagy hiba lenne, ha egyszerűen elhallgatnék. Utánoztam, hogyan meresztette a szemét, bemutattam, hogyan csapta be az ajtót az orrom előtt. Tisztában voltam vele, hogy mindig a kifigurázott személy az utolsó, aki felismeri önmagát. És valóban: olyan erővel  csapta le a tálcát, hogy csak úgy csörömpölt, aztán kiment. Bogovic kibámult az ablakon, a bankár lehunyta a szemét, Clure az arcát dörgölte. A csöndben még hangosabbnak tűnt Kaminski nyammogása.
 A desszert - egy túl édes csokoládékrém – közben arról a riportról meséltem, amelyet Wernickéről, az oly látványosan elhunyt művészről írtam. - Ismerik Wernickét, ugye? – Különös módon senki sem ismerte. Elmeséltem azt az epizódot, amikor az özvegy hozzám vágott egy tányért, csak úgy, a nappalijukban, a vállamon talált el, és eléggé fájt. A feleség, magyaráztam, minden életrajzíró rémálma, és többek között ezért is örülök annyira ennek az új munkának, mert nincs… De hiszen úgyis értik!
 Kaminski intett a kezével, mire mindenki, mintegy vezényszóra felállt. Kimentünk a teraszra. A nap lebukott a látóhatár mögé, sötétvörösre festve a hegyoldalakat. - Amazing!  – mondta Mrs. Clure, férje gyengéden megsimogatta a vállát. Kiittam a boromat és körülnéztem, kerestem valakit, aki utánatölthetne. Kellemes fáradtságot éreztem. Haza kellett volna mennem, hogy még egyszer végighallgassam az elmúlt két hétben folytatott beszélgetésekről készült magnófelvételeket. De nem volt kedvem hozzá. Hátha mégis meghívnak, hogy töltsem itt fent az éjszakát. Miriam mellé álltam és beleszagoltam a levegőbe. - Chanel?
- Tessék?
- A parfümje.
- Mi? Nem. – Megrázta a fejét és ellépett tőlem. – Nem!
- Jobban tenné, ha elmenne, mielőtt teljesen besötétedik – mondta Bogovic.
- Bízza csak rám!
- Különben nem talál haza!
- Tapasztalatból tudja?
Bogovic vigyorgott. – Én sosem járok gyalog.
- Az út nincs kivilágítva  - mondta a bankár.
- Igazán elvihetne valaki kocsival - javasoltam.
Pár másodpercig csönd volt.
- Az út nincs kivilágítva – ismételte meg a bankár.
- Igaza van - szólalt meg rekedten Kaminski. – El kéne indulnia.
- It’s much safer  - mondta Clure.
Erősebben megmarkoltam a poharamat és egyikről a másikra pillantottam. Sziluettjeik között az alkonypír játszadozott. Megköszörültem a torkom, ez volt az a pillanat, amikor valakinek meg kell kérnie, hogy maradjak. Még egyszer megköszörültem a torkom. - Hát akkor… elindulok.
- Maradjon az úton - mondta Miriam. – Egy kilométer után lesz egy útjelző tábla, annál forduljon balra, és húsz perc múlva már ott is lesz.
 Dühös pillantást vetettem rá, a poharamat letettem a földre, begomboltam a zakómat és elindultam. Néhány lépés után hallottam, hogy a hátam mögött mindenki felnevet. Füleltem, de már semmit nem tudtam kivenni; csak néhány szófoszlányt sodort felém a szél. Fáztam. Meggyorsítottam a lépteimet. Örültem, hogy megszabadultam. Undorító talpnyalók, visszataszító, ahogy dörgölőznek! Direkt sajnáltam az öregembert.

KORTINA Kiadó

Fordította: Fodor Zsuzsa

ISBN 963 86269 3 3

Kisker. ár: 1.920 Ft

120 x 198 mm

Keménytáblás, fűzött +védőborító

172 oldal