hirdetés

Danyi Zoltán: Egyikben sem vagyok otthon igazán

2011. január 14.
Írogatsz még? című interjúsorozatunkban Danyi Zoltánnal a csáthi határról, a próza és líra közötti átjárásról, a szivacsos gombán átszűrt szeszről, egy ondolált hajú magyar vámos hölgyről, a spliti osztrigákról, és a Tisza-parti Pynchon-olvasásról Jánossy Lajos beszélgetett.
hirdetés

Villányi László  kérdései Hozzád: Kedves Zoli! Tolsztoj naplóját olvasva, ceruzával aláhúztam egy tűnődésre késztető mondatát: „Hol a határ próza és költészet között, nem megy a fejembe”. 2006-ban Gyümölcsversek címmel finom verseid, az utóbbi két évben pedig Párhuzamok, flamingóval és Hullámok után a tó sima tükre címmel remek prózáid jelentek meg. Te is folytatod azt a vajdasági hagyományt, ami Kosztolányival kezdődött, és mások mellett mestereddel, atyai barátoddal, Tolnai Ottóval folytatódik. Nemrég szülővárosomban, Győrött vetted át a Radnóti-díjat, s laudációjában Jász Attila hangsúlyozta, prózádban is költészet működik. Mindig irigyeltem azt, aki éppúgy tud verset és prózát írni. Te tudod hol a határ?

Danyi Zoltán: Tudom, hogy hol van a határ, ez az egyetlen, amit elég jól tudok, ma is ott van, ahol Csáth Géza öngyilkos lett, nagyjából félúton Szabadka és Szeged között, elég sok időt töltöttem már a határon várakozással, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ez az a hely, ahol igazán otthon lehetek, a határvonalon, amelyet szerencsére még nem kezdtek el légiesíteni, remélhetőleg jó sokáig megmarad, kitartó határ ez, és ennek kajánul örülök, mert ha eltűnne, igazán bajban lennék, nem tudnék mihez kezdeni hirtelenjében, engem is légiesíteni kellene, rózsaszín köddé szublimálni (ezt jelenti Ottónál a flamingó?), miközben így van ez a prózával meg a verssel is, egyikben sem vagyok otthon igazán, valamiféle kényszerűségből ide-oda kell forognom, egyikből a másikba szökni, aztán vissza, permanens menekülés, miközben lehet, hogy nincs már próza sem, vers pedig egész biztosan nincsen, mondanám szívesen, noha erre szépen rácáfolnak mások, legutóbb például Simon Márton kötete, amelyben a Szív szútráról ír, és szíven szúr precízen.

Most, átmenetileg újra szülővárosodban élve, inspirál-e Zenta, merre mozdulsz, a vers vagy a próza felé?

DZ: Tetszik ez az „átmenetileg”, remélem igaza lesz Villányinak, állandó tartózkodásra ez túl kemény hely, nem tudnék megbirkózni a feladattal, de ahogy látom, másoknak se megy könnyen, ők is csak tompítva bírják, nagy mennyiségű zentai pálinkával hígítva, mint akik verssel oldják a prózát, vagy fordítva, prózával jegelik a verset, „átmenetileg”, egy-egy fejezet erejéig, vagy csak egy szívdobbanásnyival tovább.

A Párhuzamok, flamingóval című könyved alcíme, műfajmegjelölése: Fejezetek egy regényből. Mire utalsz ezzel? A leendő regényre, vagy a regényforma végső kivitelezhetetlenségére? Ha az elsőre, meg tudhatunk-e valamit a készülőről, ha az utóbbira, mit gondolsz a kérdésről?

DZ: Kezdetben valamiféle virtuális regénnyé szerettek volna lenni ezek a párhuzamos flamingók, aztán, mivel ez nehezen ment, inkább a regény mint műfaj paródiája felé nyújtogatták a kopaszodó nyakukat, de ekkor meg majdnem megfulladtak, úgyhogy végül már csak abban lehetett bízni, hogy legalább az hommage megmarad, nyilvánvaló vagy rejtett formában, egy fejezet szublimálódó flamingó, egy fejezet szivacsos gombán átszűrt szesz, egy fejezet melankolikusan ellenálló szívdobbanás, így tovább, szépen elgondolva, mert a regény mindenre képes, de a szerző sok mindenre képtelen.

Ismét Zentán  élsz, informál bennünket Villányi Laci, olyan helyen, amelyik, ha jól tudom, kiadóval is büszkélkedhet. Kevés szó esett az utóbbi időben a vajdasági irodalom belső mozgásairól, hangsúlyváltásairól, esetleges -eltolódásairól. Miként volna jellemezhető néhány vonással ennek topográfiája. És te hol helyezed el Magad?

DZ: Nem tudom, mindenesetre nagy fordulat volt számomra, amikor május végén Tolnaiékkal néhány napot Splitben töltöttem, ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon át érkeztem Horvátországba, ami különös volt, mert a horvát határt átlépve úgy éreztem, mintha valahogy hazaérkeztem volna, de előbb még, az út kezdetén, a szerb-magyar határon megismerkedtem egy hosszú, ondolált hajú magyar vámos hölggyel, aki hivatalból megkérdezte, hogy merre utazok, meg hogy milyen úti céllal, és amikor azt válaszoltam, hogy vajdasági magyar költők találkozójára megyek Splitbe, akkor ez a vámos hölgy fogta magát, és behajolt a kocsiba, keresztülhajolt rajtam, ondolált haja lágyan birizgálta a mellkasomat, és a mellettem kiterített horvát térképre ráírta a telefonszámát, hogy majd hívjam fel, ha visszajöttem, lényegében már ebből is sejtenem kellett volna, hogy rendkívüli dolgok vannak alakulóban, és azután Splitben az egyik napon Jutka osztrigát készített nekünk, amitől én valamiért szó szerint lámpalázas lettem, remegtem szinte, azonnal előkerestem az egyik legfontosabb személyes imámat, Sartorius versét az osztrigafogyasztásról, amelyben leírja, hogyan kell éles pengével bedöfni a kagylóhéjak közé, hogyan kell felnyitni, hogy aztán a húsán ráharapjunk a szerelemre; és amikor Ottó kezdte celebrálni az ebédet, jól meghúztam a magammal vitt pálinkát, mert eszembe jutott már az is, amit Ottó mondott New Yorkban egy költészeti konferencián, az amerikaiak nem egészen értették, mi az, hogy vannak magyar költők, és vannak külön jugoszláviai magyar költők, meg kellett volna magyarázni nekik, mi ez az egész, de nehéz lehet erre épeszű magyarázattal szolgálni, és Ottó ekkor azt találta mondani, hogy a jugoszláviai magyar költő abban különbözik a magyarországi magyar költőtől, hogy van neki tengere és osztrigán él, szóval erre gondoltam, miközben Ottó mozdulatait figyeltem, mivel egyre világosabb volt számomra, hogy beavatás ez, osztrigával, dalmát borral, zentai pálinkával, és tudtam már, hogy ezek a percek jelentik a spliti út csúcsát, emiatt a rituális osztrigafogyasztás miatt kellett ezúttal Splitbe utaznom, ebéd után pedig kivételes erőket éreztem felszabadulni magamban, lementem a strandra, beúsztam a legtávolabbi sziklára, és az éles kövekre kifeküdve arra gondoltam, megtörtént hát… jugoszláviai magyar költő lettem…

Köztudott, hogy Hamvas Nálad az elsők között szerepel a képzeletbeli top 10-ben. Miként határoznád meg a Rád gyakorolt hatását?

DZ: Hamvassal sokat foglalkoztam, túl sokat is talán, legutóbb a vázlatait, naplójegyzeteit rendeztem sajtó alá, nem volt egyszerű, kis híján belerokkantam, végül a naplók szerkesztett, rövidített változata mégiscsak megjelent, és most már más érdekel, először is Kertész Imre kaddisát olvastam újra, és megint mellbevágóan szép volt.

Végül: mi az ami most épp elvarázsol? Táj, könyv, zene, stb.:)?

DZ: Úgy érted, Lollim barna szemöldökén kívül? … Ha most felnézek, az arab misztikusok mellett Danilo Kiš esszéit, Végel László regényét látom az asztalon, kicsivel odébb, a kanapén pedig Pynchon hever, őszintén szólva azt hiszem, hagymázas Pynchon-rajongó leszek egy időre, vele fogok feküdni és kelni, az ő hasonlatait fogom virsli helyett megfőzni, a jelzős szerkezeteit viszem magammal ki a Tisza-partra, ahol most akár Kanadában is érezheti magát az ember, soha nem voltam Kanadában, de ilyennek képzelem, egyenletes hó, zúzmarától fehér ágak, jégfecniket úsztató folyó, szépen szitáló, puha köd, zajokat tompító, miközben persze most nekem a zúzmara is Pynchon, meg a köd is, és a jégfecnikre szintén ő írta kiáltásait a madarak lábaival, ugyanakkor mégis meglepő, hogy Hamvas egyik kései regénye, a Szilveszter mintha ugyanazokon a húrokon szólna, amelyeken a Gravity’s Rainbow, és azért ezek nélkül a húrok nélkül minden sokkal nehezebb volna.

Simon Mártontól kérdezem: ragaszkodik-e még a tévedésekhez a Szív szútrával kapcsolatban? És milyenek találja az „objektív líra” esélyeit: van-e sansza a szép, áttetsző vízbe süllyedő kavicsnak?

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.